hirdetés

Az idegenség maga az otthon – Bán Zsófia Sebaldról

2015. február 27.

A személytelen narrátor, csakúgy mint az olvasó, Megszólított, illetve Tanú lesz. Sebald regényei az elbeszélés terepéről elmozdulva a meghallgatás terepévé válnak, s ilyen értelemben a tanúságtétel irodalom (testimonial literature) egy új fajtáját hozzák létre. - Írók írókról sorozatunk mostani részében Bán Zsófiával Sándor Iván beszélget Sebaldról.

hirdetés

Sándor Iván: Sebald sötét veszteségtörténetként nézi a huszadik századot. Fájdalomnyomokat említ, amelyek finom vonalként húzódnak végig a történelmen. Ezzel a szemlélettel kitágítja látásmódját a folyamatos históriára. Közel érzem hozzá a magamét a történelem körkörös, örökösen visszatérő ritmusképletéről. Az éjszaka mélyén 1914 című regényem egyik mottóját Sebald hatására is választottam Pilinszkytől: "...de ami történt, valahogy mégse tud végetérni." Ama fájdalomnyomok Sebaldnál a sötétségbe vezetnek, amely, mint az Austerlitzben írja, körülvesz bennünket", "szakadék, amelybe semmilyen fénysugár nem hatol le". Mintha többeknek a Sebaldról szóló kitűnő elemzéseiből nem tetszene ki elég markánsan, hogy nem csak a korszakunkat látja így, hanem az említett históriai folyamatosságot, s a benne élő emberi szerepet. Már az Austerlitz első oldalán rosszullétről gyötörve lép be a narrátor egy olyan állatkertbe, ahol minden ijesztő, borzongató. Hogyan látod ezt?

Bán Zsófia: Én úgy gondolom, az Austerlitz elején nem lényegtelen körülmény, hogy rosszullétét enyhítendő, az éjszakai állatkertbe (Nocturamába) menedéket keresve megy, s ott éppen azok az állatok teszik rá a legmélyebb benyomást, amelyeknek „feltűnően nagy szeme” és „merőn fürkésző tekintete” van - látnak a sötétben. Sebald prózáját mindig úgy érzékelem, mint egy megvakult ember tapogatózását, matatását, aki szoktatja a szemét a sötétséghez, s igyekszik megtanulni újra látni, de most már a látás képessége nélkül. Tehát egy átmeneti, bizonytalansággal sújtott időszakot (korszakot) ábrázol, amelyben ez a másfajta látás még nem alakult (nem alakulhatott) ki. Az efelé való kétségbeesett törekvés érzékelhető benne, ám műveiben e vállalkozás kimenetele ismeretlen. Ezért a bizonytalanságért, nehéz nyitottságért sok kritikát is kapott, amennyiben nem alkuszik, nem ad feloldozást. A történelmi emlékezet szempontjából, az 1944-ben született Sebald azt a köztes, úgynevezett „másfeledik” generációt képviseli (nem zsidóként), mint a holokausztot gyerekként túlélt zsidók, akik az elsődleges, illetve másodlagos emlékezet közti tér-időbe szorultak. Éppen ezért, Sebald egy örökösen visszatérő motívumokból építkező, multiperspektivikus művet hoz létre, amely hálózatszerűen működik és fragmentumokból építkezik. Az alárendelés helyett a mellérendelés (az elvben végteleníthető sorozatszerűség) struktúrájával dolgozik, amelyet ilyen módon a történelemszemléletére, illetve a történelmi emlékezet ábrázolására is kiterjeszt. A szerkezeti és motivikus ismétlések a trauma működésmechanizmusát képezik le, amelyben az elnyomott tartalom örökösen felszínre bukkan. Sebald állandóan az ismerősség és idegenség határmezsgyéjén egyensúlyoz, a látszólagos referencialitást (realizmust) folyamatosan elbizonytalanítja, aláássa. De a familiaritás itt nem valami otthonosként jelenik meg (nála a haza is otthontalan, idegen, lásd: Unheimliche Heimat c. kötetét), hanem baljós, szorongást okozó sejtésként. Annak a sejtését, hogy az idegenség maga az otthon. A száműzetés-regény így válik nála kulturális metaforává.

SI: A számunkra megadatott éveket-évtizedeket ő is Auschwitz utáni kornak látja. Már a második-harmadik nemzedék próbál visszanézni arra, amiről a sokszor idézett wittgensteini ítélet szól. Sebald is szembeszáll ezzel, miközben azért tudja, hogy "a holtak itt vannak velünk", és hozzáteszi, hogy a holtak az utódok tanúságtételével nyerik el sorsuk végső értelmét.
Reinhart Koselleck foglalkozik azzal, hogy van első és másodlagos emlékezet. Az Auschwitz utáni második-harmadik nemzedéknek ama "fájdalomnyomokhoz", magához a históriához való kapcsolatához is érvényes ez. Számukra csak a rekonstruálás lehetősége marad. Ennek a regénybeszédre, az epikapoétikára is nagy hatása van. Hogy látod a wittgensteini ("elnémítás") s az ezzel szembeszálló, ám már csak a sebaldi rekonstruálásra alkalmas világlátás-nyelv viszonyát, nem hagyva azt sem figyelmen kívül, hogy szinte valamennyi munkájában más prózaformát talál?

BZS: A humanista korszakhoz tartozó narrációs technikák felől érzékelt műfaji bizonytalanság, illetve komplexitás Sebaldnál mégis egy koherens, senki máséval össze nem téveszthető, individuális narrációt, stílust és hangot eredményez, és ahogy minden nagy mű, önmaga kategóriáját hozza létre. Így paradox módon, a folyamatos rekonstruálás (emlékezés) kényszere felől értelmezett történelemszemlélet mégis egy radikálisan új formát hoz létre, azaz – mindenek ellenére – konstruál, építkezik. Ilyen módon, John Barth híres, két esszéjének fogalmait használva, a „kiüresedés irodalma” (Literature of Exhaustion, 1967) után, a maga módján eljut az "újratöltekezés irodalmához" (Literature of Replenishment,1984), mely fogalom Barthnál az új formák szükségszerű keresésére vonatkozott a modernizmus válsága után. Sebaldnál a nem pontosan körülhatárolható forma, a bizonytalanság, az ambiguitás kézzelfoghatóan reflektál a centrum elvesztésére egy – részben kimondatlanul hagyott, ám mégis nyilvánvalóan – post-auschwitzi világban, és egyúttal annak igényére, hogy ebben a formát vesztett térben valahogy mégis tájékozódni tudjunk. Ezt a tapógatózást, matatást, a totalizáló formától való tartózkodást, többek között, a prózaformák váltogatása és az örökösen visszatérő ismétlés-motívum is kifejezi. A posztmodern irodalom alapsémáihoz viszonyítva azonban (amelyre szintén jellemző a totalizálástól való tartózkodás) Sebald nagyon másfajta prózát hoz létre, amennyiben hiányzik belőle az irónia, alapvetően melankolikus, és keveri a realista, illetve romantikus beszédmódot (egyfajta rom-irodalom) az abszurd tragikumával.

SI: Az Austerlitzben az Én már nem rendelkezik saját történettel. Mások emlékeire hagyatkozik. Ez együtt jár azzal, hogy - mint több helyen kitér rá -"az Idő elveszíti a szerepét": mintha nem létezne. Ama mélységes sötétség: epikai terep és a nemlétező idő ugyancsak epikai tér. Ezzel együtt jár, hogy a történetek száma és a rekonstruálók száma sokszorozódik. Ismételt kérdésem: mit jelent mindez az epikai formák-nyelvek számára szerinted? Én úgy látom, hogy Sebald új regénynyelvet teremt. Elhíresült a "Sebald mondja - Austerlitz mondja" formáció. Továbbá a fikció és a fikciótlanítás mestermunkája. Abban, hogy új regénynyelvet teremt, hasonló Prousthoz, Joycehoz, Claude Simonhoz. Persze másképpen csinálja. Egy más korszak "anyagához" keresi az új formát-nyelvet. Ezt hogy látod?

BZS: Az (egyéni és kulturális) identitásvesztés következtében, az én története helyett, Sebald művei szerintem a befogadás, a meghallgatás történetévé válnak. A személytelen narrátor, csakúgy mint az olvasó, Megszólított, illetve Tanú lesz. Sebald regényei az elbeszélés terepéről elmozdulva a meghallgatás terepévé válnak, s ilyen értelemben a "tanuságtétel irodalom" (testimonial literature) egy új fajtáját hozzák létre, amelyben nem az eseményeket elszenvedő a tanú, hanem az, aki (vagy tágabban: ami, pl. egy kultúra) az ő történetének befogadójává válik, azáltal, hogy valamit rábíznak (mint pl. a Kivándoroltak-ban azt a bizonyos, szó szerinti csomagot, mely Max Ferber családi fényképeit, valamint az anyja háború alatt írt naplóját tartalmazza). Nem annyira a csomag, a „pakk” tartalma (mert éppen a tartalomra vonatkozó referencialitás problematizálódik a szövegben és a képeken is, hiszen a tudásunk indirekt, tehát bizonytalan, lásd: „mondta Vera, mondta Austerlitz”), hanem átadásának gesztusa válik központivá. Vagyis az átruházás, a továbbadás, a privát és történelmi emlékezet szüntelen munkálkodásának szükségessége, s minthogy ez csak az emlékezet különböző rétegeinek érintkezésével működhet („mondta…mondta”), ezt a teret, az emlékezés terét, valóban időtlenné, végtelenné tágítja.

SI: Az új regénynyelvhez tartozik nála szöveg és kép újabb kapcsolata. Erről sokat írtál. Összefoglalnád?

BZS: Már említettem a referencialitás problémáját, ami Sebaldnál egyfajta vezérlőelvként működik. A bizonytalanság összege mindig állandó kell legyen. Hol a szövegek hivatottak a képeket „legitimálni”, hol pedig a képek az elbeszélést „illusztrálni”. A képek azonban nála soha nem illusztratívak (noha az olvasó szeretné hinni, hogy azok), mert az is bizonytalan, amire elvben vonatkoznak. Sebald szövegei a bizonyítási eljárás néhol kegyetlen, néhol megengedőbb (mert nyilvánvalóbb) paródiáját nyújtják, amelyben az okok, az előzmények feltárása homályba vész (lásd pl. a homályos, szemcsés fényképeket). Itt a „minden megvan” helyett (már) semmi sincs meg, vagy csak fragmentumok. A szerző hol nyíltan, hol kevésbé nyilvánvalóan manipulálja az olvasót, látszólag kielégíti azt a zsigeri igényét, hogy a mondottak bizonyítást nyerjenek (akár szövegben, akár képben), s aztán mindig elbizonytalanít. A szokványos, ironikus posztmodern irodalmi prózaformákkal szemben, Sebald veretes, mondhatni delejes hatású prózája, a részletes táj- és épületleírásai is mind a realizmus jel-mezét egészítik ki (az Austerlitz borítóján egy színházi jelmezbe öltözött kisfiú látható, ami elvileg, de soha nem bizonyítottan, a főszereplő gyerekkori képe). Ugyanakkor, létrehoz egy szöveg- (és kép)világot, amelynek nem csak részletei, hanem az egésze (mint szövegmodell) vonatkozik a száműzetés és veszteség tapasztalatára.

SI: Az amerikai-európai-hazai recepció főszólama a sebaldi melankólia. A melankólia, amiben kétségtelen, együtt látok egy sajátos radikalizmust. Abban, ahogy megtalálja az újabb formát, az Auschwitz utániságra. Abban, ahogy a történelmi időkezelésbe nemcsak a múltat-jelent, de a "virtuális" jövőt is bekapcsolja. Abban, ahogy a "késedelem-halasztás" kategóriájához is nyelvet talál. Abban, hogy ama sötét mélységre, ami körülvesz bennünket, rápillantva - egyúttal, a tudás hasznavehetetlenségére való rámutatást is vállalva -, kivételesen radikális "monokróm"regényzárlatot ad: a narrátor szavaival: végigolvastam a Jacobson család pusztulásának "tizenötödik fejezetét, majd pedig útnak indultam vissza Mechelenbe, ahová akkor értem oda, amikor este lett". Mi a véleményed melankólia és sebaldi radikalizmus ilyen kapcsolatáról?

BZS: A radikalizmusa talán tényleg abban áll, hogy már nem számol a referenciális alapú tudás lehetségességével, visszaszerezhetőségével, s helyébe az emlékezet alapú tudást hozza, az összes bizonytalanságával, kétségeivel. Nem csak rámutat az űrre – arra, amit nem tudunk –, hanem az (egyéni és kulturális) emlékezet folytonos „vándorlását”, mozgását, a folyamatos úton levést (wandern) teszi meg alternatív ajánlatként.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
Signor Formica Signor Formica 2015-03-06 10:32

Kár, hogy ez az igen figyelemre méltó beszélgetés nem tér ki a másik két regényére (A Szaturnusz gyűrűi, valamint Szédület. Érzés.) Mert BZS elmélyült értelmezését módosítja, még ha finoman is, amikor Sebald Auschwitztól erősebb lépéseket tesz vissza az időben.

Számomra a leginkább zavarba ejtőek a képek. Sebald fontos narratív szerepet szán nekik, mégis szövegei kifinomultságával, mélységével éles ellentétben állnak a nagyobb részt pocsék, jelentéktelen fotográfiák. Míg szövegei sokáig velem maradnak, emlékszem rájuk, addig ezek a fotók kicsúsznak emlékezetemből. Értem én, hogy itt, mint emlékezés-szimbólumok, kellene, hogy működjenek, mégis feleslegesek..