hirdetés

A játék oltárán

Erdős Virág: Hátrahagyott versek, Magvető, 2017, 268 oldal, 2999 Ft

2017. július 15.

Teljesen váratlan rímhelyzeteket is képes teremteni, ami talán néha kicsit morbid, vagy akár blaszfémiának is tekinthető, viszont tagadhatatlanul hatásos, megdöbbentő és elgondolkodtató. – Szihalmi Csilla kritikája Erdős Virág Hátrahagyott versek című kötetéről.

hirdetés

„Én játszom ugyan, / de ti / vegyek komolyan” – jut eszembe a Szilágyi Domokos-mondat, ahogy töprengek Erdős Virág új, gyűjteményes verseskötetének címén. Hátrahagyott versek. Mert hát miféle hátrahagyás, miféle búcsú az, amelynek az eredményeképp többszáz olvasóhoz jutnak el a versek, amelyektől megváltunk? A versek, amelyek már megjelentek, némelyik több helyen is, a java kötetben is, és most összegyűjtve még nagyobb lendülettel épülnek be a köztudatba, mint egy civil kezdeményezésű akció, amelynek szervezői értő fülekre nem talált észrevételek után még egy kísérletet tesznek a tiltakozásra, hogy nyomot hagyjanak maguk után. De közben valami többet is ígér a szerző: hogy a jelen kötet poétikáját egy új versnyelvre cseréli a jövőben.

Mit lehet kezdeni egy ilyen ígérettel? És ha az olvasó komolyan venné a fordulat bekövetkeztét és szükségességét, hogyan fogjon hozzá olyan versekhez, amelyeknek szerzőjük – színpadiasan – hátat fordít? Annál is inkább zavarba ejt a hátrahagyás konzerváló jellege, mert ami ezeket a költeményeket érdekessé, sőt szórakoztatóvá teszi, az éppen az aktualitásuk. A mindennapos esetek, tárgyak, divatok, társadalmi kérdések és politikai viharok visszaköszönése a szövegekben az, ami igazán felkelti a mai olvasó figyelmét, az a bátorság, ahogyan ezekre a jelenségekre a költő szüntelenül reflektál, és a hétköznapi csiszolatlan, trendi kifejezéseket beilleszti a versnyelvbe. Nincs itt valami bökkenő? Tényleg azt akarom, hogy a vers elsősorban szórakoztató legyen?

A kötetnyitó Erdős Virág című darab mindenféle, a világunkat behálózó jelenséggel azonosítja Erdős Virágot, ami/aki tehát nem más, mint a korunkat jellemző szolgáltatások, figurák, termékek, képzetek szüleménye. Én inkább – leegyszerűsítve a képletet – azt mondanám, Erdős Virág, a versbeli és a szerző is, amolyan tükröző felület, amely/aki, az olvasók örömére, reflektál is mindarra, amivel érintkezik. Első olvasatra jókat lehet derülni ezeken az egyszerű rímeket, ritmusokat építgető, gyakran felsorolásos szerkezetű szövegeken, amelyek nem győzik harsogni a társadalmi igazságtalanságokat, amelyeket eltűrünk, de amelyeken most mégis nevetnünk kell. Nem, persze nem a társadalmi igazságtalanságon nevetünk, hanem ahogy a szatírába forduló szövegeket minduntalan átszövi az irónia. Hiszen a legelítélendőbb dolgok is a gyermeki ritmusvilág idillt és együgyűséget egyaránt implikáló formáiban zengenek. Így a hangzás és tartalom közt feszültség jön létre, az egyik gúnyolja a másikat. Különösen a Régi versek ciklus darabjai azok, amelyek kimondottan aktuális közéleti kérdésekre reflektálnak, és nagyon is jól működhetnek élő előadásban, mindenesetre a közzétételhez időben közeli, kortárs befogadásban. Azonban ez sokszor már inkább a paródiához, gúnyvershez, mintsem az alkalmi vagy közéleti költészethez közelíti némelyik művet. Ugyanis egyfelől látunk egy közösségi szerepvállalást, egy 21. századi Tiborcot, egy Petőfit, aki szózatot intéz a 21. század költőihez és szembesít minden egyes kisebb-nagyobb problémával, érzésem szerint mégis tétjét veszti ez az igazság bajnoka típusú hév, amikor egészen pitiáner ügyeket is belevesz a felsorolásokba, pusztán az ötlet és a rím kedvéért.

Számos olyan darabot találunk a kötetben, amely egy ötlet variációit futtatja ki, csupa párhuzamos szerkezetű mondatban, amelyek sorrendje is teljesen esetlegesnek tűnik, mintha a szerző saját magával versenyezne, hogy minél több ötletet hozzá tudjon fűzni a néhol kimondottan szellemes, máshol bugyuta rímeken végigkígyózó sorokhoz. Ám a versek igazi ízét az adja, hogy az eddig felsoroltakat a magyar kulturális, főként költészeti hagyománnyal, gyakran annak emblematikus műveivel ütközteti. Ezáltal teljesen váratlan rímhelyzeteket is képes teremteni, ami talán néha kicsit morbid vagy akár blaszfémiának is tekinthető, viszont tagadhatatlanul hatásos, megdöbbentő és elgondolkodtató, mint például a van egy ország sorai: „itt egy szép könyv ott egy labda / ez még bor, de ez már / abda”.

Ha tehát az ilyen jellegű poétikának szóló búcsút jelenti a mostani versgyűjtemény, inkább azt sajnálom, hogy Erdős Virág az említett verstípust inkább kimerítette, mintsem lecsiszolta. Ugyanis a túlzásba hajló halmozás elbizonytalanítja a közéleti szerepvállalás komolyságát, és aligha találunk olyan költeményt, amelyben ne lennének a vershelyzetet a játék oltárán feláldozó, elbagatellizáló sorok. Ez éppen a közéleti költészet nehézségeire tereli a figyelmet, miszerint bár a versgyűjtemény egészéből sugárzik, hogy a közös ügy egyben személyes is, mégis megkérdőjeleződik a közösség nevében szóló lírai én hitelessége. A 21. század költője valahogy nem tudja vállalni azt a tartást és azt a fajta eltökélt kiállást, amit a 19. századé tudott – és ha tudná, vajon komolyan vennénk-e? Nem jobb-e mégis így, gyermeki rímek és dallamok cukormázába csomagolva apránként, és kacagva szembenézni a valósággal?

A Régi versekkel ellentétben, amely a jelenre reflektálva idézi meg a múltat, a Prózaversek ciklus inkább a legendák, mesék alakjait eleveníti fel, viszont nagyon is mai köntösben. Míves hasonlatok helyén teljesen banális, hétköznapi fordulatokat találunk, és éppen ezzel köti le minden figyelmünk, hogy mer pongyola, közönséges lenni, szlenget használni, mintha félrehallaná az eredetit, a határozóból főnevet csinálni – így lesz például az Egyszer egy királyfi… hőséből Egyszeregy Királyfi. És bár a sok keresetlennek tűnő szószaporítás sikeresen elegyedik vendégszövegekből és friss nyelvi fordulatokból váratlanul és ügyesen összemontírozott részekkel, mégis sokszor érzem parodisztikusnak a hangot, és emiatt felmerül a gyanú, vajon mennyire lesznek ezek a szövegek időtállók.

Csupa kérdőjel marad bennem, mikor leteszem a kötetet. Mert bár az eszközök megvannak hozzá Erdős Virág kezében, hogy kincset rejtegessen, valahogy mégis elcsúsznak az arányok a poézis alkímiájában. A könyv utolsó költeménye (ez) szintén egy ötletbazár, arra a hívósorra, hogy „ez nem az a vers, ami”. Mintha ez lenne az ígéret, hogy bár ez a vers még nem az igazi, készülődik valami új, valami eget rengető: „ez nem az a vers ami majd / átrepít a síron – // azt még csak most / írom”. Azonban összevetve ennek a versnek a költeményben magában összeszedett tulajdonságait/hiányosságait, azok jelentős része érthető erre az országra is, mármint amire az országnak szüksége lenne, és amit valójában egyetlen vers sem tud megadni. Mégis – néha jó lenne hinni az iróniának, és ha hihetünk Erdős Virágnak, ha lehetetlennek tűnik is a közéleti költészet, mégiscsak írni(a) kell tovább.

Erdős Virág: Hátrahagyott versek, Magvető, 2017, 268 oldal, 2999 Ft

Szihalmi Csilla

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.