Nagyon szeretem Warholnak ezt a könyvét, és döbbenten vettem észre, hogy az 1975-ös kiadásnak nyoma sincs a magyar könyvpiacon. Eltelt majd'harminc év, és közben az történt a könyvvel - a nyelvével, a gondolkodásmódjával -, hogy szép lassan átszivárgott a médián keresztül a közvetlen kapcsolatok kisugárzásából, és aztán nagyobb körökben és még nagyobb körökben kezdte kifejteni a hatását. A jelenlegi városi kultúrattitűd könnyen kiolvasható ebből a filozófiai műből. Nyomon lehet követni, hogy tulajdonképpen bizonyos mértékig warholul beszélünk és gondolkodunk.

"Még mindig…" vagy "már végre…"?

Már. Nem is "végre", mert ez egy tény, üdvösítés nélkül. Van, akinek végre, van, akinek nem. És persze minden beszéd eltorzul, ha nagyon sok közvetítő közegen megy keresztül és privializálódik. Összekeveredik más dolgokkal, de hát ez egy beszédnek a sorsa. Mindenképpen jelen vannak a gondolkodási fordulatai, aforizmái, a kép- és a szövegösszefüggései, a meglátásai. Valóban egy életfilozófia-rendszer, mely érzékelhetően, a televízió, a divatmagazinok közvetítése által, a társas élet által és ezek érintkezési pontjain keresztül is megnyilvánul. Mindezekre nagyon nagy hatással volt ez a könyv. Azért mondom, hogy ez a könyv, mert lehetett volna Andy Warhol személye is, vagy a képzőművészete vagy a filmjei is. De itt explicit módon megjelenik egy életvitel, egy életről való - szókratészi és nietzschei - gondolkodás, ami alkalmazható. Rendkívül könnyen fogalmaz, de ezt ő mondja is, hogy nem szereti a nehéz dolgokat, és hogy lenézik a könnyű szavakat, pedig számára az a legkedvesebb, ami a legkönnyebb. Itt inkább a szerkezetre gondolok, ahogy mondjuk Nietzsche a Vidám tudományokban átfordít egy anekdotát vagy egy régi történetet, a konklúzióval hirtelen megnyit valami lehetőséget. Tehát egész máshol találja meg a végkövetkezetést, mint az első olvasata. Szóval aki a remetéhez elviszi a torz gyerekét, hogy mit csináljon vele, mert semmire nem jó, és a remete azt javasolja: öld meg! És akkor felháborodottan visszatér a faluba, és elüldözik a remetét. Az viszont újból azt üzeni, öld meg, hogy még egyszer eszedbe ne jusson, hogy olyankor csinálj valamit, amikor annak nincs ideje.

Persze Nietzsche nehéz és európai módon lesújt. Andy Warhol pedig hasonló szerkezetben gondolkodik, miközben pragmatikusan könnyíteni akar. Életfilozófiát ír a saját életpéldáin keresztül. Soha senkire nem vonatkoztatja abban az értelemben, ahogy categoricus imperativusokat ír az európai filozófia. Ahogy egy filozófus megköveteli, hogy az igazságát, azt mint igazságot, filozófiáját pedig mint követendő és egyetlen filozófiai rendszert fogadják el. Nem oktrojál, ő magára alkalmazza a saját filozófiáját. Persze rendkívül mulatságos is, mert bárki könnyedén nyomon követheti, hogy ez valóban egy élettel folyamatosan egybefonódó filozófia.

Még van a személyiségében egy nagyon furcsa dolog. Ugye leginkább azt tudjuk róla, hogy híres. Nála minden valahogy a hírnévvel fonódik össze. Híres emberek ikonjait festi meg, híres filmkészítő, de nem igazán látjuk a filmjeit. Igaz, nem kommerciális filmek. Elsősorban híres. Tulajdonképpen nem is tudjuk, hogy ki ő, annyira áttetsző figura. Annyira személytelen személy - amit ő mond is magáról -, hogy sokan hívják tükörembernek. Amikor reggel a tükör elé áll, akkor nem lát semmit, mert mit lát egy tükör a tükörben? Ugyanakkor rendkívül költői is az írása. Nagyon modern nyelven ír, azon a nyelven, amin nagyon sokan beszélünk. Emellett erőteljesen New York-i és rettentően amerikai.

Felkérésre fogtál hozzá a fordításhoz?

Nem. Én 1976-ban olvastam ezt a könyvet először. És hát nagyon tetszett, még a gyerekeknek is elolvastam. A múlt nyáron, rakosgatás közben megint a kezembe került, ezen még nevetgéltünk is. Aztán amikor eljöttem Magyarországra, mondták, hogy ebből még nincs semmiféle fordítás. Nekiláttam, és viszonylag gyorsan be is fejeztem az átültetését. Márciusban fog megjelenni a Konkrét Könyvek kiadó gondozásában.

Abban reménykedtem, hogy majd a színház kapujában árusítani fogják, de ez nem történt meg. Kicsit átírtam, átpontoztam őket, hogy könnyebben olvashatók legyenek. Ezek az utóbbi periódusom darabjai. Tulajdonképpen az elszakadásomnak is történése-története, értem ezen, hogy már nem ágyazódtam bele annyira a saját társulatomba, mint régebben. Ezért is kellett megírnom inkább a darabokat, mint eddigi színházi életem során. Bár ezek a novellák-novelletták is nagyrészt készültükben íródtak, mégis majdnem mint regény olvashatók.

Egyik közülük A sisakkészítő gyönyörű felesége. Angolból fordítottam magyarra, mert eredetileg angolul írtam. A Gyerekünk című egy leukémia-farce vagy -komédia, műfajilag nem is tudom, minek lehetne nevezni. A legrövidebb darab, a Lejtő alján melankolikus elmélkedés egy másik színházról, amit én folytatok az Egymást érintők című sorozatban. A Nosferatu szintén egy alkalmi darab volt, amit felkérésre írtam, és aztán szépen belementem a históriába, így ez lett a legterjedelmesebb. Furcsán van megírva, mert a szereplők leírása körülbelül húsz oldalt vesz igénybe. Sőt olyan figuráké is, akik név szerint meg sem jelennek a darabban. Miután a Nosferatu erőteljesen gótikus stílusú téma, és abban persze elhelyezve egy-két személyes vagy komoly tapasztalás, de azért az egy játék. Játék, ahogy Baudelaire-nek a sötét oldal.

Ehhez esetleg valami előképet adott Klaus Kinski Nosferatu című legendás filmje?

Kifejezetten Friedrich Wilhelm Murnau 1922-es filmjéhez van köze, és ezt be is építettem a drámába. A másik vonatkozás pedig a Dracula amerikai változata Lugossy Bélával. Ami szintén elég nagy hatású, már csak azért is, mert Lugossy Béla az egyik leghíresebb magyar a világban. Amerikában reggeli szirupot árusítnak a nevével, a gyerekek ma is utánozzák a hangját, a gesztusait. A mozi egyik alapfigurája. Egyik tévésorozatról öröklődik át a másikra.

Szóval Bozsik Yvette és Vajdai Vilmos kértek fel, hogy csináljuk meg a Nosferatut, és hogyha már ilyen a fejem, akkor játsszak is benne.

A Gázóra utolsó darabja az Egy őrült naplója avagy egy aknaszedő feljegyzései. Gogolnak ezt a művét már sokféleképpen feldolgoztam. Sosem játszottam el a klasszikus változatot. Mindig meggondoltam magam, valahányszor komolyan elkezdtem vele dolgozni. Feleslegesnek tűnt, így aztán mindig készítettem egy újabb és újabb változatot.

Ez a mostani is az eredeti írás egy kulcsmondatával indul: "Ma reggel későn ébredtem föl." Minden bajnak a hologramja megjelenik ebben. A közösségből kiszakadt ember kapaszkodása és visszahullásai. Egy modern betegség, a licitálási betegség megjelenési formája. Ha nem megy így, akkor még licitálok, és ha az sem megy, akkor királyt csinálok magamból, aztán persze összeomlik a kártyavár. És közben az ember nem akarja tudomásul venni, hogy ő kicsoda. Nem tudja tudomásul venni, hogy kihez tudna kapcsolódni, azzal, ami ő. Nem túl kecsegtető a helyzet, mert túl sok az egyed, amelyik nem tud kapcsolódni. Már-már epidémikus a helyzet, abban az értelemben, hogy állandó licitálásban vagyunk. Önmagunk képét licitáljuk - nagyobbat, nagyobbat és még nagyobbat, hátha az kapcsolódik. A mellettünk lévő is licitál, és azt vesszük észre, hogy két hatalmas ember beszélget a tévében, és akkor az egyik azt mondja, hogy "böff", a másik meg erre azt, hogy "röff". És taps. Aztán van egy zuhanás, de ez nem direkten szociális dolog, mert ott van benne az őrült Popriscsinban, a közösségből kiszakadt ember képtelensége. Aki annyira kiszakadt, hogy nem is tudja magát megvizsgálni, mert nincs hozzá példa, vagy nincs hozzá tükör. Végül az anyjához fordulna kegyelemért, de nincs kegyelem. Így is záródik a darab, azzal a Karády-dallal, hogy Nincs kegyelem.

Az egyedül maradás, a szegregáció, a közösség nélküliség nagyon mai probléma.

Lehet, hogy máskor sem volt jobb. Vagy máskor jobb volt, de úgy nem volt jobb, ahogy most ez a dolog halad egy bizonyos irányba. A lassú csökkenés irányába. Ez egy természetes folyamata annak, amit esetleg történetnek nevezünk. Itt nem lehet vádolni másokat, ez így történik velünk, emberekkel. Lépésről lépésre fogy a "termőtalaj". Ez a története a történetnek.

Itt konkrétan fejeződik be a történet. Nem tudjuk, hogy mi történik a főhőssel, de minden esetre faulkneri módon visszapillant az utolsó napjaira, hogy mi is történt vele. Az ő teljes leépülése nyilvánvaló és szinte mechanikusan végigfut. Az őt körülvevők figyelése, praktikus segítsége, és minden szeretete ellenére a lassú fogyás irányába halad. A dolgok lassú elhasználódása ez, amit lehet élvezni vagy szomorkodni rajta, esetleg viccelni fölötte, de feltartóztathatatlan. Gyerekeket csinálunk, és élvezzük a helyzetet, de lassan kifogy az éléskamra. Nem tudom, de ez ügyben tán a Marsra gondolnak? A haladás mindig a probléma megoldására épül. A probléma meg mindig a sokasodásból adódik. Valami mindig megsokasodik. Most az emberek sokasodtak meg. Mindig van valami a csúcson. Aztán majd elindul a fogyás, és jó nagy depressziót fog okozni, amikor egyre kevesebben lesznek.

És a nagy mítoszainkra, ősmondáinkra, tanításainkra is jellemző ez az elfogyás? Bennünk is elfogynak ezek?

Azt hiszem, hogy ezt nagyon nehéz lenne egyensúlyban tartani. Nyilván ami hitet és vallásokat termet, az nem azzal teremti a hitet, hogy ennek vége lesz. Ezek eternális dolgoknak tüntetik fel magukat. Ilyen értelemben persze van olyan is, hogy eljön a Messiás, a végítélet napja, és akkor ez a létforma, amiben vagyunk, indifferenssé válik. Nagy szavakba csúsztunk most, de a taoizmus úgy látja, valamiféle archaikus mosollyal tudja ezt szemlélni, hogy a természet jól el van lény nélkül is. És, hogy mi itt vagyunk, személyek, erre csak azt mondja…

…na és?!

Igen, "na és?!" Andy Warhol kedvenc mondata. Azt mondta, hogy nagyon nehezen tanulta meg, de amióta megtanulta, az üvegtető jól működik.

Mindenesetre az, hogy most készítünk egy sivatagot, mert készítünk, hiszen látható, ahogy a perzsák kiirtották az Édenkertet, most pedig az amerikaiak folytatják tovább. Hát még lehetne is hibáztatni valakit, hogy a pénz miatt, vagy valami mást is mondhatnánk, de nagy léptékben ez a történetének a része szerintem. Mi ezt hosszú időnek látjuk, mert valójában a saját életünk. A Warhol-könyv első mottója: egy kicsit, kisebbet, még kisebbet – mármint hogy kér.

Jelenleg kiket olvasol?

Martin Walsert, Svaboe-t, Kertész Imrét, olykor magyar kortársakat is. New Yorkban inkább angol, ritkábban francia szerzőket. Nehéz végigolvasnom ma már egy regényt. Ez valahogy csapásnak tűnik számomra. Egy regény vagy egy film túl nagy feladat.

Működik a fogyás?

Igen, a fogyás. Ráadásul személyes is. De amibe nagyon beleástam magam, az Henry Darger életműve. Öt éve ezzel foglalkozom. Ebből már tartottam is itt egy ismeretterjesztő előadást. Ő egy autodidakta festő, akinek a képeit életében senki sem látta. Aztán kiderült, hogy egy fantasztikus festő, plusz regényíró is, aki egy 30.000 oldalas háborús regényt hagyott hátra. Dantei figura. Egész életében egy kórházban takarítóként dolgozott. 1974-ben halt meg, és Chicagóban véletlenül találták meg a hagyatékát, éppen mielőtt kidobták volna a szemétbe, mint Csontváry vásznait. Van is köztük hasonlóság. Tőle is fordítottam, ami nagyon nagy élmény. Valami megtörténik, és nem publikus, az outsiderség rettentő hitelessége, hogy nem akart más lenni, mint valaki, aki a belső világából egy olyan világot létre hoz, amiben ő él, és az nem azonos azzal a materiális világgal, amit mi érzékelünk, de onnan jön. Ennek iszonyú ereje van. Hogy ő azért készítette ezeket a dolgokat, mert ebben élt, ezt látta, ezt regisztrálta, és saját magának alkotott egy teljes világot. Nem voltak szempontjai. S ha ebből kijön valami, akkor az fantasztikus, ha nem jön ki semmi, akkor azt mondják: őrület. De mivel egy összefüggő, komprehenzív mű jött ki belőle, nem mondhatjuk, hogy őrült. Még hogyha vad dolgok is történnek benne. És ez Henry Darger.

Ez egy bonyolult könyvkiadási probléma, mert a könyvek rendszerint a képekkel együtt jelentek meg. Rengeteg képpel, nagyon igényesen. Attól tartok, Magyarországon erre nincs sok esély. Talán. Véletlenül lehet. De miután egy outsiderről és egy elég vad históriáról van szó, hacsak nem őrül meg a miniszterelnök maga: kevés esély van rá. A szövegek önmagukban értelmezhetetlen dolgok, bármennyire is érdekesek. Ez a 30.000 oldalas regény a világ leltárszerű leírása. Irgalmatlan mennyiség. Egyébként még írt egy ötezer oldalas önéletrajzi írást is, amiből konkrétan "csak" 200 oldal az életrajzi adat, a többi a regényre vonatkozó utalási rendszer, mint ahogy az élete és a regény is egyetlen egység. Például harminc éven keresztül írta az időjárás-jelentéseket. A teljes regény még sehol sem jelent meg. Talán 4-5000 oldal már publikálódott. És van több ezer festmény, ami teljesen összefügg a regény eseményeivel.

Ráadásul ezt időrendben kéne feldolgozni.

Hát ebbe már többen beleőrültek. Az egyik szerző be is költözött abba a lakásba, ahol élt, és elkezdett fantáziálni, hogy azt a bizonyos gyerekgyilkosságot, ami elindította a regényt, ő követte el. Rettentő nagy léptékek és súlyok jellemzik ezt a szöveget. Gyerekrabszolga-lázadás és háború a témája. Talán úgy fordíthatnám a címét, hogy A hihetetlen birodalma.

Ha a hetvenes évekbeli megfigyelt, lenyomozott lakásszínházi előadásaidra gondolok, bizonyos értelemben merész ember lehetsz.

Merész egy tűzoltó vagy egy kaszkadőr. Ebben nincs semmi merészség. Ennyi idő múltán az ember megtanulja, hogyan is kell színházat csinálni. Vagy legalábbis megtanulja azt a gesztust, hogy el mer kezdeni egy újabb darabot. Egy csomó gyártási és technikai feltételét megtanultam, de valójában azért minden darab előtt úgy állok, hogy kicsit le van nullázva a kasszagép. Ez nyilván a neveltetésemből fakad, meg abból, hogy félig-meddig autodidakta vagyok. Én nem végeztem rendezői szakot, ahol az egyik fő tantárgy, amire megtanítják a hallgatókat - és ez teljesen jogos -, a biztonsági háló. Hiszen rettentő nagy anyagi háttérrel működik a színházipar. Én a saját anyagból dolgozom, és ugyan a technikáját, a produkciós részét megtanultam a dolgoknak, de mindig úgy érzem, hogy az idő szélén mozgok. Tehát nincs előttem semmi.

Ha már a semminél tartunk, úgy gondolom, volt valami közöd a Peter Brook-féle ”üres tér”-színházhoz.

Volt érintkezés, de mélységesen elváltak az útjaink. Annyi érintkezés volt, hogy egyrészt olvastam a könyvet, másrészt fordítottam. Még Koós Anna, aki akkoriban a feleségem volt, kapta a megbízást a fordításra. Vagyis ketten kaptuk, csak addigra én már nem publikálhattam. Tetszetős volt, de szerintem érdekesebb dolgok történtek a színházban és a színházon kívül, mint amit Brook produkált, annak ellenére, hogy nagy hatással volt rám a Lear király. Érdekes módon a Szentivánéji álom előadása nem érintett meg. Az, hogy ők annak idején itt, az elzárt Magyarországon, a Vígszínházban játszottak, nagyon nagy szám volt. Ha már színházi hatásokról beszélünk, akkor sokkal inkább Jerzy Grotowskyt kell megemlítenem, aki lényegesen radikálisabb volt ebből a szempontból, mint Brook; és a New York-i Living Theatre társulat. Tadeusz Kantor nem színházcsinálóként, hanem képzőművészként hatott rám. Színháza nem különösebben érdekelt, talán csak a Kurka wodna (Vízityúk) és a méltán híres Halott osztály produkciói a kivételek. Őt inkább mainak mondanám, mint avantgárdnak, és inkább reprezentatívnak, mint prezentatívnak. De azért nagyszerű volt, mert ahogy együtt voltak, ahogy játszottak, annak rettentő erős kisugárzása volt. De meg sem közelítette azt az áttörést, amit Robert Wilson vagy akár Gordon Craig hozott. Aztán még erősebb hatások jöttek Otto Mühl kommuna csoportjából és Hermann Nitschtől.

Mi a véleményed Eugenio Barba Odin színházáról?

Inkább taszított, mint vonzott. Barba valahogy összejött Grotowskyval, és csinált egy folk-etno históriát a dologból. Szóval másodkéz volt. Tulajdonképpen Barba személye az, ami számomra érdektelenné tette az Odin társulat produkcióit. Egy színház volt, ami lényegében egyszemélyes hiúságra épült. Érdekes volt, igen érdekes, de olyasmi volt mégis, mint amikor az ember egy jó konyhára jár, és aztán azt mondja, na most elmegyek egy nem olyan jó konyhára. Ugyan ott is zónapörkölt van, de rossz húsból, meg mócsingból. Persze lehet, hogy valaki éppen ezt a mócsingot szereti. És ha már éppen ennél az allegóriánál tartunk, ez úgy általában jellemző a mai színházra. Nem a minőségről, nem a munkásságról van szó, nem az észről vagy a tudásról, hanem a színházban benne levők egymásra vonatkozásáról. Ennek a sugárázásáról, energiaszolgáltatásáról. Türelmetlenség van a színházzal szemben. Hogyha nem szolgálnak ki, akkor "pincér, pincér"-t kiáltanak. Jöjjön már az akció vagy az eszmei mondanivaló!

Nincs idő az érlelési folyamatokra?

Én nem tudom, hogy mi van. Szóval itt egy veterán dumát nyomok, de nem tudom, hogy igazából mi van. Valójában komplementerektől van szó. Ilyen a néző, ilyen a színház, és ilyen a színház, ilyen a néző. Nem nagyon megy a színház elébe a nézőnek. Nem eléggé autonóm ehhez, hogy megtegye, megtehesse. Mint Bergman Rítus című filmjében, amikor végigvonul a színház idegen földeken, idegen társadalmak előtt, és az idegenségükkel váltatják ki a hatást, olyan idegenvezetők, akik megmutatják a saját városukat az ottlakóknak, a bennszülötteknek. Tehát azt a fajta kívülállást, ami össze is fog és egyben revelatív is, meg tudják csinálni.

Szóval minden adott és semmi sem adott, mert minden szinten ki kell valakit szolgálni. Sok az előfeltétel, be kell adni egy javaslatot, zsűri elé kell menni stb. Egy olyan cenzúrarendszer alakult ki, amely a kvantitás és nem a kvalitás cenzúrája.

Képek (lásd: jobbra fent a Galériában):

1. Andy Warhol: The Philosophy of Andy Warhol…
2. Friedrich Wilhelm Murnau: Nosferatu, 1922
3. Lugossy Béla mint Dracula, 1931
4. Henry Darger könyve
5. Living Theatre

6. Squat Theatre: Mr.Dead & Mrs.Free (Halász Péter, Peter Berg, Bálint István, Eric Daillie)

7. Squat Theatre: Mr. Dead & Mrs. Free (Halász Péter, Bálint István, Peter Berg, Sheryl Sutton)

8. A Squat Theatre előtt, amely Andy Warhol Last Love című művét játssza