Hogy birkózol meg a zenekarral szemben támasztott elvárásokkal? Még a szimpatizánsok is attól féltenek, hogy az utolsó utáni, véget nem érő búcsúkoncertezések csapdájába estetek.

Ez teljes félreértés, sosem hangzott el, hogy feloszlottunk! Mindig is ez volt az alapállapot, vagy lesz, vagy nem lesz zenekar… Egyszer, ’82-ben Kiss Llaci és Magyar Peti bejelentették, hogy elmennek az akkor alakuló Sziámi-Sziámiba, az Egyetemi Színpadon adtunk egy búcsúkoncertet. Ez az átmeneti időszak kevesebb, mint egy évig tartott. Többször voltak leállások, de azt, hogy vége, sosem jelentettük be. Ez egy csoport, ami akkor is van, ha a zenekar nem játszik. Sosem lehet tudni, hogyan tovább, de ez így van az életünkben is.

Megszületik-e a nyári „forduló” után mégis valami döntés?

Szerintem ez a világ nem arról szól, hogy drámai döntéseket kell hozni, mint ahogy azon sem kell gondolkodom, hogy hol fogok lakni, legfeljebb azon, hogy hol lesz dolgom…

Ez a „bizonytalanság” a gépezetben elakadást okozhat, többek közt ezért van, hogy idén nem léptek fel a Szigeten, hiszen a program összeállításának idején te még nem tudtad, mit hoz a jövő.

Ennek a zenekarnak nem külső szervezés határozza meg a létét, hanem a belső késztetés. Amíg egy új műsor nem kezd bennem összeállni, hiába tervezek. Az embernek figyelni kell a saját belső ritmusára. Ez a hogyan tovább akkor lesz érdekes, ha egy új műsor összeáll, akkor lehet elkezdeni majd erről beszélni.

Van már vágyad rá, hogy belekezdj új számok szerzésébe?

Mindegy, hogy van-e benned vágy: vagy jön magától az egész, vagy nem.

Megfordulnak a fejedben már magyarul szövegek?

Természetesen nem felejtettem el magyarul, de ahhoz, hogy írni tudjak, szorosan együtt kell élnem a nyelvvel, a hellyel. Messze nincs még ma sem úgy, ahogy volt, régen, de azt érzem, hogy már itt van az anyanyelv, újra.

Hiszen te is itt vagy már egy ideje! Bár még csak a hajón „éltél” eddig, és nem a városban, de akkor is!

Valóban, ritkán jutottam ki a városba a DVD-készítés idején.

Amit eddig mondtál, annak fényében a mostani program címe inkább valami elindulásra utal, és nem valaminek az emlékére épít: Így vonulunk be. Hogy jött létre az első blokkja a mostani koncertváltozatnak?

Nagyjából a zenekar választotta ki a régi, még az Ikarusz-korabeli számokat, amik az előző sorozatból kimaradtak, de szerettük volna most eljátszani őket. A Nem vagy olyan-t én akartam. Tulajdonképpen egy-az-egyben játsszuk el a régi számokat, de máshogy hangszerelve. És „kidobtunk” néhány, előzőleg játszott számot.

Te viszont egy Bereményi–Másik János-dallal rukkoltál elő mindenki megdöbbenésére, a Cseh Tamás által 1977-ben énekelt „Azt mond meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk” kezdetű számmal. Hogy jött az ötlet?

Egy csomó számot végiggondoltam, és végül ezt lett kedvem elénekelni, úgy éreztem, oda is vág a zenekar történetéhez.

Pécsett hallottam először az új koncertanyagot, az említett dal ott nekem nem jött be, és talán a pécsieknek sem igazán. Mért is bírna különösebb jelentéssel számukra Budapest mint lakóhely? Aztán a hajón nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak a zenekar történetéhez képest aktuális Budapest jelentésének, jelentőségének újragondolása.

Ha újraszerveződik a „világ” – márpedig az Európai Unió ténye az erre való törekvést mutatja –, Európa is olyan lesz, mint egy nagy ország, mint mondjuk Amerika. Ott nem úgy működnek a városok, hogy mindenhol van mindenből valami, kis méretekben. A nagy országokban centralizálódik az élet, a városok szólnak valamiről. Ha atomfizika-kutató vagy, akkor muszáj elmenned mondjuk Bostonba, ha űrkutatással akarsz foglalkozni, Hustonba, ha filmmel, akkor N.Y.C. vagy Los Angeles a pálya. Mikor beléptünk az EU-ba, nem tisztázódott, hogy Budapestnek mi lesz a szerepe a nagy egészben. Pedig most egyáltalán nem mindegy, ki mit lép, gondol, akar. Most egy kicsit a jövő elosztásáról van szó, mint történt ez Magyarországon 10–15 éve, amikor állatira nem volt mindegy, ki mit lépett, mert a tétek nagyok voltak: újraszerveződött az élet. Ezekben az időkben áll be a szisztéma, később már nagyon nehéz benne bármit elmozdítani. Európában is folyik ez a fajta rendeződés nyilván, és nagyon fontos, hogy most mi történik: egy-egy helyről el fog dőlni egy pillanat alatt, hogy a jövőben mi lesz a szerepe.

Úgy tűnt a dal fogadtatásából, hogy tudat alatt már folyik ez a kollektív identitáskeresés. Mi jött vissza a színpadra? Mit éreztél?

Működött, éreztem vibrálást a közönség és a színpad között.

Tőled nem szokatlan módon – kissé mintha sértetten – szóba is elegyedtél a közönséggel, ami nekem egyfajta évődésnek tűnt. Mik a szándékaid? Provokálsz? Játszol?

Az első hajós koncerten hallottam ilyeneket, hogy kicsit agresszívnak tartották a konferanszomat…

Miközben csak annyit mondtál, hogy ne diktáljanak neked, melyik szám következzék, ne követeljenek, kérjenek, mert a zenekar megtartja magának azt a jogot, hogy eldöntse, mit játszik.

Ha néző lennék, nekem nyilvánvalónak tűnne, hogy van egy zenekar, amelyik az autonómiáját demonstrálja, és azért teszi ezt, mert az autonómiát nagyon nagy értéknek tartja.

De miért kell egy koncerten demonstrálni ezt?

Nem kell, semmit sem kell! Mikor bekiabálják, hogy Romolj meg, vagy Hello bébi, pontosan tudják, hogy úgy is jönni fog…

Úgy tűnik, hogy ez csak a koreográfiája a koncertnek, ők bekiabálják, te visszaszólsz. Valld be, azért meg vannak már ezek a mondatok előre!

Igen, ez lett a dramaturgiája a koncertnek, de nem véletlenül. Tudatosan döntöttem így, mert fontosnak tartom ma ezt a kérdést, sőt ezt gondolom ma az egyik legfontosabb kérdésnek, az autonómiát, egy olyan világban, ahol a határok felpuhulnak olyan dolgok közt, mint mondjuk a mainstream és a nem mainstream. Nagyon könnyen, szinte észrevétlenül átcsúszhatsz egyik helyről a másikra, és ha nem figyelsz oda, ott találod magad egy olyan helyen, ami már nem a tevékenységed territóriuma, ahol többé már nem érvényes, nem hiteles az, amit csinálsz.

A kényszerpályára mi visz? Népszerűség, pénz, nézettség utáni vágy?

Nem ilyen egyszerű! Nekem sokan azt mondták, hogy benne maradtam ebben a régi vágású modorban, harcolok a színpadon, pedig az az idő, amikor harcolni kellett, már véget ért. Én nem harcolok, csak szeretném, ha tudnák, hogy az Európa Kiadó a maga autonómiáját favorizálja a lebegő léttel szemben, és úgy tűnik, ezt nem fogalmazzák meg mások. Én ezt mint problémát szerettem volna a városnak bedobni. A számok úgyis jönnek majd egymás után, és ezt a közönség is tudja. Mikor valaki sok pénzt fizet egy koncertért, kialakul egyfajta fogyasztói helyzet, ezt is nehéz helyretenni, mert tényleg megvették a jegyet. Akkor most mi van? A zenekarok bizonyos módon függnek a jegyeladástól, ezért ez nekik is döntéshelyzet, és sokan döntenek ilyenkor úgy, hogy fejet hajtanak. Belefolynak a játékba. A zenekaroknak az az érdekük, hogy minél több koncert legyen, azokon minél többen legyenek, minél több pénz folyjék be. Így aztán az lesz, amit a közönség kér, mert akkor jön legközelebb is. Mi, a látszólag szükségszerű függőség ellenében a függetlenségünket demonstráljuk. Végül is reakció nélkül lehetne hagyni ezt a helyzetet, és eljátszani azt, ami úgyis ott van a számlistán, de szerintem ez az a pillanat, mikor föl lehet vetni: hogyan is vagyunk mi itt?

Volt egy másik megszólalásod is a koncerteken, szintén a dramaturgia részeként visszatérő elem gyanánt, amolyan ez itt a reklám helye típusú megszólalás. A közönség kér, te pedig, a koncertet megszakítva ajánlod az épp erre a célra megvehető DVD-t.

A DVD is egy termék, közte és a zenekar közt az a különbség, hogy utóbbi élő, az előbbi meg egyfajta konzerv, ami viszont a fogyasztót hozza abba helyzetbe, hogy azt csinálhasson, amit akar. De persze a DVD – bár kényére-kedvére választhatja meg az ember a számok sorrendjét, az ismétlések számát – magára hagyja a fogyasztót. A fogyasztás mint életforma majdhogynem kikerülhetetlen, drága pénzekért járhatsz jársz-koncertre, sok pénzért vehetsz kiadványokat. Ebből az alaphelyzetből fakad az a különös szituáció, ami szerintem a fő kérdés. Mikor én felnőttem, a rockandroll mást jelentett. Volt a világ, ami olyan volt, amilyen, és ahhoz képest a rockandroll egy alternatívát nyújtott. Kulturálisan és életvitelileg is. Ma már ez így nem különül el. Egy mai rockzenekarban játszani kicsit olyan, mint bármi mást csinálni, a keretei nagyjából ugyanazok, mint az élet többi dolgának, és nem csak a pénzről van szó. A médiával foglalkozás kényszere, a szponzorok keresésének kényszere ugyanúgy kapcsolódik hozzá, mint bármely más tevékenységhez.

Megszűnt a lázadó jellege?

Nem a lázadásról van szó – nem minden rock volt lázadó –, inkább a szemben- és máshol állásról. Ahogy a hátárok felpuhultak, és kitágultak, ami addig kívül esett, mint mondjuk a rock, az belülre került, és a rockkultúra is alkalmazkodott a rendszerhez. Beépültek egymásba. És ez a közönséget is abba a helyzetbe hozta, hogy egy rockkoncertre úgy megy el, mint bárhova máshova: moziba, egy sporteseményre, diszkóba. Ma neked kell eldöntened előadóként – most magamról beszélek –, hogy hol húzod meg a saját határaid. Ha ezt nem teszed meg, megteszik mások, ha nem is látványosan, és nem is konkrétan valakik. Egyszerűen belemosódnak a dolgaid valami másba, mint ahová eredetileg szántad, ha egyáltalán szánjuk valahová a gondolatainkat, tetteinket. Sok esetben az sem világos, hogy egyáltalán mik ezek a dolgok hol kezdődnek el, hol érnek véget…

Ha így gondolod, akkor nem csak új szövegeket kell írnod, hanem meg kell próbálnod új csatornákat teremtened, ahol kommunikálhatod mindezeket a gondolatokat.

Nem csak új csatornákat kell létrehozni, meg kell látni azokat a problémákat, amelyekről beszélni akarunk. Az élet itt most úgy működik, hogy nincsenek döntések. Nem arról van szó, hogy centralizálódott a döntéshozás, és erre lenne a válasz az ez van! Ezt a problémát meg kell érteni.

Kíváncsian várjuk, tud-e ebben a szellemben működni majd az Európa Kiadó, vagy éppenséggel te képes leszel-e eszerint élni az életed, mikor itt vagy. Mit tudsz majd nem megtenni az ügy érdekében.

Én nem akarok azzal foglalkozni, mibe nem megyek bele, most számomra nem az a kérdés. Ezt látom itt a másik veszélyes gondolkodásmódnak, hogy az emberek arra büszkék, mit nem csinálnak. És azt is sokat látom, hogy valami olyanhoz viszonyítják magukat, ami rossz. Az nem annyira fontos, amit nem csinálsz, persze azt is el kell dönteni, de rögtön utána azzal kell törődni, hogy mit akarsz csinálni. Ezt csinálom, és ezt én csinálom, és nem dobom oda semminek. Nem hagyom, hogy eljátssz az életemmel, nem hagyom, mert leélni énnekem kell… Túlságosan szeretem a zenekar ügyét ahhoz, hogy hagyjam szétfolyni. Ebben a világban az az érdekes, ha az ember, individuumként nem hagyja, hogy lefokozzák: a saját erejével áll ott a helyzetben, és nem hagyja, hogy ebből elvegyenek. Ott áll teljes pompájában… Ez a kor individuális helyzetbe hozza a nézőt is. A konferanszié ezt kívánja demonstrálni.

A számok szövegei, a bennük foglalt gondolatok 20 éve születtek meg, a rajtuk „felnövő” közönség mintha sajátos szemszögből láthatná mára az eltelt évtizedeket a 2004–2005-ös koncertek által. Szembenézhetnek azzal a kérdéssel, és egyáltalán feltehetik azt a kérdést, hogy a hajdani kezdeményezések, akaratok, törekvések mivé lettek. A fiatalok, az egy újszülöttnek minden vicc új alapon megkapják, hogy hajrá, lehet az életet máshogy is játszani, de akik mi voltunk, és most itt vagyunk felnőttként, rá kell végre jönnünk, hogy minden úgy történt, vagy nem történt, ahogy mi hagytuk. Fel kell tenni a kérdést, hogy vajon ki játszott el kinek az életével.

Az Európa Kiadó alternatívákról beszél a késztermék-filozófiák szorításában, azoknak, akik hajlandóak magukért felelősséget vállalni. Más médiát is létre lehet hozni a már létezőkhöz képest, és lehetnek olyan helyek, kiadók, koncertek, életformák, ahol nem a mainstream ízlés szerint működnek a dolgok.

Nemrég azt mondtad, nem kell elfogadnunk, hogy az egyetlen érvényes valóság az, amit a média, a politika sugall, mikor a saját fikcióját állítja a figyelmünk fókuszába, odairányítva az összes energiánkat és pénzünket…

Így van, létre lehet és kell hozni az új elemeket, amire van persze már próbálkozás itt is, mint mondjuk a Tilos Rádió, ami viszont eléggé szeparáltan működik. De még csak nem is ide akarok kilyukadni… Ha valami kell az embereknek, azt létre fogják hozni, de addig, amíg nincsenek feltéve kérdések a már beállt és működő szisztémával kapcsolatban…

Mi lenne a kérdés?

Kinek mi.

Nyilván mindenkinek van sok-sok kérdése, amit feltesz otthon a konyhában.

A szisztémára nincs rákérdezés. Nem a politikára gondolok, hanem arra, ami magában foglalja a politikát, a gazdaságot, a médiát, az egész kultúrát, amit mint eleve elrendeltet elfogadnak az emberek. Ezzel látszólag nem is lenne baj, csak a következmények fényében derül ki, hogy mégis. A dolgok olyanok lesznek, ahogy készülnek. Az embernek nem harcolnia kell a világgal, hanem azt kell világosan elhelyeznie benne, amit csinál. Egy nagyon sok érdek mozgatta szisztémával kell együttműködni, de ha ez a szisztéma bemerevedik, az ember művészetével vagy az életével konfliktusba kerül vele. És ezt a konfliktust nem látom itt megjelenni. Olyan, mintha minden, és pont így jó lenne. Puhák a konfliktusok is, ha mégis vannak, van egy ilyen általános puhaság a működésben. Elolvadnak a konfliktusok. Régebben elég volt elfoglalni a Téli Palotát, és minden megváltozott. Ma a világ nem centralizálódik, hanem rendszerré alakul, senki nem uralja, különböző szereplői vannak, akik különböző mértékben tudják befolyásolni. De nincs ennek sehol egy közepe. Bonyolult rendszerről van szó, ami azt termeli ki, hogy állati sok dolog lesz, sok lemez, sok könyv, sok egyéb, nem csak kulturális termék.

DVD! Hogy vagy megelégedve vele?

A lehetőségekhez képest elégedett vagyok. Hét alkalommal vehettük fel hat kamerával a koncerteket, sok idő volt az utómunkákra, így aztán nagyon sokat kellett dolgozni rajta. De örülök ennek a DVD-nek, a zenekar eddigi dokumentációival – a lemezekre gondolok, CD-kre, videóra – nem voltam ennyire elégedett, mindig azt éreztem, hogy nem jöttek át igazán, valahol elakadtak. Itt egy pillanat jól meg lett örökítve, a számok jól lettek eljátszva, jó a minőség technikailag is.

A látvány szikár, nem hasonlít a mai hi-tech vizuális termékeknél megszokottra.

Egyrészt azt akartam, az legyen a DVD-n, amiről szó van: a koncerteket mint eseményt akartuk megörökíteni. Ha bízol abban, amit csinálsz, akkor nem nyúlsz segédeszközökhöz. Az A38-tól megkaptuk azt a lehetőséget, hogy több mint féléven át, amíg úgy éreztük, hogy már ki lehet adni a kezünkből az anyagot, dolgozhassunk rajta. Nagyjából minden ott van, ami technikailag sikerültnek mondható.

Hány DVD készült?

2000, és elég jól fogy. A koncerteken várakozáson felül adtak el belőle.

Ezzel, gondolom, egy korszak azért mégis lezárul, nem?

Nyilvánvaló, hogy sokáig már nem fogjuk a régi számokat játszani. Ez egy véges állapot, ha nem is szigorú lezárás, egyelőre még benne vagyunk, hiszen nyáron is lesznek koncertek, többek közt az EFOTT-on és más fesztiválokon.

Hogyan próbáltok és hol?

Mi nem folyamatosan próbálunk, hanem szakaszosan, de akkor nagyon sokat. A koncertek előtt volt egy periódus, most pihenünk, Kiss Llaci néhány hétre visszautazik Ausztráliába, aztán majd júliustól augusztusig, mikor a legközelebbi forduló jön, újrakezdjük a régi Goldbergerben. Sok fiatal zenekar próbál ott, egyébként a helyszín egy pince. Vannak úribb próbahelyek, kísérleteztünk is eggyel, de valahogy nem dolgoztunk olyan jól, úgyhogy visszamentünk oda, ahol a körülmények nem olyan tökéletesek, nincs ablak, áthallatszik a másik zenekar, de valahogy jobban működik.

Visszatérve a koncertekre: mi a tapasztalatod a közönséggel? Érzékelhető-e, hogy melyik korosztály vagy társadalmi réteg képviselteti inkább magát?

Annyit mindenképpen lehetett fogni, hogy a szenzibilitásnak egy bizonyos foka tartja össze a közönséget. Nem valami időszak. Ezeket a számokat akkor írtam, amikor magam is fiatal voltam, mint a közönség egyik része most. Másrészt én is két évtizeddel öregebb lettem, ahogy a közönség másik fele, szóval ezek az életkori különbségek okozzák a legkisebb problémát a kommunikációban.

Voltak olyan számok, amelyeknél éreztél valami határozott reakciót?

Egy-másfél évvel azelőtt, hogy elmentem, csináltuk az Itt kísértünk című lemezt, aminek a fogadtatása akkor elég sajátos volt. Fanyalogtak, hogy ez már tényleg nem az, ami volt, nem ezt várták az Európa Kiadótól. Akkor ezekre a számokra – Tengerpart, Csend, Nem bánja, Az időnél gyorsabban – hűvösebben reagáltak. Azóta nem történt a számokkal semmi, nem játszottuk őket, nem lett belőlük videóklip, mégis, úgy látszik, élték a maguk életét a távollétünkben. Olyannyira, hogy vidéken és Pesten is tudták a szövegeket. Ennek örülök, ez lepett meg, hogy most ezeket bírják.

Mi a véleményed a lemezipar válságáról? Vélhetőleg a ti DVD-teket is másolni fogják, vagy letölthetővé teszik.

Bonyolult helyzet, a megítélése attól függ, honnan nézzük. A zenészek szempontjából nyilván nagyon rossz, mert már eddig sem voltak jó szerződések a cégekkel. Eddig csak a kiadók, terjesztők húzták le a zenészekről a pénzeket, most már a közönség is. Így te zenészként már csak nagyon rosszul tudsz járni, úgyhogy nyilvánvaló, hogy ilyenformában ez nem lesz tartható, valami történni fog, ami esetleg a végét is jelenti a lemezkiadásnak. Ezt egyébként magának köszönheti a lemezipar, az ő mohósága vezetett ide. Mikor kifejlesztették a CD-t, iszonyú sok pénzt kerestek azzal, hogy még egyszer eladtak mindent, ami addig valaha megjelent. Persze ezen a ponton még utoljára a zenészek is jól jártak, mert még egyszer eladhatták a lemezeiket.

Te vásárolsz vagy másolsz?

Én nem másolok, bár nem is vagyok nagy vásárló, de ha valami érdekel, akkor megveszem.

Bárdos Deák Ágnes