hirdetés

Az irodalmon innen?

Szilágyi Zsófia: A továbbélő Móricz, 2008. Kalligram

2009. április 18.
A továbbélő Móricz című könyvről ugyanis csupa olyan jelzőt gyűjthetünk össze, amelyek jobban illenek egy krimire, mint egy tanulmánykötetre: izgalmas, lebilincselő, szellemes. Turi Tímea kritikája.
hirdetés

Talán nem öncélú, ha egy Szilágyi Zsófia Móricz-könyvéről szóló írás éppen egy személyes történettel kezdődik el. „A feltételezett eredetiket kutatókkal […] lehet különös beugratós játékot is játszani, ahogy Szabó Magda tette […] a Für Elise kapcsán”, állapítja meg Szilágyi Szabó Magda nyilatkozatairól, hiszen az írónő „mindig a modell után érdeklődő kérdezőhöz igazodva fogalmazta meg válaszát”. (31-32.) Egyetemi újságíróként magam is készítettem interjút Szabó Magdával a Für Elise megjelenése után, tapasztalataim alapján azonban Szabó Magda sohasem igazította a kérdésekhez a válaszait: azt mondta, amit mondani akart, ebben nem gátolta semmiféle vélt kérdezői attitűd, hogy már a beszélgetés közben azon törje az ember a fejét, a válaszokhoz majd hogyan talál legalább halványan illő kérdéseket az írott interjúba.  

Mindezt nem csak azért mesélem el, mert számomra ez a történet tette megtapasztalhatóvá az írói alkotás írott formához sem kötött önkényességét, de azért is, hogy megmutassam, Szilágyi Zsófia könyve milyen felszabadító hatással lehet a recenzensre. A továbbélő Móricz című könyvről ugyanis csupa olyan jelzőt gyűjthetünk össze, amelyek jobban illenek egy krimire, mint egy tanulmánykötetre: izgalmas, lebilincselő, szellemes. (A kötet első tematikus blokkjának címe is utal a bűnügyi történetek műfaji jellemzőire, hiszen: Személyes nyomozás az irodalom történetben.) Mindezekért az erényekért azonban nem csupán a téma érdekessége és elevensége, de a személyesség hangjának rokonszenves vállalása is felelős.  

Az utóbbi évek felélénkült Móricz-újraolvasásának folyamatába is illeszthető Szilágyi Zsófia kötete, azonban mégis óvatos az új értelmezések mindenkori érvényesebbnek tűnésével. (Lásd az irodalomtörténet változásaira is reflektáló Honnan hová? fejezet gyors fordulatokkal szembeni kétkedését.) Szilágyi sok esetben mégis az „új” és a „régi” értelmezések kibékíthető párbeszédét javasolja, mikor azt állítja, „[a]z életrajzi fikció vizsgálatakor a korábbi kánon és az »ellenkánon« között kapcsolatot kell teremtenünk, hiszen ez esetben kizárólag referencialitás és fikcionalitás, világ- és szövegszerűség párbeszédében gondolkodhatunk”. (348.) Az idézet elsősorban Móricz kamasz témájú regényeire vonatkozik, belőle mégis jól kitűnik, különböző kategóriák miféle dialogikus kibékíthetőségében reménykedik Szilágyi.

Szilágyi Zsófia gondolkodása ugyanis úgy próbál feloldani ellentétpárokat (valóság és fikció, világszerűség és megalkotottság vagy épp irodalminak és nem irodalminak szánt szöveg kettősségét), hogy e feloldás ne vezessen egyneműsítéshez, hogy e feloldásban ne eltűnjön, hanem megmutatkozzon ezeknek a fogalmaknak az összetett viszonyrendszere; talán ez a szemlélet az, ami szavatol az esszészerű tanulmányok üdítő frissességéért. No meg mindezen felismeréseknek a szövegek stílusára és módszerére vonatkozó következménye (már ha nem erőszakolt itt a jelenségek közötti ok-okozati összefüggésekről beszélni), az tehát, hogy a beszédmód személyessége Szilágyi esetében nem stiláris provokáció, hanem a személyesség elkerülhetetlenségének természetes vállalása. (Mindennek nagyszerű példája Gavrilo Princip merényletének motívumtörténeti elemzése is, amelyben napló-, levél-, regényelbeszélés és személyes tapasztalatok montírozódnak egymás mellé.) Ez a személyes hangvétel már a kötetnyitó fejezetben megmutatkozik, a megíratlan regény hősnőjeként megírt dédnagyanyáról szóló esszében nem csak a két Móricz-kép közötti különbség előlegeződik meg. Ugyanis már a Móriczcal való első találkozás esetén megtapasztalható, hogy „két Móricz van” (14.): az unalmas iskolai tananyag és az izgalmas, családi vonatkozásokkal átszőtt nyári olvasmány; a másféleképpen kétféle Móricz közti különbségre majd a „»hivatalos«, műveit gépen író, és egy »privát«, feljegyzéseit kézírásait rögzítő szerző” (71.) kettőse lesz példa. A dédnagyanyáról – pontosabban a dédapa feleségéről – szóló szöveg amúgy is egybecseng a kötet írásainak szemléletével: eszerint nem csupán a személyes izgalmas, de az izgalmas egyben személyes is. A kötetnyitó esszé megkapó erénye ugyanakkor az is, hogy megmutatja, írottá teszi, mi van az irodalmon, az irodalomtudományon innen. Az első nagyobb egység írásai ezzel az indíttatással összhangban élet és irodalom viszonyának olyan összetett megnyilvánulásait elemzik, amelyekben az irodalom megelevenedik, az élet pedig irodalmivá válik. (Emiatt a szemlélet miatt is örül már előre az olvasó azoknak a nyilatkozatoknak, amelyek a szerző egy majdani kritikai Móricz-életrajzát ígérik.)
 
Miközben Szilágyi is emlékeztet arra, hogy a vizsgálat számára az „életet” mindig naplójegyzetek, levélrészletek, interjúk testesítik meg (vagy ha előbb nem, épp a vizsgálat során válnak szövegekké), tehát élet és irodalom kapcsolatának elemzésekor mindvégig csak szövegek lépnek párbeszédbe szövegekkel, a legizgalmasabb részekké mégis azok a nyomozások válnak, amelyek nem az irodalom, hanem a „valóság” szempontját teremtik újjá, amikor a regények helyét a „továbbírható, töredékes »életregény«” (59.) veszi át. Az élet és irodalom azonosíthatóságának vágya – amely az életmű egyik központi kérdéseként tűnik elénk – azonban nem csupán a két szféra egymásrautaltságának viszonyát teszi meggyőzővé Móricz esetében, hanem az ezen azonosítás vágyából fakadó elkerülhetetlen kudarcra is rámutat. A Móricz és Csibe kapcsolatát taglaló írás állítása szerint például az író „hübrisze” mintha éppen az lenne, hogy nem ismeri fel, „az emberek nem alakíthatók úgy, mint a regényhősök”, (54.) hogy Móricz „sokszor akkor is írt, amikor »csak« élnie kellett volna”. (58.) A kudarc ehhez hasonló termékeny felismerésére példa még a Tükör-kötetekből elemzett Rés című írás, amely a mindenféle alakítás nélküli valóságtükrözés vágyának elkerülhetetlen kudarcáról, e kudarc felismeréséről ad számot. A Rés mesteri elemzése ugyanakkor rámutat, hogy „ez az írás voltaképpen »nemírás«, nem tekinthető írásnak a kor szabályai szerint” (71.), utalva arra is, hogy a változó irodalmi koncepciók által is meghatározott újraolvasásoknak (vagy az életműveken belüli centrum-periféria viszonyok újragondolásának) milyen megelevenítő hatása lehet, valamint hogy ezek az újraolvasások hogyan változtathatják meg magukat az irodalmi koncepciókat.

Az újraolvasás, újraolvashatóság a Szilágyi által is vallott dinamikus irodalomfelfogásban ugyanis olyan önértéknek tűnik, amely a művek, életművek többarcúságát, kimeríthetetlenségét sejteti. Innen talán, hogy egyes olvasók számára bizonyos elemzések befejezhetetlennek tűnhetnek, hiszen Szilágyi elemzései bevallottan egy-egy nem kizárólagosnak feltüntetett probléma szempontjából vizsgálódnak; ez különösen igaz a második fejezet párhuzamos (Móriczot kiemelten Grecsóval, Tarral, Nádassal, Háyjal és Oraveczel összeolvasó) elemzéseire. A személyesség irodalomtörténeti módszerbeli megfelelőjévé így sokszor az asszociáció válik, a Szilágyi által megtalált kapcsolódási pontok pedig a legtöbbször invenciózusan eredetiek és csupán az esetek elenyésző hányadában tűnnek funkciótlanul önkényesnek. A párhuzamos olvasatok legizgalmasabb kérdése mégis e párhuzamosok aszimmetriája: miközben Szilágyi szemléletének elevenségét az is garantálja, hogy a kortárs irodalomra irodalomtörténeti távlatból próbál tekinteni, az irodalomtörténeti tényként rögzült elemzésekkel bíró műveket pedig a kortársi figyelemmel olvassa, Móricz és a mi kortársaink összeolvasásában mégsincs egyensúly a libikóka két oldala között. Szilágyi finom különbségtétele ugyanis a kortárs regényeket a Móricz-újraolvasás segítőinek tartja, miközben Móricz felől lehetetlennek ítéli a kortárs művek olvasását. Mindennek a legpontosabb megfogalmazását Tar kapcsán olvashatjuk: „Tar segíthet Móricznak, Móricz nem segíthet Tarnak, távolságuk tehát »nem ugyanannyi«”. (189.)

A boldog ember, a Pillangó, Az Isten háta mögött és a „kamaszregények” újraolvasó elemzései a kötet első két nagyobb egységének erényeit egyesítik, referencialitás és fikcionalitás eleven viszonyát felmutatva, dokumentum, szépirodalmi és átmeneti szövegek szimultán olvasását az elemzés gyakorlatában is megvalósító módon. Az olvasónak ezeket az elemzéseket olvasva így könnyen az az érzése támadhat, a valóság akképpen eredője az irodalomnak, ahogy a megíratlan regény hőseként megírt dédanya, Kálmán Bella a szerzőnek: ős, de nem vérrokon, a kapcsolat pedig számunkra csak a nyelvi közvetítettségben létezik.  

És hogy a saját személyes történetem végére is érjek, azt is el kell mesélnem, hogy amikor Szabó Magda egyik iskolásan feltett bölcsészkérdésemre sem válaszolt, valami tántoríthatatlan hűséggel két-három mondat után mindig a filoszemitizmus fontosságáról beszélt. Mire pedig a kérdéseimet nem igénylő monológja végére ért, jelentőségteljesen rám nézett, és megkérdezte, ugye nem bánom azt, amiről beszélt, ugye nem vagyok véletlenül antiszemita. Én kérem, zsidó vagyok, feleltem zavartan, hiszen már eddig is azon feszengtem, hogy senki se fogja elhinni nekem, hogy nem én forszíroztam a beszélgetés visszatérő témáját. A válaszomra pedig Magda néni meglepő, bár inkább belőle, mint a helyzetből fakadó közvetlenséggel átölelt, és azt mondta, na látod, mindig tudom, hogy kinek mit kell mondani. Akkor értettem meg, ami Szilágyi Zsófia könyvének olvasásakor is gyakran a fejemben járt, hogy az irodalom miként lehet az élet újrafelismerése, még akkor is, ha a szó szoros értelmében még innen van az íráson, innen az irodalmon.

Turi Tímea

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.