Ha jól emlékszem, soha nem kedveltem a gyárlátogatásokat. Persze, eszembe sem jutott volna mindez, ha nem olvasom Gombrowicz Naplójának azt a passzusát, amelyben a modern irodalmat a gyárral, az üzemszerű termeléssel azonosítja. Lám, máris csalok, vagy legalábbis tódítok, mert épphogy „nem olvasom”, hanem napok óta keresem a Naplóban azt a nyamvadt idézetet! És még dicsekszem is – akár a viccbeli Kohn –, hiszen számomra Gombrowicz műveinek újraolvasása a legüdítőbb elfoglaltságok egyike, és egyre erősödő meggyőződésem, hogy a Napló inkább regényként olvasandó, az Én epikus színrevitelének és szétcincálásának regényeként, mint a korábbi, a nyolcvanas évekhez köthető olvasatként, amikor főként a kelet-európai lét kollektív antinómiáinak gyűjteményeként értelmezték.

          De csitt, végre megvan az idézet: „Emitt egy izzó kemence, amelyben a különféle egzisztencializmusokat állítják elő, innen, a forró olajból halássza elő Sartre a maga szabadság-felelősség dilemmáját. Amott egy költészeti műhely, ezer verítékben ázó munkás, akik a szédítő iramban futó szalagok és fogaskerekek közt egy mind élesebb szuper-elektromágneses késsel műveleteket hajtanak végre a mind keményebb anyagon. Ott oldalt feneketlen üstök, amelyben az ideológiák, világnézetek és hitek fortyognak. Egy kályha kitátott torka, amelyben a katolicizmus izzik. Odébb a marxizmus kohója, arrébb a pszichoanalízis kalapácsa. Hegel artézi kútjai és a fenomenológia szerszámgépei, arrébb a szürrealizmus…” – ám nem folytatom, akit érdekel, keresse meg, hova akar kilyukadni Gombrowicz…

          Számomra itt és most csak annyi fontos, hogy az irodalomra, ha tetszik, a „szent, magyar irodalomra” nézhetünk úgy, mint egy gyárra. Ami talán segít megérteni, hogy a modern irodalmakat (a magyart is), inkább csinálják – így ezzel a ronda szóval mondva! –, mintsem nő és virágzik és terem, akár a vadvirágos réten a pipitér. Persze, ettől még minden alkotó joggal dúdolhatja ezt a szívszorítóan mély és ars poétikus dalt: „Anyám, én 1 virág vagyok”. Az itt következő jegyzetekben tehát nem annyira a szövegek, hanem az intézményrendszer felől beszélnék az irodalomról. Ha egyáltalán.

          Ám legelőbb beszéljünk a pénzről!

          Amit errefelé úgy szokás érteni, hogy panaszkodjunk. Lehetőleg azon a sokrétű, gazdag és vigasztalan nyelven, amit a magyar panaszkultúra szívós munkával megteremtett. Hogy „mír nincs piiínz”, erről. Konkrétan: nekem – ebben a költői kérdésben ez a végső instancia. Ám lehet ezt mélyíteni történetileg az irigység irányába, hogy például Petőfi milyen ügyes üzletember volt, Móricz viszont olyan sóher, hogy ingyen nem dedikált még egy papírlapra sem, Illyés Gyulának és Németh Lászlónak 1971-ben egymillió-kétszázezer forint volt az éves jövedelme, amikor anyámék háromszázezerért vették a házat húszéves kölcsönre, Déryt megvették, ahogy Lukács mondta róla: „Tibuska, magát lábon veszik meg, mint a gabonát!” stb. Egészen addig, hogy Orbán János Dénes kocsmát nyitott Kolozsvárott, más pedig nem fizeti ki a teáját, noha azért volna miből, ha érted, mire célzok?!

          A panaszkodás és az irigység nem érdekes, bár nélkülük nincs magyar irodalom. Nyilván német vagy angol, vagy svéd sem, de ezt az aspektusát kevésbé ismerjük, mivel azért ott jobban van pénz. Nem általában és a derék írók, költők bankszámláján, persze, úgy is, hanem összességében az irodalom nevű üzemben. Miközben…

          Miközben minden eddigi kultusz-miniszter rém-elégedett volt az irodalommal, hogy milyen jól mennek ott a dolgok, micsoda nagyszerű művek születnek, máris mennyi világhírű írónk van – nos, ebben a nagyszerű helyzetben évi hatvan milliót szán az állam a magyar irodalom műveinek külföldi fordítására. Ami nem kevés. Hanem nevetséges. A duplája is nevetséges lenne. Ez csak egy, azaz 1 darab tétel, de nem akarok leltározni – nem vagyok raktáros.

          Nincs pénz, mert nem tesznek bele. Miért is tennének, hiszen az irodalom szereplői zúgolódnak, panaszkodnak és irigykednek, ezért ritkán marad idejük arra, hogy előálljanak valami konstruktív megoldással.