„…ritkán marad idejük arra, hogy előálljanak valami konstruktív megoldással”. Legutóbb itt hagytam abba, és mi tagadás, tapló módon magamra gondoltam, hogy előrukkolok „valami konstruktív megoldással”. Csakhogy az élet közbeszólt, mégpedig – ahogy többnyire szokott a rossz regényekben – egy tapintatos női levél formájában. E rendkívül kedves levél arra figyelmeztetett, hogy miért írok hatvanmillió forintot, hogy államunk ennyit szán a magyar irodalom külföldi fordításainak támogatására, amikor… Na, legyünk férfiak, és vegyünk mély levegőt!, ennek az összegnek még a felét sem. És még ez sem biztos, minden évben meg kell harcolni érte, s így nem lehet hosszabb távon tervezni, stb.

          Nem akarok fölháborodni, és progresszíven szidni a magyar kultuszkormányzatot, hogyan lehet ennyire szűklátókörű és faszarági, amikor az ún. ország-imázs építés közepes és/vagy alig elégséges ötleteire mindennek a sokszorosát szórja ki az ablakon, nem beszélve a sok tonna lazacról és egyéb földi javakról, amelyeket a kultúrdiplomácia fogadásain jóízűen elfogyasztottak… Nos, itt érdemes megállni, e hatalmas lazachegynél, hogy rálássunk e nemes lelkű felháborodás(ok) fonákjára. Kissé durván mondva: azért adnak csak ennyicskét erre a célra, szó szerint: bagót, mert az irodalmunk ennyit érdemel. Nem úgy értve természetesen, hogy irodalmunk szellemi-művészi értékei érdemelnének ilyen keveset, hanem szereplői nem kérnek-követelnek többet. Ógnak-mógnak, panaszkodnak, intrikálnak, de szervezett módon nem lépnek föl ez ellen, hogy évi százezer eurót sem éri el a külföldi fordításokra szánt támogatások összege, noha tudjuk, hogy sok kortárs könyvet azért nem jelentetnek meg határainkon túl, mert egy kis irodalom ismeretlen szerzőjét – támogatás nélkül – szinte lehetetlen lefordíttatni.

          Hírünk a világban. Amire végtelenül büszkék vagyunk. És még végtelenebbül szomorúbbak, hogy – úgymond – a művelt európai olvasónak Arany János neve és művészete nem jelent semmit. S már aligha fog, mert a recepció másfél-két évszázados hiányát nem lehet „visszafelé” pótolni. De minderről könnyebb így beszélni, ilyen fellengzős melankóliával, mint arra gondolni, hogy ez a hiány a „mi” mulasztásunk és nemtörődömségünk története is. Az a mindenkori évi huszonpármilliócska, amit erre szánt a kulturális kormányzat, amelyik meglepő módon megint bajban, ahogy kormányunk is rettentő helyzetben van, mivel üres az államkassza. Amióta az eszemet tudom, ilyesmire soha nem volt pénz.

De nem simfolnám tovább kulturális kormányzatunk kicsinyességét és szűklátókörűségét, hiszen ez adott és aligha fog megváltozni. Pontosabban: csak akkor változik meg, ha az irodalom szereplői másképp viselkednek. Vagyis, ha fölismerik, hogy például ebben az ügyben sem feltétlenül az államtól kell várni a megoldást. Hanem elsősorban magunktól, azaz az irodalom szereplőitől. Tehát olyan közalapítvány létrehozására gondolok, amelyik a magyar irodalom külföldi fordításának és megismertetésének támogatását tűzné ki célul, elsősorban magánszemélyek és -vállalkozások felajánlásaira számítva. Mindösszesen néhány ambiciózus szervezőt igényelne e javaslat, hogy az alapítvány pontosan meghatározhassa működési feltételeit és megválaszthassa kuratóriumát, amelynek irodalmi-erkölcsi tekintélye garantálná a vállalkozás sikerét és függetlenségét, ha tetszik, civil jellegét.

          Nem helyette – mellette.

          Tudom, alapítványokkal már Dunát lehet rekeszteni. Mégsem biztos, hogy okos gondolat az ellenérveket és a nehézségeket az elején lefegyverző módon számba venni. Minden kezdetben van valamiféle naivitás is, a „hátha másképp is lehet”-naivsága. Miért ne. Vagy legalábbis miért az államtól várjuk a megoldást, amikor jól tudjuk, hol élünk…