hirdetés

Az irodalomnak nincs „egyeteme"

2018. március 31.

Véget ért a Független Mentorhálózat működésének első éve. Hogyan ítélik meg mentorok és mentoráltak az eltelt időt? Kérdéseket tettünk fel három mentornak, Tompa Andreának, Mezei Gábornak és Kalapos Éva Veronikának, valamint mentoráltjaiknak, Hutvágner Évának, Szenderák Bencének és Király Csengének. Brok Bernadett kérdéseire elsőként a mentorok válaszolnak.

hirdetés

Véget ért a Független Mentorhálózat működésének első éve. Visszatekintve több kérdés is felvetődik bennünk. Hogy telt az elmúlt egy év? Hogyan ítélik meg mentorok és mentoráltak az elvégzett munkát? Látnak-e esélyt a folytatásra? Ilyen és hasonló kérdéseket tettünk fel három mentornak, Tompa Andreának, Mezei Gábornak és Kalapos Éva Veronikának, valamint mentoráltjaiknak, Hutvágner Évának, Szenderák Bencének és Király Csengének. Elsőként a mentorok válaszait közöljük.

A Független Mentorhálózat a KMTG megalakulására válaszként született, bizonyos értelemben állásfoglalás/kiállás volt. Mi vezetett, amikor – most már több mint egy éve – úgy döntöttél, hogy csatlakozol a mentorokhoz, és vállalod egy vagy néhány pályakezdő útjának egyengetését?

Tompa Andrea: Sok minden vezetett. Egyrészt felháborítónak tartottam, hogy egy alakuló szervezetnek – semmibe véve a meglévő írói szervezeteket – százmilliókat dob oda a kormány (ami azóta milliárdos nagyságrend), hogy iskolát alapítson. Hogy lehet és kell tenni azokért, akik politikai okok miatt a pénzzel feltunningolt mentorálásban nem vesznek részt. De legfőképpen az vezetett, hogy íróként fontos segíteni a pályakezdőket, pályára állókat mindaddig, amíg kérnek és elfogadnak segítséget. A 80-as években én is sok segítséget, figyelmet kaptam Kolozsváron költőktől, íróktól, akik elolvasták kamaszkori kézirataimat. Ma már ilyesmire az íróknak vagy idejük nincs, vagy nem tartják feladatuknak – bármi volna az ok, ez nagy baj; kezdő író koromban (azaz tíz éve Magyarországon) én már nem tapasztaltam odafigyelést a nagyoktól. Az irodalomnak nincs „egyeteme", tehát más keretek közt kell a kezdőkre figyelni. Egyszóval ami vezet: a rossz lelkiismeret, hogy tegyek valamit másokért.
Hozzáteszem, hogy a független mentorhálózat megalakulása után rövidesen a SZÍNHÁZ folyóiratnál (melynek főszerkesztője vagyok) kritikusmentoráltakkal kezdtünk foglalkozni, ma tíz hallgatónk van, és két évig dolgozunk velük. Hamarosan pedig zenés színházi mentorálást hirdetünk...

Mezei Gábor: Már régóta zavar, mennyire nem szakmai alapon történnek olyan döntések, amelyek következményeként aztán irodalmi intézmények, szervezetek működése, vagy éppen kiváló szakemberek munkája válik egyre nehezebbé. A KMTG ennek nyilvánvaló példája a szememben. Az első reakcióm az volt, hogy pénzből nem lehet irodalmat csinálni. Aztán mikor megjelentek náluk olyan mentorok is, akiket korábbi tevékenységük alapján elismertem, szimplán elszomorodtam, bár a véleményem nem változott.
Irodalmat csinálni pénz nélkül persze kényelmetlenebb, és az önkéntesség felhajtóereje sem tart örökké. Ezt a bőrömön érzem, bár nem feltétlenül a mentorkodással, hanem a munkám egyéb azon részeivel kapcsolatban, amit társadalminak szokás nevezni. A csakazértis romantikája megfáradhat, mentorként viszont nem ebből dolgozom. Ami ott történik, az nagyon hamar közös ügy lesz, és az irodalomról szól, írásáról és olvasásáról, nem a politikájáról, végre.

Kalapos Éva Veronika: A nyilvánvaló politikai állásfoglaláson túl az, hogy én magam rengeteget köszönhetek a mentoraimnak, még ha nem is hivatalos keretek között segítettek. Ha az ember kezdő – bár bizonyos szempontból még magamat is annak tartom –, rengeteget jelenthet egy tapasztaltabb szerző jól megválasztott tanácsa, instrukciója, jelzőfény lehet akár egy egész pályafutáson át, de még ha gyorsan oldódó tanács is, egy adott szövegre nézve már hasznos volt, és ez is hatalmas eredmény. Az embernek nehéz megtalálni a helyét az irodalomban mint művészetben és mint struktúrában, remélem, hogy kicsit könnyebbé tehetem ezt a mentoráltam számára, vagy legalább némileg felvértezhetem a várható akadályokkal szemben.


Fotó: SzifOnline

Egy év elég hosszú idő. Volt mentorált, akinek ez alatt az idő alatt kötete jelent meg, volt, aki a folyóirat-publikációig jutott, és nyilván akadnak olyanok is, akik időközben kikoptak, eltűntek. Mik a tapasztalataid? Hogy ment a munka a mentoráltakkal?

Tompa Andrea: Magammal rosszabb a tapasztalatom, a mentoráltammal (Hutvágner Éva – a szerk.) jó. Mivel a kereteket itt én szabom meg elsősorban (vagy megegyezés szerint alakítjuk ki), többet várnék magamtól, nagyobb odafigyelést és intenzitást. A mentoráltamnak kötete jelent meg, de ez az ő érdeme egyedül (és a kiadóé), igaz, több verziót olvastam. Viszont beszélgettünk sokat irodalomról és magunkról, félelmekről és csüggedésekről és a siker/bukás elviseléséről. És ezek a beszélgetések szintén fontosak lehetnek.

Mezei Gábor: Egy mentoráltat tudtam vállalni, Szenderák Bencét. Bár nem tudom, mással hogy ment volna, vele nagyon hamar rátaláltunk, hogyan is tudunk működni. Ami nekem az első perctől különösen fontos volt, az az, hogy Bence figyel a részletekre, hogy lehet vele akár a központozás nüanszairól, vagy egy-egy sortörésről is beszélni. Nálam a figyelemnek ez a foka az, ahol el lehet kezdeni az írást. Sok verséről beszéltünk, alakultak is, a türelmének köszönhetően. Bence mindeközben publikált, verspályázatot nyert, sőt, első kötete is látótérbe került. És ami talán a versek mellett fontos hozadéka ennek az évnek, hogy azt hiszem, sikerült halványan rámutatni arra, hogyan is lehet a folytonosságot fenntartani, hogyan lehet minél inkább bent maradni az aktuálisan íródó szövegekben.

Kalapos Éva Veronika: Nekem idő hiányában csupán egy mentoráltam volt (Király Csenge – a szerk.), vagyis van, mert szeretném folytatni vele a munkát. Mivel ő még nagyon fiatal, egyelőre ott tartunk, hogy feladatokat adok neki, és csiszolgatjuk a meglévő szövegeit, hogy egyszer majd publikációra érettek legyenek. Tudom, hogy nem leszek ezzel népszerű, de nem vagyok híve az eszeveszett publikálásnak, főleg nem ennyire fiatal korban, mert bár természetesen kell a pozitív visszacsatolás, és eszemben sincs ezt elvenni a mentoráltamtól, mégis azt gondolom, első körben az alapokkal kell tisztában lennie az embernek, ami talán nehezebb útnak tűnik, a pálya szempontjából viszont hasznosabbnak vélem. A mentoráltam elképesztően tehetséges, épp ezért szeretném, ha a képességeihez méltó szöveggel lépne az irodalmi közönség elé.

Vannak-e tanulságok, mire volt jó ez az egy év? Folytatod? Bizalommal fordulhatnak hozzád további pályakezdők is, vagy elég volt egyelőre?

Tompa Andrea: Mi nem szabtunk határt ennek a mentorálásnak. Nincs „vége". Addig beszélgetünk, amíg van miről. Mivel két mentoráltam van (a másik kritikus, de ha jól érzékelem, ő is akar szépirodalmat írni), ezért most örülök, hogy ha a tengernyi feladat között van egy kis figyelmem rájuk. Ha már nincs szükségük rám, akkor azt mondom: next, please.

Mezei Gábor: Bencével szívesen folytatom a munkát, ameddig úgy érzi, szüksége van az észrevételeimre. Hogy milyen irányban változik a dolog intenzitása, azt meg az írás fázisai befolyásolják. Alakul ez magától. Mást vállalni viszont idén sajnos nem tudok, többek között azért sem, mert februártól a FISZ líraműhelyét is vezetjük Szabó Marcellel. Az a bizonyos figyelem meg nem osztódik olyan könnyen.

Kalapos Éva Veronika: Ahogy említettem, szeretném folytatni a munkát a jelenlegi mentoráltammal, és az időm sajnos továbbra sem engedi, hogy többeket vállaljak. Amennyiben viszont a Független Mentorhálózat a későbbiekben is folytatja a munkát, elképzelhetőnek tartom, hogy foglalkozzam még emberekkel, és hozzájáruljak ahhoz, hogy életben maradjon ez a fontos kezdeményezés. Ezúton is köszönöm Ijjas Tamásnak – azt hiszem, a mentoráltam nevében is –, hogy ilyen elegáns válasszal állt elő egy semmilyen szempontból nem elegáns helyzetben.

Brok Bernadett

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.