hirdetés

Az irodalomtörténet mint provokáció?

2010. január 21.
A magyar irodalom történetei címet viselő irodalomtörténeti szintézis megjelenése után a Magyar Írószövetség tanácskozást rendezett (Az irodalom a történelemben - Irodalomtörténet). A konferenciakötet bemutatóján ott jártunk.
hirdetés

Talán köztudott, hogy két és fél évvel ezelőtt Szegedy-Maszák Mihály főszerkesztésével megjelent A magyar irodalom történetei. A monumentális feladat – mintegy százharminc szerző írásai – mintájául egy ezredvégi, Amerikában íródott francia irodalomtörténet szolgált. A konstrukció látványos szakítás a teleologikus történetépítéssel, a hagyomány fejlődési sorba rendezésével. Nagy várakozás előzte meg, és heves reakció követte. A munka tanulságait egy konferencia keretében is megvitatta a szakma egy része 2008. június 9-én az Írószövetség Bajza utcai épületében. Most a Tanácskozások az Írószövetségben címmel életre hívott új könyvsorozat első köteteként e tanácskozás anyaga kerül kiadásra. Helyesebben az anyag egy része, mivel Szegedy-Maszák, Horváth Iván és Veres András – az irodalomtörténet szerkesztői – nem járultak hozzá, hogy amit a másfél év előtti szekció-vitákon a különböző előadásokra szóban, rögtönözve reagáltak, itt nyomtatásban is megjelenjék. Így hát párbeszéd helyett csak kérdések és viszontválaszok maradtak. No meg valami szorító nyugtalanság, amit a vörös-fekete borító sem nagyon sietett feloldani.

Ettől a ponttól indítja az estét Vasy Géza házigazda (A magyar irodalom történetei mint fekete mű, vörös posztó), és Ács Margit is Árendás József grafikai munkájáért mond mindenekelőtt köszönetet, majd nekilát, hogy pár percben összefoglalja mindazt, ami történt. Beszél „a megakadó kánonképzésről”, a feldolgozatlan nemzedékekről, a „nyolcvanas évektől megjelenő új ideológiai hullámról”, melynek „hitele volt” és „a szabad gondolkodás letéteményesének látszott”. Kitér az eljátszott ritka esélyre, a kötetet övező egybehangzó kritikákra, a célra, hogy a három kötet mellé odakerüljön a polcra ez a negyedik is. Hogy nehogy valaki – egy nagyon messziről jött ember – konszenzust gondoljon oda, ahol annak írmagja sincsen. A harmadik megszólaló Jankovics József, mindkét kötet szerzője, aki maga is egy konkurens irodalomtörténeten dolgozik, úgy véli, hogy minden rossz az előzetes nyilatkozatok „magabízóságával” és a felfokozott várakozással már a nulladik pillanatban elkezdődött. A reményt, hogy az elavult „Spenót” utáni kínos kérdés „meg van oldva harminc-negyven évre” keserű csalódás kovette. Jankovics az, aki higgadt-felkészült módon előszámlálja a sokféle nívójú kritikai visszhang csomósodási pontjait a közérthetőségtől a használhatóságig, a kánonképzés hiányától a történeti vakfoltokig, s utal az irodalomtörténet bővíthető, javított internetes verziójára is. Ilyen helyzetben eleve lehetetlen volt „jó könyvet csinálni” – s veszi át a szót Thimár Attila – már megvolt a pénz, de nehezen kezdődött a munka, nagyon rövid volt a rendelkezésre álló idő. Aztán radikálisan széthulló társadalomról és az irodalom presztízsveszteségéről, a népszerűsítés sürgető feladatáról beszél.

Az este második felében a közönség vehette át a szót. Kezdettől fogva világos volt – talán ezért a szorító nyugtalanság –: az est tétje, hogy a Szegedy-Maszak szerkesztette kötettel kapcsolatos szakmai diskurzust (vagy legalábbis az erre tett kísérletet) elsodorja-e egy anyagi haszonlesést és kirekesztést szimatoló, emocionalizáló mi-ők viszonyrendszerben gondolkodó narratíva, vagy épp a „túl kell lepni a táborokon” sekélyes szólamába fullad a mondanivaló. Az előadók nagyobbrészt mentesek maradtak az efféle banalizaló olvasatoktól, de amikor a közönséghez került a labda, elhangzott néhány sarkos vélemény. Ehhez persze azt is illő hozzátennünk, hogy az esemény amolyan tegeződősen szűk körűre sikerült, s némelyekben ez a hazai pálya talán elhangolta a megszólalás szokott modalitását. Tévedés lenne ezeket a kontextusból kiemelve előcitálni.

 

Végül néhány szó a kötetről. A konferencia menetét követve négy fejezetben jelennek meg a szövegek, majd az adott szekció előadóinak vitája következne a szerkesztőkkel, csak épp ez utóbbiak válaszai hiányoznak. Szórakoztató feladat a viszontválaszokból visszakövetkeztetni. Thimár Attila bevezető tanulmányában Berzsenyit hiányolja, és kimutatja, hogy milyen pontosan passzolt volna ez az életmű a szerkesztői koncepcióba. A nagy hiányzók enumerálása az egyik vezérmotívuma az egész kötetnek. A másik visszatérő formula az „igényes tanulmánykötet de nem irodalomtörténet”. Nyilasy Balázs bizonyos számunkra pillanatnyilag fontos esztétikai mintázatok erőltetett alkalmazásáról, Papp Endre a „nemzetietlenség programjáról” értekezik. Görömbei András a félrekanonizációt rója fel a szerkesztőknek, Hargittay Emil a mű használhatóságát kérdőjelezi meg az egyetemi tanításban, és a gyenge kiadói teljesítményt kárhoztatja. Pomogáts Béla és Bertha Zoltán a kisebbségi-, Papp Tibor az avantgárd irodalom súlyával – súlytalanságával foglalkozik, Kulcsár Szabó Ernő az átgondolt történetiség-koncepciót és ennek kapcsán a folyamatszerűséget hiányolja a kötetből, és ezt főleg annak tükrében látja ellentmondásosnak, hogy a szerkesztők úgy jelennek meg, mint akik fel vannak szerelkezve a fontos pillanat kijelölésének képességével, majd megvédi a vállalkozást a nemzeti tradíció hiánya miatt kritizálókkal szemben. Az indulatok Márkus Béla szövege kapcsán látszanak elszabadulni, persze a válaszokat itt sem olvashatjuk, csak ez a sejtésünk támad. Mindenesetre a konferencia Szörényi László zárszavával hirtelen véget is ér, miként a kötet is. Mi pedig a szorító nyugtalanságot kis időre feledve inkább azon gondolkodunk, hogy milyen hosszú is ez a könyv-esemény láncolat, amelynek most a legvégén találjuk magunkat.

Velkey György

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.