hirdetés

"az istentalp méretű föld"

A Nagyvilág novemberi észt számának bemutatója, 2005. december 15., Országos Idegennyelvű Könyvtár

2005. december 23.
Óberfrank Pál színész felolvassa tehát F.S. egyik tipikus művét, melyben leginkább alkohol, kutyaszar, nyirkos klíma, apró ablakok, vastag falak, szürke palák, rengeteg ónos eső és még több szesz szerepel. A „Meghallgatunk egy-egy énekest, aki később felköti magát” – sornál megszólal színészünk mobilja, de ő magát nem zavartatva csak felemeli a hangját, és már szinte üvölti felénk az észt világfájdalmat. Hatásos.
hirdetés

Gyönyörű az Idegennyelvű könyvtár épülete, mégis egy viszonylag kopár teremben foglalunk helyet úgy harmincan. Csupasz falak, lehangolóan üres tárlók, de a hangulat illik a Jávorszky Béla író, műfordító, nyugalmazott nagykövet által megfestett történelmi háttérhez. Nem lehetett túl jó dolog észtnek lenni az elmúlt pár száz évben, ez derül ki. A politikai kérdések tisztázása után Pálfalvi Lajos irodalomtörténész indítványára áttérünk az irodalomra (nevetés), vagyis csak azt hisszük, hogy áttérünk, mert hol, melyik boldog országban vált el ez a kettő egymástól valaha. A háború után – hasonlóan Magyarországhoz – nagy tömeg hagyta el hazáját, döntően értelmiségiek. “Az írók nagy része nyugati emigrációba kényszerült, elhallgatott, vagy Szibériába deportálták”.


A 40-50-es években – hasonlóan Magyarországhoz – igen sematikus irodalmat műveltek az otthonmaradottak, kapcsolatuk az emigrációval szinte semmi. Aztán felnőtt egy író- (és olvasó-) generáció, akik – Magyarországhoz hasonlóan – megtanultak a sorok között írni (olvasni). Jaan Kross áltörténelmi regényei jó példák erre: a Cár őrültje című allegorikus műve széles körben ismert, tekint végig széles körünkön a nyugalmazott nagykövet. A 60-as évektől – Magyarországhoz hasonlóan – fokozatos fellazulás jött csekély számú jelentős íróval, amibe csak a peresztrojka hozott változást. Egyébiránt Jávorszky Béla bevezető tanulmányt írt a Nagyvilág novemberi számába „a kis rokonnép történelmi sorsfordulóiról”, ha valakit bővebben érdekel.


Megtörve a nyomasztó múltidézést, a moderátor arra kéri Jávorszkyt, mutassa be az egyik alkotót a novemberi számból. A kiválasztott F.S. álnéven ír: karikaturisztikus, mégis hű verseket alkot az észt néplélekről; máskülönben ismert irodalomtörténész. Óberfrank Pál színész felolvassa tehát F.S. egyik tipikus művét, melyben leginkább alkohol, kutyaszar, nyirkos klíma, apró ablakok, vastag falak, szürke palák, rengeteg ónos eső és még több szesz szerepel. A „Meghallgatunk egy-egy énekest, aki később felköti magát” – sornál megszólal színészünk mobilja, de ő magát nem zavartatva csak felemeli a hangját, és már szinte üvölti felénk az észt világfájdalmat. Hatásos.


De Pálfalvi visszaterel a kronológiához: mit hozott a 90-es évek? Az újabb nemzedékek elfogadták a valóban értékes észt klasszikusokat? Támadták, provokálták, kritizálták? Párbeszédet kezdtek vele, meghajoltak előtte? Nos, az írók – Magyarországhoz hasonlóan – elvesztették addigi fontos szerepüket. Annyi a váteszkedésnek. A példányszámok lecsökkentek, az automatikus oroszra fordítás megszűnt, az írószövetség elvesztette befolyását és pénzét, az írók anyagi helyzete megrendült. Erre az átrendeződött színtérre érkeztek a fiatal lázadó költők, általuk gyökeret vert a trágárság, és össze-vissza kísérleteznek. Jávorszky szerint a kísérletezés nem tesz jót a költészetnek, nem tesz jót az irodalomnak és neheztel az internetre is, mert ott aztán bármi előfordulhat. Az se feltétlenül jó, hogy egyre többen publikálnak. A nehézségek ellenére él és dolgozik még a nagy generáció, nyugtat meg minket, mire többekből sziszegve kiszakad az aggodalmasan visszafojtott lélegzet.


Ennek dacára nem a jelenleg 70-80 éves taták műveiből kapunk ízelítőt, hanem az úgynevezett középnemzedék jeles képviselőjétől, bizonyos Eeva Parktól, ha jól értem. Jávorszky méltatásában megemlíti, hogy fárasztó őt olvasni, olyan sci-fisen ír, de kicsi adagokban (novellákban) emészthető a groteszk. Meghallgatunk egy történetet a szexuális zaklatás elől menekülő éjszakás nővérről, aki egészen furcsa felfedezéseket tesz az alvó betegek szájában, és sokat nevetünk közben.

 
„Kérdezzen más is bátran” – biztatja a közönséget Pálfalvi – „az nem igazságos, ha csak én kérdezhetek.” Föl is pattan egy gyűrött öltöny + rávarrt könyökvédő + kinyúlt zseb (pont ahogyan az ember elképzel egy filológust), és hosszas, szerteágazó, kacskaringózó fejtegetésbe kezd az imént hallott mű Selma Lagerlöffel, a Beowulf mondakörrel és egyebekkel való erőteljes párhuzamairól. Mindez nagyfokú tudatosságon alapszik, mondja izgatottan, és megkérdezné Jávorszkyt, hogy általános jelenség ez az észt irodalomban, vagy csak azért látja bele ő (a kérdező) a tudatos szerkesztést, mert ez a fő területe. Szóval az észtek deklaráltan őrzik északi gyökereiket, igen vagy nem? Jávorszky válaszában megdicséri emberünket, „olyan szépen elmondta, hogy nehéz bármit is hozzáfűzni”, de valóban, erős kapcsolat és kölcsönhatás van a finn irodalommal. A svéd a másik nagy terület, de ennek nem elsősorban földrajzi okai vannak, hanem ugye az emigránsok (aminek viszont szerintem igenis földrajzi okai vannak.) Megtudjuk, hogy az angolszász után a finn és a svéd irodalom van leginkább jelen az észt piacon, hátha valakinek jól jön az információ.
A második kérdező arra kíváncsi, mennyire vannak jelen Észtországban a svéd emigránsok? Elvesztették jelentőségüket, tudjuk meg röviden Jávorszkytól, már nincs meg az a misszió, amit évtizedekig kétségkívül betöltöttek. Sorban szűnnek meg a lapok, ahogy a telepesek kihalnak. A harmadik felszólaló észtül (de szép is ez a nyelv) mond valamit, kiderül, hogy ő a díszvendég, őexcellenciája Toivo Tasa, az Észt Köztársaság nagykövete. „1965-ig több észt irodalom jelent meg Svédországban, mint odahaza. Úgy mennyiségben, mint minőségben. Ez is mutatja a kirajzás nagyságát.” – foglalja össze párbeszédüket Jávorszky. Az egymilliós észt népből 75.000 fő lépett le, ebből 22.000 Svédországba. Napjainkban igen eleven kapocs van az emigránsok és az otthoni írók között, sokan kétlaki életet élnek –válaszol Jávorszky egy ezt firtató kérdésre.


Pálfalvi Lajos búcsúzóul az irodalmi piac szerkezetéről, a könyvkiadás helyzetéről kérdezi vendégét. „Irigylésre méltó helyzetben van. Ott ismeretlen az állandó kesergés, ami nálunk bevett.” – mondja Jávorszky Béla. Az észtek roppant fineszesen kitalálták, hogyan lehet önálló és önjáró a kulturális életük. A dohány és a szesz jövedéki adójának bizonyos százaléka egy alapítványba folyik, ez támogat kísérleti színháztól fordításig, külföldi megjelenéstől animációs filmig mindent. Ezen felül más források is rendelkezésre állnak, így például az írószövetség egyszeri nagy juttatással vagyont kapott az államtól a rendszerváltás után, és abból gazdálkodik. Székházában drága étterem termeli a bevételt, az emeletet bérbe adták egy filmvállalatnak, anyagi gondjai az észt írószövetségnek tehát soha nem voltak. „Olyan pénzekkel rendelkezik, amiről a magyar irodalom álmodni sem mer.” – világítja meg Jávorszky a helyzetet. Végül nagy örömünkre kijelenti, hogy „a kultúra helyzete az észtek szerint is kiváló.” Tehát ebből a sokat gyötört, mára kiváló helyzetű irodalomból válogattak nekünk a Nagyvilág világirodalmi folyóirat novemberi számában, előfizetési díj egy évre 3600 Ft. Olvasás közben ne arra gondoljunk, kit gazdagít a lap ára, és miből is lehetett kinyomtatni. Figyeljünk az észtekre.

Pál Kata

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.