hirdetés

Az ő huszadik százada

Alice Munro: Egy jóravaló nő szerelme. Ford: Mesterházi Mónika. Park, 2009

2013. október 10.

Alice Munro lenyűgözően sokat tud arról, hogyan vergődünk történeteink rabságában... - Gács Anna eddig nyomtatásban meg nem jelent recenziója Alice Munro Egy jóravaló nő szerelme című kötetéről.

hirdetés

Alice Munro novellái olyasfajta olvasói örömöket nyújtanak, amire csak a novellairodalom legremekebb darabjai képesek: világuk magába szippant, szereplői egykettőre ismerőssé válnak, múltjuk van és jövőjük, száz szállal kapcsolódnak a tájhoz, a városokhoz, a korszakhoz és persze a többi szereplőhöz - akárcsak a klasszikus nagyregényekben. Ugyanakkor mégiscsak mindössze pár tíz oldalas történeteket olvasunk, melyek még elalvás előtt befejeződnek – már ha ellen tudunk állni a kísértésnek, hogy félálomban belekezdjünk a következőbe.

A hetvenhét éves kanadai író hősei most is, mint mindig, hétköznapi figurák, általában valamiféle értelmiségeik. Néha a jólfésült, mérsékelten sikeres fajtából, de többnyire inkább kallódnak, soha el nem készülő disszertációjukon dolgoznak, homályos művészi ambíciókat táplálnak, „kívül esnek a rendszeren", ahogy az egyik szereplő mentegeti szerelmét. Örök, de nem örökifjú lázadók; ha úgy tetszik, méltóságteljes nonkonformisták, ha úgy tetszik, lúzerek. Életidejüket olyan kulturális fordulópontok szakaszolják, mint a tévé születése, a szexuális forradalom vagy az abortusz legalizálása. Nem mintha a történelemkönyvek nagyszabású eseményei nem jelennének meg - egyikük például, egy terhes fiatalasszony a 2. világháborúban veszíti el a férjét. De ennek mintha kisebb jelentősége volna, mint annak, hogy így egy idegen családba csöppen, éppen abba a családba, ami ellen hősi halott férje fellázadt, amikor őt vette feleségül.

Munro nyolc novellája ugyanazt a szerkezeti mintát követi: egymástól távol eső korszakokból, néha nem is egyetlen élet idejéből idéz fel epizódokat, kacskaringós utat jár be múlt és még régebbi múlt jelenetei között, sűrűn egymásra rétegzett történetek momentumait idézi meg. A legrégebbi epizód egy családi tragédiáról szóló újsághír az 1920-as évekből, melyet egy fiatal lány olvas fel egy félelmetesen nagyszabásúra rajzolt, szélütött öregembernek. Más elbeszélések, legalábbis a szereplők jövőjére vonatkozó utalások révén, egészen a század utolsó évtizedéig nyúlnak. Munro nagysága egyebek mellett abban is látszik, hogy ez az ismétlődő elbeszélő technika soha nem válik unalmassá, annyira gazdag életanyaggal dolgozik, olyan kimeríthetetlen fantáziával rajzolja meg figuráit, tárgyi, földrajzi környezetüket, hogy még a sokadik novellát olvasva sem érezzük gépiesnek ezt a csapongó mesélést.

A történetek sokféleképpen kapcsolódnak össze, az ugrópont néha a szereplők emlékezete, máskor egy tárgy – és Munro tárgyairól órákat lehetne beszélni. A kötetcímadó, kisregény terjedelmű novella például egy optikai műszereket tartalmazó doboz furcsa kellékeinek részletes leírásával kezdődik, melyek egy bizonyos Willens optikus tulajdonát képezték, aki a folyóba fulladt. A provinciális helytörténeti múzeumban kiállított használati tárgytól elindulva egy soha fel nem fedett gyilkosság titkokkal átszőtt története épül fel lassanként, időben visszafelé haladva, három kamasz fiú és egy magányos, megváltói szerepben tetszelgő ápolónő szemén keresztül. Vagy ott van például egy gondosan elcsomagolt esküvői ruha, mely - amint kikerül a szekrény mélyéről - lángra kap a tízéves Karin testén, a Bűzlik a pénztől című elbeszélésben. Az esküvői ruha Karin anyja szeretőjének a feleségéé volt, s éppen ezek a nyakatekert tulajdonviszonyok ítélik arra, hogy előbb-utóbb balesetet okozzon – mert Munro tárgyai a maguk ártatlanságában bonyolult, ellentmondásos érzelmekkel csordultig telt emberi kapcsolatok csomópontjaiban állnak.

Karin és az anyja kapcsolata csak az egyik a problematikus szülő-gyerek viszonyok sorából a kötetben. A gyerekek madjnem mind hatvannyolcasok egy kicsit. Már amennyiben emberfeletti erőfeszítéseket tesznek, hogy ne a szüleik életét éljék, ne az ő történeteiket írják újra, hogy munkájuk belső ösztönzésből fakadjon, ne pedig anyagi megfontolásokból, hogy jobb szexben és - ahogy a férjét és gyermekeit elhagyó Pauline nevezi – „minőségibb életben" legyen részük. De ugyanezek a gyerekek egy kicsit mind hatvannyolc utániak is, mert előbb-utóbb kiábrándulnak a jobb szex és a jobb élet, a családnál szabadabb közösségek, a hivatásszerű munka mítoszaiból is. De nem lesznek konzervatívokká, inkább a kudarcaik nyugtázásától remélnek valamiféle autonómiát. Meg attól, hogy elfogadják, az életük története korábbi történetek lapjaira íródik: akárhol kaparják meg legszemélyesebb élményeik felszínét, megcsillan alatta valaki másnak a története, titokzatos, tompa fénnyel.

Alice Munro, akit harmadik magyarul megjelent novelláskötete után már a magyar közönség is a világirodalom legjelentősebb élő alkotói között tarthat számon, lenyűgözően sokat tud arról, hogyan vergődünk történeteink rabságában; és vagy száz elbeszélés megírása után is ugyanolyan frissen veselkedik neki, hogy fejet hajtson az esendő hétköznapi lázadások előtt. Letehetetlen és megunhatatlan.

 

(Alice Munro: Egy jóravaló nő szerelme. Fordította Mesterházi Mónika. Park Könyvkiadó, 2009)

A kritika eredetileg a Magyar Rádióban hangzott el.

A Literán korábban Szűcs Balázs Péter recenzeálta a könyvet, kapcsolódó anyagainknál megtalálják a cikket.

Gács Anna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.