A rossz szomszédság relatíve átok.
Ünnepnapokon átkosabb, mint egyébkor, mert csöndesen családias molyolást terveztem, kivéve az estét, amikor értem jön egy autó, és elvisz egy titkos forradalmi kiállításra. Addig úgy teszek, mintha itt se volnék, nem beszélek senkivel, nem olvasok mailt, és lehalkítom a telefonomat. Elmélkedem.
Beleszólt terveimbe a konyha állapota, de nem hagytam, hogy áthúzza őket. Elmostam a kávésbögrémet, és némi túlbuzgóságból úgy döntöttem, hogy leviszem a szemetet. Halvány habozást éreztem, hogy nem kéne levinnem, ezzel most nem kéne foglalkoznom, végül is ünnep van. De hogy kis extra önértékeléshez jussak, mégis fogtam a zacskót és kiléptem az ajtón.
A lépcsőházban novemberi sötétség, a szomszédaim ajtaja és koszos rácsuk még zárva, de az ünnepi reggel a szokottnál is pezsgőbb volt náluk, már a csukott ajtón kihallatszott valami kurvaisten, és zörgött a zár, mintha csak rám vártak volna.

Friss sikollyal kipenderült Barika néni koszos kék otthonkájában, melyet évek óta naponta látok apró alakján. Jajgatott és segítségért könyörgött. – Eldugult a vécé!
– Március tizenötödike van, Barika néni – válaszoltam neki, és szemetestül visszaléptem otthonomba.
Otthon – ez isten definíciója, mondhatom együtt Emily Dickinsonnal, és tudtam, hogy lesz folytatás. A konyhában maradtam, egyik lábamról a másikra álltam, mint egy elefánt. Kibámultam az ablakon a büntetés-végrehajtó mélyszürke égre, amely egybeolvadt a kormos tűzfalakkal.

Végső soron ráadásul őszintén irigylem a szomszédaimat, amiért ennyire élnek, intenzíven sírva, nevetve, átkozódva és sikítozva kínozzák egymást és tolják előtérbe saját magukat. A bejárati ajtó nyitható kisablakán át eresztem őket az életembe, sajnos, így is ajtóstul rontanak. Hosszú agresszív csöngetéshez vannak szokva, én kevésbé, már a berregéstől fölmegy az adrenalinom. Brutális hirtelenséggel feltépem a kisablakot, és azt ordítom, hogy tessék, mert a szomszédaim úgyis nagyot hallanak.

Hatvanon túl már gyöngül a szem is. Barika néni vagy tíz évvel elmúlt hatvanöt, Jenőkéje pedig hússzal is. Következik, hogy kislányuk, Hajnalka sem lehet túl fiatal, inkább jó ötvenes, de nagyon ártatlan.

Barika néni nem ér föl a kisablakig, a feje búbjára látok, azaz felém emelt arcába. Agresszívvá teszi az én agresszióm, amelyet ő okozott a követelőző csöngetésével. Haladéktalanul sürgős intézkedéseket követel, rutinos színészi gesztusokkal. Akkor zseniális, amikor én fanyalogva fogadom emberiességre apelláló bejelentéseit. Ilyenkor félfordulatban ajkbiggyesztve legyint, a saját ajtajukhoz közeledve pedig trágárságokat mormog.
Rosszabb Jenő, a férje, aki csöngettet, majd az ajtómba áll. A kisablak kivágódása neki semmi, hiszen nem lát és süket is, Hajnalka vagy a felesége bejelenti neki, hogy megérkeztem a kisablakba, műsorát elkezdheti.
Addig vakon álldogál, de a kezdésre, mint a cirkuszi ló, pózba vágja magát, arcán reszketeg mosoly derül, kezei a kapaszkodás és a fohász között verdesnek. Szövege nyájaskodással kezdődik, körülményesen kitér szomszédi kapcsolatunk részleteire, életének tanulságaira, érdemeinek sokaságára, amelyhez csak az én érdemeim foghatók, továbbá demokratikus szemléletére, amellyel alacsony soromból is meg tud szólítani. Reszketeg hangja az önsajnálat magasságaiba emelkedik, és segítséget koldul, csak időnként ércesedik meg és szól hátra a lányoknak, hogy hallgassanak már, most ő beszél.
Ritkán vagyok rá kíváncsi.
De többnyire Hajnalka csönget, kicsit megijed a kisablak kivágódásától, hadarva mentegetőzik. Többnyire Hajnalkát küldik hozzám és mindenhová, kicseréltetni a felbontott zacskó tejet, kölcsönkérni vagy segítséget, bekapcsolni egy fülbevalót vagy elemet cserélni a rádióban. Zavarba hoz, ahogyan rám mosolyog ez a kövér, fogatlan asszony, aki még gyerek, kóchaja gyéren piroslik a fején. Szép lett a színe a hajamnak a színe szép lett nem, szép a színe, érted? Kérdezi mohón. Tegnap festette be anyukám, dicsekszik. Szívecskés rózsaszín mackót visel egész télen és csípőficamosan széttaposott papucsot, ám mégsem tudom nem látni, hogy Hajnalka nyíltan egy megváltó, egy abuzált kisangyal, nem tudok neki nemet mondani.
Mióta egyszer kitartó csöngetés után mindössze egy fényképet akart megmutatni. Iskolás lány volt rajta, felhős arcú, tekintetében riadt figyelmeztetés. Szép ugye látod milyen szép voltam? Ez én vagyok miért hazudnék? Látod hogy igaz nem hazudok látod hogy én vagyok az? Kérdezi Hajnalka mohón, mert az ajtajukból már rikácsolás és parancsnoklás hallatszott, ahogy gondos szülei, bántalmazó apja és cserbenhagyó anyja hazaparancsolták.
Otthon – ez isten definíciója. Mondhatnám Emily Dickinsonnal, akinek csakúgy isteni atyja volt, mint Hajnalkának. Látom, milyen szép voltál, mondom, és küldöm én is „otthonába”. Fura érzés.

Kicsi szünet képződött, úgy félórányi, amikor hármas csöngetés hangzott sürgetőn, a kisablakból Barika néni kétségbeesett arcába nézhettem, fogait nem tette be, így még hangsúlyosabb elesettsége. – Jenő bácsinak vérzik a végbele, segíts rajtunk! – mozgósít. – Gyere, nézd meg – hívogat. Hajnalka hátrébb álldogál nyitott ajtajukban, ő sem rakta be fogait, egyik csámpás lábáról a másikra helyezkedik, kicsit szorong, kicsit kíváncsian várja a fejleményeket.

De én nem megyek. Puhatolózom, volt-e máskor is ilyen. Nem egy dráma, hangsúlyozom a megtört asszonynak, mindenkivel előfordul, tegyenek oda egy kis vattát. – Hívjunk mentőt? – kérdezi reménykedve a nénike, de határozottan nemet mondok. Holnap menjenek orvoshoz, ha akarnak. Hajnalka atyjához siet a hírrel. – Apu nem veszélyes! Érted apu nem veszélyes apu nem…
– Te maradj csendben! – hallom a ráförmedést Hajnalkára – nem érted meg, hogy nem tudok fölállni innét? Hol van anyád, azonnal jöjjön ide!
– Köszönjük, drágám – búcsúzik kényelmesen Barika nénike és beordít: – Jövök már, Jenőke, csak megkérdeztem, hogy mit csináljunk…

Az ajtó becsukódott, hosszas zörgés, fel-felcsapó férfihisztéria és női rikács, majd csöndesség. Ezt végre magam is élvezni kezdtem, mígnem a kaputelefon beleszirénázott az idillbe. – Hol dugulnak? – kérdezte mord férfihang, mire beeresztettem, és kinéztem a kisablakon. Ott, intettem a szomszédék ajtórácsa felé. A férfi csöngetett és hosszan várt, mire kelletlenül felhangzott a kulcsait zörgető nénike: – Ki az már megint? Mit akarnak..?

Kicsit még figyeltem a három szereplőt a feltáruló ajtóban. Forradalomkor is cibálják magát – kokettált Barika néni –, megjött a görényes – közvetítette atyja felé Hajnalka a férfi zavart toporgását. – Jenő, húzd fel a nadrágodat és gyere ki, az úr meg akarja csinálni a vécét – ordította Barika néni, de Jenő az istennek sem akarta felszabadítni a dugulás színhelyét.
Jöjjön be, drágám, vetett egy vágyteli pillantást a szerelőre Barika néni, és házastársi kötöttségéből kiszólt: – Szegény Jenőkém, már nem tud semmit, á, semmit, csak inni meg vizelni…
Hajnalka tódította: – Én hozom a Ferenc-József vizet a patikából, mert anélkül nem tudna még azt sem, érti mitcsinálni… 
Jól eldugítani a rötyit – értette a szerelő, mire Jenő a vécéből kiordított a lányoknak: – Engedjétek már be az urat! Hát férfi bejöhet!

Nos, alighanem mindezen keresztül kellett mennem, hogy méltányoljam a nap végén az évszázad festményét, amelyet megpillanthattam a pécsi Parti Galériában. Ez igaz, éreztem tisztán, ezüst fény hullott a friss, olajszagú képre. Olyan kép volt, amilyenből rengeteget látni, a kálváriák utolsó darabja: a Megfeszített. Csakhogy a fekete kereszten egy megváltó nő függött, kismellű, sovány, holdarcú, aszexuális. A háttér ritmusában ezüstös a teste, medencéje beburkolva, combján kezek nyúlnak a csavarodó lepel alá.
A festék feszül a vásznon, finom csipkehuzat-színekből. A kereszt mögött apácarács-minta, mint a gyóntatófülkéken, kútházakon vagy a szexboltok kabinjain. 
A megváltónő lehunyt szemű, ám életteli. Képes feltámadni, ezt látom. A kereszt és rácsok viszont félelmetesek. A kényszerből jön, látom a megváltónőn, hogy hatalmas kényszereken jutott át. Bármikor eljöhet közénk. Vagy közöttünk van.
Ez Kocsis Zita Saide festménye, egy cellában festette, néhány megfeszített napon, étlen-szomjan, kezei vezetve.
A feminista spiritualitás forradalma, gondoltam végre valami jót is erről a napról, amelyen megpillanthattam a Megváltónőt. Meg az otthonkínzottak forradalma. Jutott eszembe Hajnalka, és trónfosztott atyja is.