„I remember looking at myself in the mirror and thinking -

look at what happened to you. I had blown everything, you know?
I lost my credibility, my marriage, my money, my soul.
I said to myself, you've got to change.
And I realised that the acting was the only thing I had left.”
Mickey Rourke

 

Nagyon akartam azt a tévét. Munka után gyakran bejártam esténként a Media Marktba, fel-alá sétálgattam a tévérészlegen, nem szűnő érdeklődéssel vizslattam, hasonlítottam össze őket, komoly arccal tanulmányoztam a leírásukat, mintha értenék hozzájuk, vagy csak álldogáltam az óriási, fénylő képernyők előtt megbabonázva, és olyasfajta vágyakozással bámultam feketeségüket, mint óvodáskoromban a játékboltok kirakatában az elérhetetlennek tűnő Lego-várakat.
Aztán végre eljött a nap, visszafojtott izgalommal vártam a házhozszállítást, egyre türelmetlenebbül figyeltem az ablakon kihajolva, hogy vajon melyik autó mélyéről kerül elő a doboz, benne a 82 centiméter átmérőjű, síkképernyős Samsung-televízióval, amelyről hónapok óta álmodoztam, és amit oly sok tipródás és mérlegelés után választottam ki, míg nem egyszer csak megszólalt a kaputelefon, ami nekem akkor olyan kenetteljes volt, mint a harangzúgás.

A pankrátor előzetese 2009 novemberének végén került fel az internetre, megnéztük többször is az új tévén, és azonnal beszippantott, elég volt csak meglátnom az ijesztően megcsúfult Mickey Rourke-ot kiszőkített sörényével, hallókészülékkel a fülében a kiöregedett Randy „The Ram” Robinsonként, miközben szólt Bruce Springsteen felkavaró dala, és én rögtön tudtam, hogy szemtanúja akarok lenni Mickey Rourke feltámadásának.
Darren Aronofosky negyedik filmjét végül nem együtt néztük meg. Pedig tetszett neki is a bemutató, és ő aznap este is, mint oly gyakran akkoriban, feltűnően csinosan és gyanúsan jókedvűen ment el közös albérletünkből, hogy elmondása szerint a munkatársaival találkozzon valamelyik felkapott szórakozóhelyen, én pedig mit sem sejtve vártam őt haza. Pedig akkor már éreztem, hogy egyáltalán nem vagyunk rendben.



Mintegy négy éve éltünk együtt, azonban már jó ideje nem volt jelen, még akkor sem, ha együtt voltunk. Mintha valahol egészen máshol járt volna, amikor beszélgettünk, filmet néztünk vagy éppen – félelmetesen rutinosan - szeretkeztünk, igaz, utóbbit egyre ritkábban. Így visszatekintve könnyű volna azt mondani, hogy az a rohadt tévé tehet mindenről, hiszen megvettem, mert nézni akartam, de mégsem láttam.  
Mert akkor még nem vettem észre, hogy mi zajlik a szemem előtt, hogy már hónapok óta szeretőt tart, hogy éjszakánként titokban rendszeresen találkozik a munkatársával, együtt hálnak, ő pedig utána hajnalban hazajön hozzám, és mellém fekszik a közös ágyba. Ezt csak néhány nappal karácsony előtt derítettem ki egy méltóságteljesnek nem éppen nevezhető módszerrel, aztán az ünnepekre hazautaztam Sopronba, majd január elején elköltöztem.

Mickey Rourke diadalmenete akkor már javában tartott. Szeptemberben Aronofsky megkapta az Arany Oroszlánt a Velencei Filmfesztiválon, ahol a vörös szőnyegen Rourke bizarrul elegánsan pózolt a fotósoknak kedvenc csivavájával, Lokival a karjában. Januárban neki ítélték a Golden Globe-ot, ahol természetesen köszönetet mondott kutyáinak is: "Sometimes when a man's alone, that's all you got ... is your dog."
Február elején átvehette a BAFTA-díjat is, ahol egy újabb frenetikus, és mocskos szájú köszönőbeszéddel tette felejthetetlenné az estét, két héttel később pedig alakításáért megkapta az Independent Spirit Awardot, amelyet azonban egy szomorú esemény árnyékolt be. A gála előtt néhány nappal ugyanis – megdöbbentően öregen, 17 éves korában - elhunyt imádott Lokija, megható gesztusként díját pedig neki ajánlotta.
Február 22-én hajnalban természetesen Mickey Rourke-nak szurkoltam az Oscar-gálán, pedig  A pankrátort akkor még mindig nem láttam, abbéli szomorúságomat pedig, hogy végül Sean Penn kapta az aranyszobrot (ráadásul másodszorra), az sem feledtette, hogy a legjobb férfi mellékszereplő kategóriájában Heath Ledgeré lett a poszthumusz Oscar. Persze Rourke megmondta előre, hogy tudja jól, nem ő kapja majd a díjat, hiszen az elmúlt 15 év mélyrepülése során mindenkivel kiszúrt már, aki rá szavazhatott volna.

Ekkor én még mindig élőhalott voltam, múmiaként bepólyálva saját fájdalmamba, de ha nehezen is, legalább kezdtem felfogni, hogy ennek most már örökre vége, és sose látom őt többet úgy, mint azelőtt. Így néztem meg először az új tévémen A pankrátort, éjszaka, egyedül, borzalmas minőségben, letöltöttem ugyanis a screener-verziót a netről, mert nem bírtam várni a májusi magyar mozipremierig, a kép szemcsés volt, a hang borzalmas, és még felirat sem volt hozzá – az egész olyan nyomorult és felemelő élmény volt, mint ahogyan éreztem magam.
És mélyen átéltem Mickey Rourke ikonikus feltámadását. A néhai szívtipróét és bokszolóét, akinek szétverték a fejét a ringben, áhítattal figyeltem elváltozott arcának minden apró rezzenését, amit a plasztikai sebészek hiába próbáltak helyrepofozni. Ott voltam mellette a lakókocsiban, a ringben, a nightclubban, a kórházban és a hentespult mögött is. Tiszteltem, felnéztem rá, és szurkoltam neki, ennek a kigyúrt, kígyófejű fickónak, aki természetfeletti módon még így is vonzó volt, és olyasmi ritka, szuggesztív aura vette körül, mint az öreg, herointól kitikkadt Chet Bakert. Megrendülve figyeltem a színészt, aki ünnepelt és tehetséges sztárként kiváló filmekkel és szerepekkel a háta mögött a nyolcvanas évek végén megengedte magának, hogy másfél évtizedre elsüllyedjen az önpusztítás mocsarában, hogy aztán mindenki legnagyobb meglepetésére a videotékák legalsó és legsötétebb polcairól térjen vissza a ragyogásba.

Mickey Rourke pedig ragyogott, mint a legnagyobbak. Abba pedig bele se mertem gondolni, hogy mi lett volna ebből a filmből, ha – az eredeti terveknek megfelelően - Nicolas Cage alakítja Randyt, és Darren Aronofsky nem küzd meg a pénzéhes producerekkel, hogy a kitagadott és tékozló Rourke-nek adhassa az önszembesítő szerepet. Akit kezdetben egyáltalán nem érdekelt a forgatókönyv, ám miután Aronofsky megengedte neki, hogy átírja saját jeleneteit, mitikus komolysággal vetette bele magát az előkészületekbe, - nyolc hét alatt a pankráció alapjait is elsajátította -, hiszen tökéletesen tisztában volt vele, hogy ez az utolsó dobása, ha ki akar mászni a gödörből.  
Rourke comebackje a Sin City lett volna 2005-ben, ám akkor még elmaradt a diadalmas visszatérés, aminek, mint egy földrengésnek, azért voltak sokat sejtető előjelei, elég csak megnézni néhány perces, hátborzongató alakítását Az ígéret megszállottja című filmben. Jól tették, akik hittek benne, hiszen Rourke mégiscsak lerázta válláról a B-filmek porát, és a pankrátor szerepében úgy mutatta meg önmagát teljes gyarlóságában és esendőségében, ahogyan csak a legbátrabbak merik.
A pankrátor erőt adott nekem a küzdéshez, átsegített a holtponton, elővigyázatosságra és alázatra tanított. A mai napig egyszerre imádom, és rettegek tőle, mert ez a film olyan, mintha tükörbe néznék. Randy „The Ram” Robinson egy rosszéletű, önző, magányos, felelőtlen és mégis hatalmas szívű szemétláda, aki kizárólag saját magának köszönhet mindent, amit az évek során elrontott, és amit nem tudott helyrehozni.
Vagyis pontosan olyan, mint mi.