Ha a Könyv a Biblia, a Zene John Coltrane, akkor a Film a Stalker.
Tarkovszkij nem egy rendező. 7 filmje a Jelenések 7 pecsétje.
(olvasói hozzászólás)

Legyen a kerthelyiség a Blue Box vagy a Kinizsi. Vagy a Kultiplex. Legyenek fa- vagy pléhasztalok, és csapoljanak sört. Mondjuk Pilsner Urquellt. Mérjenek bort, száraz tokaji furmintot és somlói juhfarkot. Ne, ne a Blue Box, se a Kultiplex (vagy a Kinizsi), ott nem férünk el. Egy óriási kerthelyiség, valahol. Magyarországon. A hatalmas mozivászon mellett több nagy és kis kivetítő, mint a koncerteken. Mint a meccseken. A kerthelyiség végéből már nem is látni a vásznat.

Legyen szép idő, este. Fülledt, nyári. Legyünk sokan, amikor a film kezdődik. A Sztalker ébred, felkel. Láttuk tizenötször, nézzük. Iszunk, beszélgetünk. Találkozunk, találkoznak a kocsmában, a Sztalker, az Író, a Professzor. Könyökölnek a talponálló ragacsos alumíniumpultján. Hozunk még egy sört, még egy fröccsöt. Meleg van, szódával isszuk a furmintot. Ők hárman elindulnak a Zónába, egy hajtányon. Mennek. Nézzük a fejeket. Az arcokat. Ők a tájat. Már öt perce mennek, amikor kitör a vihar. Hirtelen, honnan. Zivatar, mennydörgés, eső, jég. Legyenek inkább pléhasztalok, azokon jobban kopog. Mindenki menekül, poharával, fedett helyre, onnan nézzük tovább. Ők még mindig a hajtányon, hosszú utazás. Tíz perce mennek? Többen elindulnak, nem bírják nézni, nem is látják az esőtől – mikor érkeznek már meg? Hova? Soha. Az eső erősödik, zuhog az otthagyott poharakba, töri a jég. Üres a kerthelyiség, mindenki elmenekült, hova?, a film pereg tovább.
Ketten ülnek csak valahol középen, a Sztalker és a kislánya. Meg a kutya. Ömlik az eső a Sztalker kopasz fejére, Martiskán fejkendő. A kutya nem húzódik az asztal alá. Nézik a filmet, a Sztalker és a kutya. Martiska háttal a vászonnak. A Professzor megtalálja a bombát. Nem lépnek be a Szobába. A filmen is zuhog, a Sztalker fekszik egy pocsolyaszigeten. Barlangtavak. Alattomos csepegés, szivárgás. A víz esése. Vízgyűrűk, csendszünetjelek. A kutya feláll, amikor meglátja magát. A filmen, a pocsolyában. A Sztalker a nyakára teszi a kezét, a kutya visszaül. Martiska fejkendőjéről a pléhasztalra csurog az eső, nézi. A Sztalker, a filmen, már otthon, feleségének panaszkodik. Ezek nem érdemlik meg. Gyávák. Egyik se mer bemenni. Mintha nem tudná. Mintha nem örülne. Hol van a felesége a kerthelyiségből? Otthon aggódik, mi van a gyerekkel. A Sztalkernek nem hiányzik. Csak siránkozik. Ki?
A kerthelyiséget ekkor (amikor a filmen a feleség beszél) multiszatyros hajléktalanok lepik el. Ellepik a kerthelyiséget multiszatyros hajléktalanok. Leszedik az asztalokat, az üvegeket. Megsimogatják a kutyát, eltűnnek. A poharakat otthagyják.
Martiska az asztalra hajtja fejét, bal arcát, a filmen, a kerthelyiségben. Az esővel teli poharak megmozdulnak, leesnek. Legyen kő a föld, azon jobban törnek. Ami még maradt a jég után. Zuhog az eső, zuhannak a poharak. A rengeteg pohár a hatalmas kerthelyiségben, mind összetörik. Asztalon araszolnak, eltűnnek, szétloccsannak a kövön. Egy eldübörgő vonat hangja, a filmen, a kerthelyiség mellett. Fölött? Alatt? Talán a szuglói körvasút. Vagy a sátoraljaújhelyi személy. Vagy a somogyszobi? A sárándi? A gyékényesi gyors? A záhonyi? A bobai hajnali? Vagy az utolsó nagyatádi?
Amikor az utolsó pohár is széttörik, csend lesz, és eláll az eső. A Sztalker nyakába ülteti Martiskát, elindul, utánuk a kutya. Vége a filmnek.
Felkapcsolják a villanyt, egy teremben voltunk, végig. Hol? Kimegyünk mi is.
Most hova.