FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ

AZ UTOLSÓ UTÁNI POLGÁR

Márai Sándor 1943–45 közötti naplóiról1

(részlet)

“Az irodalom nemcsak az, ami kilátszik belőle, ami hangos, vagy messzefénylő, vagy példátlanul népszerű; még csak nem is az, ami példátlanul népszerűtlen.” 1935 decemberében írta ezt Márai egy recenziójában, amely a Nyugatban jelent meg. Ekkor ő már “példátlanul népszerű” volt, ismertsége és népszerűsége – egyelőre Magyarországon – feltartóztathatatlan volt. De már ekkor foglalkoztatta az írásnak az a módja is, amely nem feltétlenül hoz azonnali népszerűséget. Gondolatát így folytatta: “Van az irodalomnak láthatatlan élete is; s talán ez a valóságosabb.” Valószínűleg önmagát figyelmeztette e mondattal. Egyelőre azonban még másról írt: Jules Renard-nak, a 19–20. század fordulója feledésbe merült szerzőjének a több mint nyolcszáz oldalas naplójáról, amely akkor jelent meg franciául. A magyar írót valami nagyon megragadta Jules Renard naplójából. Talán az, hogy a francia író mindenekelőtt nem népszerűségre törekedett, s hogy naplójával nem volt “célja”, s az írást nem nevelésre, okításra használta. Márai szavaival: “Nem akar megtisztulni, mint Tolsztoj. Nem akar tájképet festeni koráról, mint a Goncourt-fivérek. Úgy írja ezt a könyvet, huszonhárom éven át, mint ahogy lélekzik.”
Márai ekkoriban még nem vezetett naplót, és annak sincs nyoma, hogy ilyesmin töprengett volna. Ízig-vérig a nyilvánosság és a sajtó embere volt. De talán éppen Jules Renard könyve ébreszthette rá arra, hogy az irodalom “láthatatlan élete” nem összeegyeztethetetlen azzal, amit ő gyakorol. “Az író – mondja ugyanebben a recenzióban –, aki naplójában, vagy egy magánlevélben írói eszközökkel megmunkál egy mondatot, titokban számít reá, hogy e bizalmas sorai is odatartoznak majd egyszer művéhez… Nyugodjunk bele, hogy az író, a művész menthetetlenül a nyilvánosságnak él és hal, minden szavának, minden megnyilatkozásának megköveteli az emberi visszhangot, – akkor is, ha ezt a visszhangot az utókor adja csak művének. A semmibe csak az őrült harsogja bele szavát. Az író, mikor szobája magányában »bizalmas naplót« ír, az utókor színpadán képzeli magát, egyáltalán nem viselkedik természetesen, s egy-egy jól sikerült bizalmas bejegyzés után hajlong és megköszöni a messze jövőben késő tapsokat.”
Ekkor, 1935-ben Márai még a nyilvánosság színpadán köszönte meg a kortársak tapsait. Hét év elteltével azonban, 1942 végén úgy döntött, hogy belekezd a naplóírásba. Röviddel negyvenharmadik születésnapját megelőzően vetette papírra az első sorokat, s ettől kezdve többé nem hagyott fel a naplóírással, ami élete legnagyobb és alighanem legmaradandóbb vállalkozása lett. Márait mindig is vonzotta, hogy önéletrajzát irodalommá stilizálja: az Egy polgár vallomásai (1934) és a Föld, föld (1972), amely az előbbinek mintegy kései folytatása, az életmű két csúcsteljesítménye. A Napló hatalmas anyaga, amely 1943-tól 1989-ig majdnem fél évszázadot ível át, nemcsak a magyar, hanem az európai irodalomnak is kimagasló alkotása. Az irodalom “láthatatlan” és nyilvános élete fonódik benne egybe. “Pillanatok, mikor olyan csend lesz – bennünk és körülöttünk –, hogy a világ szerkezetének titkos ketyegését véljük hallani.” A hatalmas napló-korpusznak ez a legelső mondata, 1943 legelejéről, röviddel április 11-i születésnapja előtt. “Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Ez az utolsó mondat, negyvenhat évvel későbbről, 1989. január 15-én. Öt héttel később, február 22-én főbe lőtte magát.
A világ zaját megakasztó csendnek, a nem a nyilvánosság számára készülő irodalomnak az igézete hatja át a naplók valamennyi kötetét. Márai nem akart “megtisztulni”, és “tájképet” sem akart festeni a koráról. Nem is azért írt naplót, hogy élete privát vagy intim részleteit feljegyezze. A napok rutinját sem akarta megörökíteni, hiszen dátumokkal is csak elvétve találkozni. Nem is arra használta a naplót, hogy munkaterveit, ötleteit feljegyezze bennük; háttérbe szorította a fantáziáit is; és, bár olvasmányairól rendre beszámol, olvasónaplót sem akart vezetni.
Mit akart hát a naplóival?

*

Bár viszonylag kevés alkalommal reflektál saját naplóírói tevékenységére, a Naplóból mégis jól rekonstruálható az a két ok, ami rábírhatta arra, hogy belekezdjen e vállalkozásba. Az egyik mindenképen az akkori politikai helyzet eldurvulásával függ össze: az ország fokozódó jobbra tolódása, az egymást követő zsidótörvények, a hitleri Németországnak tett mind nagyobb engedmények, majd a háborús szövetség: mindez már 1943 elején elegendő volt, hogy Márai a belső emigrációt válassza. Pedig ekkor még nem következett be az ország német megszállása (1944. március 19.), senki nem gondolta, hogy a zsidók deportálása Európában páratlan méreteket ölt majd, senki nem hitt a nyilaskeresztes hatalomátvételben, s persze a szovjet megszállás is legfeljebb rémálomnak tetszett.
A másik ok Márai fokozódó elégedetlensége saját addigi írói teljesítményével. Elszólásaiból lehet erre következtetni, visszamenőlegesen. “Mennyi fölösleget írtam én írógép birtokában azért, hogy legyen a két cselédhez való lakás és életforma!”, írja 1945 elején. (II/71) Nem sokkal később: nem tagadja meg ugyan saját regényeit “de bizonyos, hogy túl könnyen írtam már az utolsó években, túlságosan kevés volt számomra az ellenállás abban, amit mondani akartam.” (II/113) 1946-ban – az 1943-as időszakra visszautalva – már azt mondja, hogy “öklendeznie” kell a saját hangjától, ettől a “dallamos Márai-hangtól, amely a vége felé – két, három év előtt!! – igazán kíntornaszerű volt már, nyekergő dallam. Gyűlölöm ezt a hangot.” (III/70) S amikor a budapesti ostrom során szétbombázott könyvtárára gondol, és azon töpreng, hogy új könyvtárat kellene létrehoznia, kizártnak tartja, hogy saját regényeit elhelyezze e könyvtár polcain: “Sokkal igényesebb vagyok, mint a könyvek, melyeket írtam.” (III/189) Ettől kezdve Márai élete végéig fenntartással figyeli önön munkásságát – a 80-as évek elején még a Gyertyák csonkig égnek című regényét is elutasítja. Ami persze nem akadályozza meg őt abban, hogy ne írja újabb és újabb műveit.
Márai 1944. március 19., a német megszállás után minden művét letiltotta, s ettől kezdve nem volt hajlandó publikálni. De már 1943-ban kezdett visszavonulni – párhuzamosan azzal, hogy belelendült a naplóírásba. “Elhatároztam, hogy szakítok az újságírással”, írta 1943-as naplója elején. (I/58) Döntésének komoly súlya volt: Márai két évtized óta főként újságírásból tartotta fenn magát, s 1936 decembere óta a mérsékelten konzervatív Pesti Hírlapnak volt munkatársa. Minden vasárnap írt egy feuilletont, amelyért kiemelkedően magas honoráriumot kapott: 1001 pengőt, ami egy akkori átlagos középosztálybeli alkalmazott egyhavi, illetve egy szakképzett gyári munkás háromhavi fizetésének felelt meg. (Elődje, a konzervatív írófejedelem, Herczeg Ferenc cikkenként “csupán” 1000 pengőt kapott, s Márai magasabb honoráriumért volt csak hajlandó elfogadni a lap meghívását.) A Pesti Hírlapba utolsó cikkét 1943. január 17-én adta le. Talán épp ezen a napon kezdte el a naplóját vezetni. Naplójában röviddel később így indokolja lépését: “egy író bizonyos korban, bizonyos fejlődési fokon túl nem írhat büntetlenül újságba… Ez a makogásszerű, színtelen hozzászólás tüneményekhez és jelenségekhez, amivé a közírás ma, mikor nincs szabad sajtó, lezüllött; mélyen megaláz és fertőz egy írót… Most el kell hallgatnom, vissza kell húzódni ebbe a naplóba… Ez az áldozat talán felborítja ‘polgári életrendemet’ – de áldozat nélkül nincs feladat.” (I/58)
Márai persze nem lett volna az, aki, ha végleg lemondott volna a nyilvánosságról. Ahogyan Jules Renard naplója kapcsán írta, az író még szobája magányában is az utókor színpadán képzeli magát. Sőt: a jelenkorén is. Naplóját eleve géppel írta (I/244), s éppúgy vigyázott rá, mint regényei kézirataira: mindenhová vitte magával, és gondosan rejtegette őket. Részben a páratlanul éles korkritikus hangvétel miatt, részben viszont a kiadás reményében. “Ezt a naplót… két napja nem kell padlásokon rejtegetnem, mint az elmúlt hónapokban”, írja 1944 decemberének végén (I/367), miután az oroszok felszabadították Leányfalut, ahová zsidó származású feleségével, Lolával és fogadott fiával a német megszállást követően kiköltözött, s ahol a budapesti ostromot is átvészelte. 1945. június 17-étől a liberális Magyar Nemzetben időnként megjelentetett részleteket a naplóból, miközben résen volt, s faggatta magát (továbbra is naplóformában), hogy nem szerep s magamutogatás-e, amit ír. Úgy kell írni, “mintha csak önmagammal beszélnék”, írja, de közben a sorokat az emberekhez is kell címezni. (II/235) 1945 végén már önálló kötetben jelenik meg az 1943–44-es Napló. Természetesen kivonatolva, mert Márai kihúzott belőle sok mindent, ami szerinte nem bírta volna el a nyilvánosságot. Naplójával éppúgy nyilvánosság elé lépett, mint regényeivel és színdarabjaival. Vagyis, tudatosan vagy tudattalanul, de legbizalmasabb vallomásait is csak mint műalkotást tudta papírra vetni. S a megjelent műnek, mint általában a könyveknek, immár önálló sorsa van. 1946 elején például egy falusi plébános, aki korábban még fasiszta volt, az 1943–44-es Napló egyes mondatait olvasta fel híveinek a templomban, ami – legalábbis Márai szerint – talán a Napló nevelő hatásának tudható be. 1946 nyarán már egy svájci francia folyóiratban is megjelentek belőle részletek, s ez alapul szolgált a Márai elleni hazai támadásoknak. Miután egy francia kiadó lemondta a Napló megjelentetését, Márai kapott az alkalmon, s még ugyanezen a nyáron megakadályozta a tervezett amerikai kiadását: “Ezt a ’Naplót’ s azt is, amelyik megjelent, magamnak írom, mert nem tehetek másként, s amit a magyar közönségnek megmutatok belőle, az köztünk maradjon, a családban… nem akarom, hogy idegen nyelven, nem mindig jóhiszemű fordításban, idegenek olvassák azt, amit a családon belül, múlhatatlanul, meg kell beszélni”, írja 1946-ban. (III/226) A “család”, vagyis a magyar nyilvánosság azonban egyáltalán nem volt jóhiszemű. Az egyre gyorsabban bontakozó kommunista diktatúra egyik ideológiai vezére, Horváth Márton ekkoriban ezt írta Márairól: “Szavai és mondatai szépek, mint a zöld és aranyló legyek, amelyek rászállnak a hullákra”, s 1947-ben az 1943–44-es Napló kapcsán egy gúnyrajz jelent meg róla, amelyen Márai rózsák között üldögél, miközben a háttérben zsidókat deportálnak. [A rajz az 1944. július 3-i bombázásokat követő bejegyzésre reflektál: “Egy pillanat a kertben. Két végtelenség között egy pillanat: süt a nap; a rózsák elvirulnak; az iszonyat két tengerének (tudniillik a bombázás és a zsidók elhurcolása – F. F. L.) dagálya között maradéktalanul boldog vagyok.” (I/216)]
A Napló tehát, miközben a visszahúzódás egyik megnyilvánulása volt, a nyilvánosság keresésének új módozataként is értékelhető. Regények helyett – vagy mellett – Márai az irodalmi megszólalásnak egy új formájával kísérletezett, s hamar kiderült, hogy a naplóformával a leginkább testre szabott műfajra talált rá. Írói munkásságának szerves része lett a Napló. Ezt mutatja a stilizáltsága, a biztos és gyakorlott írói kézről árulkodó megszerkesztettsége is. Már az idézett legelső mondata is erősen retorikus, s az ezt követő oldalak úgy hatnak, mintha nem naplóról, hanem nagyközönségnek szánt emlékiratról lenne szó. Gyermek- és ifjúkori emlékek idéződnek fel, megjelenik a múlt egy-egy töredéke, helyszínek villannak fel – Bártfa és Pistoia, az Alföld és Normandia – , időben ide-oda ugrálva egykori élmények úsznak elő, s halottak lépnek színre – ismeretlenek éppúgy, mint monogrammal jelölt ismerősök, vagy éppen történelmi figurák, mint az 1943. április 3-án öngyilkosságot elkövető magyar miniszterelnök, Teleki Pál, a húszas évek elején visszatérést kísérelő király, IV. Károly, vagy éppen a saját apja. Eleinte mintha vastag üveglap választaná el a múltat és a jelent, hogy azután a kettő észrevétlenül mégis egymásra csússzon, s máris a jelenben találjuk magunkat. Úgy indítja Márai a Naplót, mint egy regényt – vagy mint élete egyik főművét, az Egy polgár vallomásait –, s az emelkedett hang és a fokozott önreflexió arra utal, hogy ezúttal is az európai vallomásirodalom két nagy alakját, Szent Ágostont és Rousseau-t választotta kalauzul. De közben más szellemi vezetők is feltűnnek. Nem is annyira a néven nevezettek a legfontosabbak, akikkel Márai véleménye sok mindenben összecseng (mint a “tömegek lázadásáról” író Ortega y Gasset, vagy az európai hanyatlásról értekező Spengler és Ernst Robert Curtius). Nem, az igazi nagy kalauz Marcus Aurelius, a sztoikus császár, aki időszámításunk után valamikor 170 körül ugyancsak a Duna partján, Carnuntumban, Bécs fölött vetette papírra gondolatait. Márai újra és újra ehhez a császárhoz fohászkodik: “legnagyobb segítőm vagy”, írja 1944 nyarán, a legnagyobb vész közepette (I/152); de 1945-ben, a béke beköszöntekor is vele nyugtatja magát. A németek és az oroszok közé beszorítva, egyiktől éppúgy rettegve, mint a másiktól, miközben a magyarok késztetik a legnagyobb gyűlöletre – Márainak valóban nehéz lett volna máshoz folyamodnia a sztoicizmuson túl. 1943 végén utolsó nyilvános szereplése egy előadás volt – Marcus Auréliusról. Ezután többé nem volt hajlandó kiállni a nyilvánosság elé: “Magyarországon nem lehet többé másként élni, mint belső emigrációban. Teljesen befelé fordulni, munkám felé. Kivándorolni a munkámba.” (I/141) Márai jól ismerte egykori majdnem-barátjának, legnagyobb példaképei egyikének, Kosztolányi Dezsőnek az 1929-ben írt versét, a Marcus Aureliust. Kosztolányi itt “fönséges írótársnak” nevezte a római császárt, aki megveti a barbárt, “mindazt, mi hazugság”. Márai is a római “írótárs” példáját követi, amikor egyfelől velejéig hatoló, hihetetlenül pontos látleletet nyújt kora számos társadalmi és történelmi kérdéséről, másfelől mégis igyekszik távol tartani magát a jelentől, és, amit később sokan a szemére is vetnek, a kívülálló álláspontjára próbál helyezkedni.

* Előszó a Teljes Napló első két kötetének német kiadásához (Piper Verlag, München).

CZESŁAW MIŁOSZ

A másik tér

Ó milyen tágas égi szobák!
Ide a levegő lépcsőin léphetünk be.
A felhők fölött paradicsomi függőkertek.

A lélek elszakad a testtől és lebeg,
Emlékezik, hogy létezik magassság
És lenti mélység.

Valóban elveszítettük a másik térbe vetett hitünket?
Eltűnt, odalett hát az Ég és a Pokol?

A földöntúli rétek helyett hol lehet Megváltás?
S hol talál szállásra a kárhozottak kara?

Sírjunk, panaszkodjunk a nagy veszteség miatt.
Szénnel csúfítsuk arcunkat, engedjük le a hajunkat.

Könyörögjünk, hogy a másik tér
Újra miénk lehessen.

A tudósokról

A természet szépsége gyanús.
Igen, a pompázatos virágok.
A tudomány gondoskodik róla, hogy ne legyen illúziónk.
Nem egészen tudni, ez miért fontos neki.
A gének harca, a sikert biztosító sajátosságok, nyereség, veszteség.
Milyen nyelven beszélnek, az Ég szerelmére, ezek a fehér-
Kötényes emberek? Darwinnak legalább
Lelkiismeretfurdalása volt, amikor
Közzétette elméletét, ami, ahogy maga mondta, ördögi.
De ők? Hiszen övék ez az elgondolás:
Elkülöníteni a patkányokat különböző kalitkákban,
Elkülöníteni az embereket, bizonyos fajtájúakat
Genetikus veszteségként leírni, vagy megmérgezni.
“Gőgjével a páva az Urat dicséri” – írta Blake.
Valaha szemünket az érdek nélküli szépség
Örvendeztette, a bőség maga.
És mit hagytak meg nekünk? Csupán a kapitalista
Vállalatok könyvelés-technikáját.

Átváltozások

“És a zöld tölgyből sárga méz szivárgott”
(Ovidius)

Mítoszok mézét szoptam,
Fejemre babért fontam
– Az emlékezés ellen.

Ártatlan vándoroltam,
Érzékeny lélek voltam,
Mindvégig jót is tettem.

De színed előtt, Uram,
Hiába próbálkoztam,
Hogy igazabbnak tűnjek,

Természetem sötétje,
Sértő és sértett énem
Szüntelen fáj és büntet.

Te rendeltél ilyennek,
Műved végző embernek,
S én boldogtalan vagyok.

Ez a képtelen élet
Ellentmondásos véget
Ér, hogyha meghalok.

GÖMÖRI GYÖRGY fordításai

A lapszám további tartalmából:

Megjelent a Pécsett szerkesztett Jelenkor januári száma, melynek élén a nemrégiben elhunyt Takáts Gyulára emlékezik Tüskés Tibor. Ezt követően olvashatók Czesław Miłosz versei Gömöri György fordításában, továbbá Térey János, Aczél Géza és Gerevich András versei. A 2001-es év irodalmi Nobel-díjasának, V. S. Naipaulnak A megérkezés enigmája című 1987-es regényéből közöl részletet a fordító, Farkas Krisztina. A szépirodalmi rovat további részében Poós Zoltán és Ménes Attila készülő regényéből publikál egy-egy fejezetet, majd fiatal költők, Szolcsányi Ákos, Szeifert Natália és Szabó András Péter verseivel ismerkedhet meg az olvasó.
A januári számban negyedik részével folytatódik Csordás Gábor főszerkesztői levelezésének közreadása 1990-ből. Ezt követően irodalomtörténeti tárgyú interjú olvasható a Kemény Zsigmond-levelezés szerkesztőivel, Szegedy-Maszák Mihállyal és Pintér Borbálával, melyet Hites Sándor készített. A tanulmányrovat Földényi F. Lászlónak a Márai Sándor 1943 és 1945 közötti naplóiról szóló esszéjét, Szűcs Teri tanulmányát Pilinszky Jánosról, és Vári György Gergely Ágnes fordításkötetéről írott dolgozatát foglalja magában.
A kritikák között Takáts József közöl bírálatot Palkó Gábornak az Esterházy-életmű kontextusait vizsgáló munkájáról, Keresztesi József Borbély Szilárd két könyvéről írt elemzést, Jász Attila recenziójának tárgya Szijj Ferenc Kenyércédulák című verseskötete. Sántha József Rácz Péter Remélem, belátnak című verseskötetét, Krupp József pedig Keresztesi József kritikagyűjteményét méltatja. www.jelenkor.net