A régi Szövetségi Köztársaságban a Literaturbetrieb, az irodalmi üzem különféle céltámogatásokkal könnyített az írástudók szociális gondjain.Voltak tartózkodáshoz kötött, mondjuk, úgynevezett városírnoki és szabad ösztöndíjak. Komoly jövedelmi forrást jelentettek a rádiójátékok, elég sűrűn tartottak felolvasóesteket, irodalmi fesztiválokat és nem utolsó sorban a művészbiztosító pénztári tagság ingyenes orvosi ellátással és szerény nyugdíjjogosultsággal járt.
Igen sok szerző kötődött évtizedeken át ugyanahhoz a kiadóhoz, s tett szert ilyenformán törzsközönségre - a nyolcvanas években, mondjuk a Suhrkampnak vagy a Rowohltnak négyezer eladott példány mellett már megérte, hogy ragaszkodjék írójához. A keményfedeles könyvet három éven belül fűzött második kiadás követte, gyakran a zsebkönyvekre specializálódott kiadók (például a dtv) gondozásában. Ha az író kellően szorgalmas volt, átlag másfél évenként új könyvvel jelentkezhetett a piacon. Megjegyzendő, hogy a novellisztika és a líra iránti érdeklődés már akkoriban erősen megcsappant.
Persze a tömegsiker kevesek osztályrésze, a felfedezés leginkább a televizió Reich-Ranicki fémjelezte "Irodalmi Kvartettjének", a Spiegel vagy a Zeit kulturrovatának előjoga volt. A bestseller-listák mellett azonban véleményt alakítottak a kritikusi zsűriértékelések is, köztük a legtekintélyesebb: a saarbrückeni rádió havonta megjelentetett "Bestenliste"-je. A több száz irodalmi díjról (a dotáció összegével együtt) minden nagyobb lap hírt adott, a darmstadti Művészeti Akadémia pedig "a hónap rádiójátékának" pusztán megnevezésével adásismétlések sorozatát indította el.
Ennek a hagyományos irodalmi életnek keretei ma is léteznek, csak éppen napról-napra szegényednek el, kiüresednek. Hogy közelről kezdjem: a még Fallal körülvett Nyugat-Berlinben három jelentős intézmény adott rendszeres fellépési lehetőséget az íróknak: a Művészeti Akadémia, a Literaturhaus és a Wannsee-parti kis kastélyban működő Literarisches Colloquium. 1990 után ezekhez társultak a keletnémet főváros hasonló intézményei: a Grothewohl államelnök egykori villájában kialakított Literaturwerkstatt, a "Haus der Jungen Talente"(a mai Podewil kultúrközpont), az időközben megszűnt "Möwe" klub és a kelet-európai kultúrintézetek, köztük a Polski Institut és a Collegium Hungaricum is, amelyek az NDK-ban a szabadság kis köreihez tartoztak és mint ilyenek, igen népszerűek voltak. A keletnémet hozomány része volt még az a rengeteg kiadó is, amelyet az utolsó tizenöt évben szinte maradéktalanul felszívott a nyugatnémet piac.
Miközben azonban az egyesült és fővárossá vált Berlin kulturális kapacitása megnőtt és a magánpiacon hatalmas boom indult be, maga a város a kilencvenes években reménytelenül eladósodott. Egyszerre kitűnt, hogy nem csak a gáz-, víz és elektromos művekből van több a kelleténél, hanem a színházakból, operákból, kismozikból és könyvesboltokból is. Ez utóbbiak sorsát látványosan példázza a tőlem tíz percnyi gyalogútra lévő "Sztarik" könyvesbolt (Jurij Trifonov kedvelt regényéről kapta nevét), amely csak úgy tudta fenntartani magát, hogy négyzetméterei egy részét egy dönerbüfé rendelkezésére bocsátotta. Látványos ellentéte ennek a folyamatnak, hogy az úgynevezett filételkeken (az egykori Fal közelében, a Friedrichstrasse-n) hatalmas könyvszupermarket, a Dussmann ütött tanyát.  A kisebb könyvesboltok számára a felolvasások kevéssé jövedelmezőek, mert a vásárlókedv az euro térhódításával arányosan egyértelműen megcsappant.
A templom egerévé zsugorodott szenátus telkek eladásával, turistavonzó rendezvényekkel (Love Parade, technozenei fesztivál)  próbálja szanálni magát, továbbra is támogatja a hagyományos kulturális programokat (Berlinale, irodalmi fesztivál), de közben bevált módon takarékoskodik az irodalmi üzemegységeken. Az egyik intézmény egyszemélyessé vált, a másiknak telefonfszámla-gondjai vannak, a Werkstatt a volt államelnöki villából egy kulturkombinátba költözött, leépítésekről,összevonásokról kerengenek utóbb igaznak bizonyuló híresztelések. Újabban szubvenció híján veszélybe került a Berlin vonzásköréhez tartozó wiepersdorfi alkotóház (afféle NDK-s Szigliget). Ez utóbbi hír egyébként intenerten jutott el hozzám, akárcsak számos közönségtoborzó meghívó - nyilván a postaköltségek csökkentése cáljából.
Ennél azonban megfontolandóbbnak vélem, hogy az irodalom körül megritkult a levegő. A nemes kiadók alig mernek kockáztatni, egy-egy féléves programban reklámokkal és felolvasó körutakkal legföljebb egy szerzőt próbálnak kiugrasztani, termésüket a tavaszi lipcsei és az őszi frankfurti könyvvásárhoz, no meg a karácsonyhoz időzítik. Bizonytalanságukat mutatja a lektorok sűrű fluktuációja, a cégek decentralizálódása, behúzódása a Bertelsmann vagy a Random House árnyékába és némelyiknek, például a frankfurti Eichbornnak a tőzsdén állítólag nem túl sikeres szereplése.
Az egyes szerző ma éppúgy nem tudja kiszámítani könyve sorsát, mint az egykori nagy divatcsinálók. Nem véletlen, hogy felbomlott, illetőleg a kezdeményező Reich-Ranicki magánszámává zsugorodott a Kvartett. Azelőtt sejteni lehetett, hogy mi vonzza az igényes közönséget. A nyolcvanas években a tiltott vagy tűrt keleti irodalomnak volt úgynevezett "disszidensbónusza",  a kilencvenes években sikergyanús lehetett mondjuk a fiatal nőíró regénye kiöregedett hatvannyolcas apukájával megélt konfliktusáról, később egy orosz szerző csiklandós karcolatai németekről (ezt a funkciót eddig Kishon látta el diadalmasan) azután neoromantikus hullám indult be - Márai és Szerb reneszánsza is részben ezzel magyarázható - mostanság pedig botrányszerű kulcsregények hoznak némi pezsgést az irodalmi nyilvánosságba. A renceziós sikernek azonban alig van köze az üzletihez, a díjaknak a kiveszőfélben lévő  komoly kritikához és az egésznek bármiféle folytonos irodalomszemlélethez. Jellemző, hogy az irodalmi folyóiratok, főleg a nyugati országrészben, megszűntek vagy jelentéktelenné váltak.
Kérdés, persze, hogy baj-e ez és ha igen, kié és mekkora. Közben ugyanis megjelennek szép, érdekes, szomorú és vidám könyvek, amelyeket el lehet olvasni. Az irodalmi üzem mellett éjjel nappal működik a legmagányosabb vállalkozás, maga az írás, amelynek inkább oka, mint célja van. Műveknek születniök kell, különben, fenyeget bennünket tréfásan József Attila, széttörne a világ gyémánttengelye.