A legszenzációsabb két vers ebből az évből nyilván Kemény István Búcsúlevél  és Térey János Magyar közöny  című verse (Holmi, 2011/2. ill. ÉS, 2011/22.), mert feltámasztják a halottnak hitt politikai-közéleti-hazafias lírát. A legváratlanabb és legmeghökkentőbb pedig Nádas Péter Hol fellelhető  című, tulajdonképpen szintén politikai verse, mely serlegbeszédként hangzott el Széchenyi emlékezetére (ÉS, 2011/17.) De számomra a legemlékezetesebb vers, amit ebben az évben olvastam, Nemes Nagy Ágnes Enyhe tél című prózaverse, a Holmi februári számában volt, egyébként rögtön Kemény említett búcsúlevele után. „Amikor nincs hó” – így illik kezdődnie egy mai téli versnek, nem? Nem nagy vers tán, de nagyon lehet szeretni. Főleg, ha az embert érdekli az időjárás, a természet, a fű színe, az avar gőzölgése és szaga, érdekli az, hogy kell-e ma éppen fázni, milyen kabátot kell fölvenni (most csak vicceltem), és ha érdekli a prózavers meg Nemes Nagy (most is). Hogyne érdekelné. (Szerencsémre még találkozhattam vele. 1989. július 26-án így dedikálta Szó és szótlanság című esszégyűjteményét: „Károlyi Csabának, az Újhold szerzőjének, továbbá lap-szerkesztőnek, barátsággal: Nemes Nagy Ágnes (néni)”. Ezt a „néni”-t állítása szerint nem írta másnak, én meg azért kaptam, mert a telefonba korábban volt képem „csókolom”-ot mondani neki. Aki ismerte, tudja, mivel járhatott volna ez, ha nem vagyok akkor még olyan fiatal.) Ferencz Győző fűz a megtalált vershez okos kommentárt. Azzal fejezi be, hogy nemcsak meteorológiai költemény ez, bár az sem volna kevés, hanem a Kádár-kor metaforája is – valószínűleg a ’80-as évek második felében keletkezett. Tehát az a sor, hogy „Csupa öröm az ilyen enyhe tél”, nemcsak azért érdekes, mert akkor nem fázunk annyira, hanem ez finom irónia is. Ám: „az enyhe tél is tél, ez azonban maga volt a politikai tisztánlátás” – mondja Ferencz. Így hát ennek a kicsi dolgokról prózaian beszélő versnek véletlenül még a politikai költészethez is köze van. Nem nagyon, csak kicsit. Lehet, hogy mégis tovább fog élni, mint sok direkt politikai költemény. Mert hétköznapi lelke van, és mert van mögötte egy „ürge” (már bocsánat, kedves Ágnes, de Maga csak tudja, mire gondoltam).


Nemes Nagy Ágnes: ENYHE TÉL

Amikor nincs hó, amikor állandó eső mossa a járdát – nem is állandó, csak újra-meg-újra eleredő, az alacsony szürke égbolt bizonytalan permete, amikor a hócsizmák vizes aszfalton siklanak, mintha síből vizisíre váltottak volna át, amikor vastag, filcesedő avar fedi a parkok földjét, esőszünetekben halványan gőzölögve, amikor az avar alól fel-felbukkan a fű is, zöld-szürke, szürke-zöld foltokban szinte épen, hiszen olyan a fű, mint a fű, csak a színe, ugye, a színe,
amikor a nagy, téli varjak mintegy véletlenül ülnek a városi fák ágán,
amikor a szántóföldek feketék, mint friss szántás után, vagy szürke-feketék esőtől fátyolozva,
amikor a középhegységek barnák, szürke-barnák, egy-egy sötét fenyőfolt szemölcse rajtuk,
amikor a kontinensek táblái eltolódnak, kicsit idébb-odább, időjárások ösvényeiről letérnek, elkanyarodnak, erre-arra, egy más éghajlat benéz az ablakon (meglátogat), amikor óceánok, légrétegek tajtékai, vizes csepp-legyezői messze csapódnak el, szét, (Nem kell ezt dramatizálni, dehogy, ritka nagy szerencse, hálát adni, örülni kell, hogy enyhe télben élünk) (hogy telünk enyhe) sőt mindennap figyelni, tudatosítani, hogy telünk enyhe. Meddig enyhe még?
amikor a napihírekben egyre nagyobb a hófúvás, de itt még valamely szürke elnapolása a következőknek,
amikor az évszak, ki tudja miért és meddig hátatfordít nekünk, háta mögött pedig félénken lélegző lapulással bújik a vadnyúlszínű átmenet
vagy ellenkezőleg: felénk fordul, ki tudja miért és meddig, valamely filces avarhajú kegyelem, szürke tenyerét körénkfonva, szürke-fehér mécses köré, amelyben pislákolva ég az elnyújtott, tartósított november
krizantémszag az utcán, esőtől csapzott benzingőz, krizantém-szag, vegyük meg a soron következő sírkoszorút (hányadikat ebben az évben?), a virágüzlet fénye vakító, kirobban földigérő kirakat üvegén át, bent rózsavörösek, ibolyalilák, cirádás kis szalmavi­rág-csokorkák, virágcukrászda, édesen együtt minden Évszak édességes kínálata
leszáll az este, hűvösen száradó tócsák, induló szél – de nincs hideg, nincs, az őszikabát elegendő.
Milyen szerencse. Enyhe tél.
Örülhetünk, hogy enyhe télben élünk, őszünk reménytelen volt, nyarunk a pincebörtönök dohszagában, tavaszunk háború, halál, robbanásos végítélet, katasztrófa – nem kell ezt dramatizálni, á, minek, talán említeni is fölösleges

– – –

És bent a lámpavilág, meleg, ágy-asztal, feketekávé, nem kell elsötétíteni az ablakot.
Csupa öröm az ilyen enyhe tél



Nemes Nagy Ágnes eddig publikálatlan prózaverse a Holmiban jelent meg, Ferencz Győző kísérőtanulmányával.