Tavaly augusztus közepe táján Mari szólt nekem, hogy átküldött egy rövid szöveget a gépemre; nézzem meg, aztán mondjam el a véleményemet. Gondoltam, hogy novella-féle lesz, hiszen élete utolsó évében (amelyről akkor még nem tudhattuk, hogy az utolsó) tervezett novelláskötete készülőben lévő írásaival foglalkozott a legszívesebben. Nem mindent mutatott meg nekem, amit írt, mint ahogy én is igyekeztem rábízni, hogy mit akar elolvasni a dolgaim közül. Érdekes táncrend alakult ki köztünk, ha belegondolok, az együtt leélt két évtized során. Őt sok minden érdekelte, amiről úgy vélte (voltaképpen joggal), hogy én nem vagyok rá igazán fogékony. Ismerte vitatkozó hajlamomat (ebben nagyon hasonlítottunk egymásra, ha belelendültünk, zengett a lakás), de voltak témák, amelyekről nem akart vitatkozni. Én meg sajnáltam volna azokkal a cikkeimmel traktálni, amelyeket valamilyen szakmai kényszer miatt írtam; persze, nagyon hálás voltam, ha mégis elolvasta ezeket. Ilyenkor átélhettem azt a biztonságérzést, amit egy nagyszerű szerkesztő tekintete jelent a szöveggyártó számára.

Külön tanulmányt kellene írnom arról, hogyan bánt a szövegekkel. Egyszer talán meg is teszem. De most nem erről akarok beszélni. Csak azt szeretném érzékeltetni, hogy minden óvatoskodással és kölcsönös kíméletességgel együtt könyörtelenül bevasaltuk egymás véleményét azokról az írásainkról, amelyek személyesen fontosak voltak nekünk. Én pedig már évek óta tudtam, hogy a novellák és egyéb szépirodalmi kísérletek neki egytől-egyig ilyenek. Azzal is tisztában voltam, hogy az iszonyú mennyiségű (és sokszor a képességeihez és szellemi színvonalához méltatlan) szerkesztői munka mellett évtizedek óta folyamatosan ír. Tanulmányt, naplót, esszét, krimit, kritikát, és még sorolhatnám. Időről-időre verseket, vagy inkább verstöredékeket is, amelyeket nem mutatott meg senkinek.

No, de a novellák… Sokat aggályoskodott velük. Két okból is. Egyrészt azért, mert természeténél fogva és magától értetődően író ember volt ugyan, de egyáltalán nem kívánt a hivatásos író szerepében tetszelegni. A novellák előhozták belőle azt a gátlást, amelyet a többi műfajban talán kevésbé, vagy egyáltalán nem érzett: a szerepváltásét. Örökké mások szövegeit gondozta, ezúttal viszont ő hozott létre olyan szövegeket, amelyek - vélhette - esetleg gondozásra szorulnak. A másik, ennél mélyebben fekvő probléma az volt, hogy a novellaírás voltaképpen részét képezte annak a nagy „projektnek”, amely meghatározta egész életét, amióta csak ismertem. Ez a nagy és befejezhetetlen terv számára az önmegértés volt. A naplóírás magától értetődően ennek eszköze. Azt sem kell magyarázni, hogy ez motiválta a pszichológia iránti elmélyült érdeklődését. (Legközelebbi barátai tudták, hogy képzett pszichodráma vezető volt, mégpedig a hozzáértők szerint ebben is kiváló.) De nekem néha az volt az érzésem, hogy még a krimik és a szappanoperák is tartalmazták ennek az önmegértési szenvedélynek bizonyos elemeit. Miért okozhatott ez gondot az elbeszélések esetében? Pontosan azért, mert bár pontosan érezte, hogy egy-egy novellájának érzelmi hátterét ugyancsak meghatározza a múltba nézés, a „mi történt, hogyan történhetett meg?” kérdése, ezek az írások mégis átlépnek egy másik dimenzióba. Abba közegbe, amelyet irodalomnak nevezünk, s amelyben a személyes utalások és vonatkozások rejtelmes módon feloldódnak. Ahol az önfelismerés erejét megőrzi a szöveg, de át is emeli az olvasó világába. Mari nem „pszichologizáló irodalmat” akart csinálni, hanem egyszerűen csak irodalmat. Ha tartott valamitől, az éppen az volt, hogy esetleg leragad valamilyen lélektani probléma illusztrációjánál. Ezért volt, hogy éveken keresztül majdnem mentegetőzve adta oda a novelláit. „Írtam egyet… elolvasod? De aztán legyél szigorú!”

     Inkább megerősítésre várt, mint szakszerű bírálatra, hiszen tudott ő mindent, amit a prózaírás technikai részéről tudni lehetett. Azt meg ösztönösen érezte, hogy miféle próza illik a személyiségéhez. A mondatok szintjén pedig végképp nem szorult senkinek a tanácsára, noha az ilyen jellegű megjegyzéseket is feszült figyelemmel fogadta, és teljes mértékben komolyan vette. Eszembe jutott ilyenkor, hogy a nyolcvanas években tanulmányt szeretett volna írni a profizmus filozófiájáról; ez az írás nem született meg, de ahogy ő maga a saját profizmusát kezelte, abban volt filozófia és főleg ethosz. Védte a mondatait, fordulatait, mint minden igazi író, de sohasem engedte meg magának a teljes bizonyosságot: fenntartotta a lehetőséget a másik igaza számára. (Akadt, aki ezzel visszaélt, vagy próbált visszaélni, de ez most mellékes.) Szóval nekem is bizonyítanom kellett ezekben az esetekben, mégpedig azt, hogy komolyan veszem őt íróként, s főleg hogy nem vagyok elfogult. Nem volt könnyű, mert persze, hogy elfogult voltam. Szerettem az írásait, azt, ahogy novellaformában gondolkodott, ahogy irodalommá emelte az általam többé vagy kevésbé ismert történeteket. A legjobban mégis azért vártam egy-egy újabb írásának a megszületésére, mert mindig feltárt előttem olyasvalamit, amire nem számítottam, amiről sejtelmem sem volt. De azért próbáltam „szigorú” kritikus lenni, mert tudtam, hogy erre van szüksége.

     Ez a helyzet változott meg azon az augusztusi napon. Elolvastam a haldokló anya monológját, és csak azt tudtam mondani: „Hát ez nagyon jó!”. A válasz meglepő volt: „Tudom!” - mondta derűs egyszerűséggel. Éreztem, hogy új időszámítás indult ezzel: igazából ekkor született meg Zsámboki Mária, az író. (Talán hiba, de nem vagyok képes leírni, hogy „írónő”. Az „író” kifejezés számomra problémátlanul kétnemű.) Többé már nem volt szüksége önbizalom-erősítésre, tudta, hogy értéke van annak, amit leír. Arról akarta hallani a véleményemet, hogy miképpen írja tovább az „anyanaplót”, folytassa-e ugyanabban a regiszterben, vagy inkább ágyazza bele egy másik írásba. Ugyanis még négy-öt novella megírását tervezte. Akkor érezte volna igazán kötetnek az elbeszélések együttesét. Az atmoszféra, amely összekapcsolta ezeket a szövegeket, már kialakult; már csak arra a belső hangra kellett várnia, amely kijelölte volna a megírandó elbeszélések virtuális helyét. Ehhez még néhány hónapra lett volna szükség.

Három és fél hónapja volt még, teli fájdalmakkal, a testi hanyatlással és a gyógyszerek mellékhatásaival folytatott folyamatos küzdelemben, a biztos halál tudatában. A sok szörnyűség közül, amelyet át kellett élnie, bizonyosan az írás képességének elvesztése volt számára az egyik legfájdalmasabb tapasztalat. Azt terveztem, hogy november negyedikére, a születésnapjára „kiadok” egy kötetet az elkészült novellákból. Először meglepetésnek szántam, de aztán rájöttem, hogy nélküle nem tudom megcsinálni. Hiszen például címet is kellett találni. Azt javasoltam, hogy emeljük ki valamelyik elbeszélés címét ebből a célból. 2010 októberében jártunk; már nehezére esett a beszéd, abban sem voltam biztos, hogy átjutott-e a kérdésem a morfium ködén. Eltelt néhány perc, amíg megszólalt: „Add nekem a Somlyót!”. Mérhetetlenül távol volt már tőlünk, túlélőktől, de azért látszott az arcán némi csalódottság, amiért nem értettem rögtön, mire gondol. Amikor aztán mégis kapcsoltam, kaptam egy halvány mosolyt jutalmul. Magyarázatként idemásolom azt a jegyzetet, amelyet a Szomjas oázis című kötetbe szánt. „A Tűnő árnyékom közepében című novellát e kötet szerkesztőinek felkérésére írtam, időközben azonban közölte a Holmi a 2007/2. számában, Struccriasztás címen. Az új címet a szerkesztő kérésére adtam az írásomnak. A Tűnő árnyékom közepében idézet Louis Aragontól: Elémbe állt az Újhidon. In: Befejezetlen regény. Költemény. Fordította Somlyó György. Magyar Helikon, 1958.”

2006 nyarán, amikor a novellát írta, ez az idézet még csak egy szép sor volt, az eltűnt kamaszkor visszaidézésének vágyát fejezte ki. 2010 októberében, két héttel a halála előtt már jóval többet jelentett: akkori önmagát fejezte ki vele. A vendégsort pajzsként emelte maga elé, de mögüle még egyszer visszanézett ránk. „Zsámboki Mária író - voltam.”
 
                                                                 

Angyalosi Gergely