Hogyan lett apja életművének népszerűsítője? Mindenhova elkíséri a darabokat?

Nem, dehogy mindenhova! Egyedüli gyerekként különleges kapcsolatom volt apámmal, de persze nem csak ezzel foglalkoztam. Hosszú éveken keresztül dramaturgiát tanítottam, fordítottam, színházra adaptáltam műveket. A mostani, budapesti látogatásnál az ifjú belga rendező, Alan Bourgeois invitálására érkeztem, akinek ez az első rendezése, én pedig örömmel elfogadtam, remélve, hogy szerencsét hozok.

Milyennek találta a darabot?

Apám mindig azt mondta, nem kevés humorral, hogy míg a lehetséges interpretációk száma véges, a lehetetlen interpretációk száma végtelen. A Francia Intézetes darab a lehetséges, vagyis a véges számú előadások közé tartozik. Néhány dolog persze meglepett, az idős pár nagyon dinamikus volt, mintha hiányzott volna belőlük egy kis gyengédség. Viszont nagyon jól eltalálta a darab ritmusát, jó volt a tempó. A székek elrendezését azonban megintcsak furcsának találtam: az üres székek eredetileg egy sorban sorakoznak fel, két végén a két öreggel. Ionesco azt az ürességet akarta ezzel bemutatni, ami elválasztja a két öreget egymástól. Itt, az egymásra hányt székekkel, azt gondolom, a rendező a minket körülvevő káoszt akarta megjeleníteni. Miért ne?

Vagyis egyetértett azzal a nézőval, aki szerint a székek ilyenfajta kaotikus egymásra hajítása a pusztító XX. századot közvetíti?

Akár, de azt gondolom, ez a darab nem egy konkrét történelmi eseményről szól. Alapvetően egy metafizikai darabról van szó, amelynek középpontjában minden ember és minden emberi sors legfontosabb sajátossága áll: ez pedig a várakozás. Várakozás a Császár eljövetelére. Ez nem specifikusan egy huszadik századi sajátosság, nem a mi időnkről beszél, ez a darab minden időről beszél. A főszereplő idős párban ott van az összes ember, az összes férfi és nő, ők Ádám és Éva, akik beleöregedtek a várakozásba, mindannyiunk várakozásába. Ott van bennük minden várakozásunk, reményünk, fájdalmunk, csalódásunk és bukásunk, felvállalják az emberiség minden fájdalmát, minden szomorúságát, és várnak. Reménykednek. Reménykednek abban, hogy meglátják a Császárt. És itt a paradoxon, hiszen a Császár ugyanúgy láthatatlan, megfoghatatlan, mint a többiek, nem látható a maga materiális valójában. Ha a Császár vagyis Isten eljön, akkor minden megmenekült, minden jóvátehető, minden értelmet nyer. Vagyis az élet nem hasztalan. Amikor erről a láthatatlanságról kérdeztem az apámat, azt mondta: “Igen, a Császárt látni lehet, nem mondom, hogy nincs ott. Nem látható a szemünkkel, de ez nem jelenti, hogy ne lenne jelen. A hit teszi láthatóvá.”

A hit felől nézve ugyanakkor mégis sajátságos, hogy a darab az öregek öngyilkosságával zárul.

Igen, öngyilkosak lesznek, de miért? A darabban több alkalommal is felidéznek egy kertet, ahova nem engedték be őket, amelyekről már csak emlékeik vannak. Természetesen a földi paradicsomról van szó, az Édenről, az ember bukása előtti állapotokról. De mivel már nagyon rég letűnt ez a paradicsom, az emlékek egyre jobban elhalványulnak, így maga a nosztalgia is eltűnőben van. Azt gondolom, ez egy magyarázat lehet az öngyilkosságukra.

A Császár, valamint Beckettől a Godot és a Megnevezhetetlen tehát ugyanazt (nem) jelenítik meg?

Minden bizonnyal. Beckettnél a Megnevezhetetlen az úgynevezett negatív, apofatikus teológiára reflektál, amely szerint Isten felettünk áll, olyan hatalmas, olyannyira más, hogy még néven nevezni sem lehet. Felette áll minden névnek, ezért megnevezhetetlen. Máshol meg Godot-nak hívja, amit apám Császárnak nevez. De ugyanarról van szó, csak más megközelítésben.

Ionesco sosem szerette az abszurd megnevezést, mindig inkább a szokatlanra helyezte a hangsúlyt. Miért?

Apám szerint az abszurd egy olyan világ, amelyet elvágnak vallásos vagy metafizikai gyökereitől. Az ő írásaiban viszont az emberi létezésre való rácsodálkozás, az elképedés a hangsúlyos. Ez több szakaszon keresztül valósul meg, kezdve az ámulattal, hogy egyáltalán mi is ez az egész világ, majd a második szakaszban felfedezzük, hogy a rossz létezik, és feltesszük a kérdést, hogy miért. A szokatlan ennek a keverékéből jön létre, a fény egyfajta keverékeként. Ide tartozik, hogy fiatal korában volt apámnak egy misztikus élménye. Tizenkilenc évesen, egy tengerparti faluban átélt egy pillanatot, amikor meglátta az abszolút fényt, azt érezte, hogy körbeveszi, szinte elnyeli a fény, és azt gondolta, soha többé nem fog félni a haláltól. Ez a pillanat nem tartott sokáig, de ennek hatására sokáig szerzetes akart lenni. Néhány írásában egyébként (például a Jacques vagy a behódolás című darabjában), közvetett módon, mesél is erről, hogy nem tudott ilyen magasságokban maradni, hogy meghátrált, visszazuhant, és engedett a világ csábításainak, az irodalomnak, a dicsőségnek, a világi örömöknek.

Bukásként élte ezt meg?

Igen. Pontosan ez történik a Jacques vagy a behódolásban is, ahol Jacques a végtelenségre, az abszolútra áhítozik, de nem bír ellenállni a szerelemnek. Apámnak is volt egy ilyen érzése, hogy nem bírt fent maradni, hogy engedett a csábításnak, és beállt a sorba, ugyanazt az utat járta végig, mint mindenki más. Mindez természetesen nem ilyen egyszerű. De az irodalomra is azt mondta mindig, hogy amolyan „jobb híján”. Az irodalom egyfajta teljességpótlékként működött számára. Mindez azonban nem szomorú, hiszen bár minden eltűnik az idővel, az irodalom talán mégiscsak maradandóbb, mint minden más. De apám teljes mértékben tisztában volt azzal, milyen nevetséges az utókorra, a fennmaradásra áhítozni, viccesen mindig hozzátette: “az irodalmi dicsőség semmi, a siker semmi, de ha nincs, abba belepusztulok.” Ugyanakkor, visszatérve a szokatlan-abszurd kérdésére, apám számára is egyértelmű volt, hogy a huszadik században már nem lehet olyan tragédiákat írni, mint régen. De mégis, akkor hogyan lehet kifejezni a tragikumot? Számára a válasz egyértelmű volt: egyfajta komikummal, ez a tragikum kortárs kifejezési formája. Az ötvenes évek nyugtalanságát ilyen formában tudta megjeleníteni a műveiben.

Az irodalmi örökségen kívül mi a legfontosabb, amit az apja magára hagyott?  

Azt gondolom, egyfajta látásmódot, amit a humor és a súlyos kérdések iránti fogékonyság sajátos keveréke ad, kiegészítve egy gyermeki gondolkodással. Utolsó éveiben azt mondogatta, hogy várja a megváltást, amit bárki elhozhat számára. Minden találkozásban az igazságot, a teljességet kereste, társadalmi hierarchiától függetlenül. Ő alakította irodalmi ízlésemet is, az ő  irodalmi szenvedélyei az enyémekké is váltak. Remélem, én is örököltem egy kicsit ebből, humorérzékéből, metafizikai fogékonyságából.

Marczisovszky Anna