Litera: Egy percig nem gondolom, hogy lezárult a pályád, mégis ha visszagondolsz, visszanézel erre a bő hatvan évre, mennyire vagy elégedett? Hogy érzed magad életed és pályád jelenlegi stádiumában? Mennyire boldog költő Juhász Ferenc?

Juhász Ferenc: Hogy boldog költő vagyok-e, erre nem fogok válaszolni: nem azért, mert nem szeretnék, hanem mert nem tudok. Házasságomat, gyerekeimet illetően (most már unokám is van) természetesen boldog vagyok, hála Istennek pillanatnyilag anyagi gondjaim sincsenek. De ezeket a gondokat nem az irodalom oldja meg, hanem az irodalom környezete, ameddig még tart ez az egész. A fene tudja, hogy meddig tart. A barátaimnak szoktam mondani, ezzel szoktam megtréfálni őket, hogy megátkozlak! Erre rám néznek csodálkozva, mint ahogy a múlt héten a Hadik Kávéházban: „öregedj meg”, ezt tudom neked ajánlani. Úgyhogy a kérdésedre azt válaszolom, hogy nagyon öreg vagyok ahhoz képest, hogy sose képzelegtem azon, mennyi időt érek meg. Most múltam 83 éves, augusztus 16-án. Édesanyám idős korában halt meg, 86 évesen, 1987-ben, apám viszont 42-43 éves korában. Én ezt sokszor leírtam, ezek köztudottak. Az öregség nagyon nehéz, de nekem nem boldogtalan súly. De hogy súly, az biztos, súlyegység, ami néha 5 deka, máskor 6 mázsa, ami már nagyon nehéz. Azt szoktam mondani, úgy érzem magam, hogy a nyakamtól fölfele a fejem úgy működik, mint egy atommáglya, és a nyakamtól lefele a testem egyre inkább olyan, mint egy temető. Kati mindig lehord, hogy miért mondok ilyeneket, de hát ez az igazság.


Litera: Ezzel azt is mondod, hogy ugyanabból a perspektívából, mármint az öregségéből nézed a világot, a dolgokat? 

J. F.: Igen, ugyanabból a perspektívából, sőt az öregség az emlékezetben visszahoz olyan dolgokat, az egészen korai gyerekkorból, sőt a csecsemőkor utáni korból, amikre nem is gondoltál egész életedben. Most egyre inkább feltódul mindez a valóságban, a képzeletben, az álomban, és egyre inkább kéri azt, hogy fogalmazd meg. Ha azt kérdezed tőlem, van-e ars poeticám, erre azt tudom felelni nagyon egyszerűen, hogy nincs. De most ez nem azt jelenti, hogy nem tudom, mit csinálok, vagy mit szeretnék, mit akarok csinálni. Vagy hogy ne érezném, hogy ez sikerült, ez meg nem sikerült, mert az embernek nem sikerülhetnek az egész életében a dolgai. Egyre inkább visszakérdez, számon kér ez az elmúlt idő, mert a 83 év azért nagyon sok idő, különösen akkor, ha valaki, mint én, egy nemzedékkel felettebbiekkel nőtt együtt fel. Ferenczy Bénivel, Hatvany Lajossal, Kassák Lajossal, Tamási Áronnal, Tersánszky Józsi Jenővel, Vas Istvánnal, Bernáth Auréllal vagy Kodállyal, akinek itt vannak az ajándékai ebben a szobában, ahol ülünk. És egyre inkább kéri az öregség, hogy ezeket a múlt időbe, egészen a kora gyerekkorig visszaágazó emlékeket fogalmazd meg. Fogalmazd meg azt a földet, ahol születtél, ahol felnőttél, vagy a gyerekkorodat. Most, visszanézve, új változatban, mert nagyon sok mindent leírtam, de ezek a versek, amik ma születnek, már mások. Vannak, akik ezt észrevették, vannak, akik nem... Mások, mint voltak ifjú koromban az ugyanezekről írt verseim, és nem politikailag értem ezt, hanem tartalmilag természetesen. Az a fontos ma is tehát, hogy hol születtél, hol nevelkedtél, hol jártál iskolába, mi volt az örömöd, mi volt a szegénység.

Litera: Ezek a korai idők konkrét emlékek formájában jönnek vissza?

J. F:  Igen, konkrét emlékek formájában. Most az Alföldben meg fog jelenni egy hosszú versem, amiben éppen ezekről a dolgokról írok, nem hivalkodásból, bőbeszédűségből, hanem hogy ezt az elmondásvágyat kiszolgáljam, és a teremtés türelmét magamban tevékennyé tegyem. Mert most látom az utam végén, hogy mennyi minden nem mondódott még el életről és halálról.


Litera: Az újabb verseiden épp azt látni az általad mondottak megerősítéseképp, hogy mintha a metafizikai kérdésfeltevés helyett ez a fajta személyes visszatekintés erősödött volna föl. Mintha a számvetés sürgető kényszere háttérbe szorítaná a metafizikai viaskodást.

J. F.: Azt gondolom, hogy egyetlenegy kötelessége van a költőnek és a nem költőnek is: hogy ne felejtsen el semmit. Próbáljon hűséges lenni azokhoz a dolgokhoz, amiket csinált, vagy jól, vagy rosszul. Ezt nem tudja a költő megítélni, ezt az tudja, aki arra van ítélve, hogy a költőt megítélje. A költő legfeljebb érzi talán, de fizetni mindig neki kell. Tehát ha valamit rosszul csinálok, rosszul írom meg, nem sikerül, én fizetek meg érte. Akár Csernus Tibor, aki 1954-ben festette ezt a portrét itt a fejetek fölött, amikor A tékozló országot írtam. Nem itt laktam, hanem ide három háznyira a Szemlőhegy utca 23/b-ben. Írtam két versszakot, és lerohantam a Tiborékhoz a Ménesi útra - akkor még azt Nagyboldogasszony útjának hívtak -, ahol Tibor édesanyja házmesterné volt. Egy kis szuterénszobában lakott a feleségével fiatal festőként, Bernáth tanítványaként, és festette tovább a képet, amikor beestem az ajtón. Ha ránézel, egyet észre kell venned, hogy valamit a festő nem tudott megoldani. Egyébként ha végigmész a Louvre-on - én nagyon sokszor végigjártam nemcsak azt, több galériát Párizsban, Madridban, Londonban -, mindig felfedezel a képeken valamit, ami nem sikerült. Ezen egy dolog nem sikerült. Megfestette, szólt, hogy kész van, másnap lementem, át volt húzva az egyik kezem. Kérdeztem, hogy mi az Istent csináltál. Bekente, nem sikerült, tényleg nem sikerült, nem tudta megoldani a kezemet.


Litera: Szöget ütött a fejembe, amikor a hűségről beszéltél, hogy kihez és mihez kell hűségesnek lennie 2011-ben a költőnek?

J. F.: A hűséghez nem számítom - hiszen mindnyájan voltunk fiatalok - a szerelmi hűséget, mert az változó. Érik az ember, élnek, meghalnak mellette... De ezzel szemben nekem - akármilyen társadalmi rendszerváltozás volt - arra nincs okom és jogom, és azt hiszem, senkinek sem, hogy megtagadja azt a világot, ahonnan jött, ahonnan származik. Mi pedig elég változatos családban élünk, mert a feleségem, Kati grófnő, földbirtokoslány, fél Nógrád megye az édesapjáé volt, az én apám meg kőműves. Ezt is sokszor megírtam, később hivatalsegéd lett belőle, mert fél tüdejét kivágta egy Sebestyén nevű professzor Újpesten a klinikán, akivel egyébként - teljesen véletlenül tudtam meg - egy napon, egy teremben kaptunk Kossuth-díjat, csak nem tudtunk egymásról. De azt nem mondhatom, hogy az én apám nem kőműves, az anyám nem cselédlány volt, aki bérbe mosott minden héten. Apám Budapesten egy német cégnél dolgozott, festékkel kereskedtek, náci cég. Terjeszkedett, ahol voltak, például Romániában, ott Romanil, Bulgáriában Sofinil, Budapesten Budanil volt a nevük. Ott volt a papa hivatalsegéd, régen úgy hívták, hogy irodaszolga, és ezeknek az embereknek, mérnököknek, könyvelőknek, munkásoknak a köpenyét hozta haza mosni, amelyek olyanok voltak, mint a hentesé. Nem tudom, láttad-e már, mikor egy hentes levágja a bikát, hogy néz ki. Én a valóságban is láttam, hogy vágja fejbe a tehenet, bikát, borjút, ökröt háromélű fejszével. Na, szóval ahhoz nekem nincs jogom, hogy ne ismételjem meg, ne mondjam el újra és újra mindezt a verseimben, sőt kötelességem, gondolom. És éppígy ha egy új impulzus, benyomás vagy sokk ér, akár személyemben, akár társadalmilag, nem tehetem meg,  hogy arra ne próbáljak reagálni.

Hosszú ideig, 40 évig dolgoztam a könyvkiadásban, 25 évig a Szépirodalmi Könyvkiadónál lektorként, 15 évig az Új Írásnál főszerkesztőként. Tudod, mikor jött a változás 1990-ben, minden lapot kipucolt egy tisztségviselő, kipucolta az egész New York Palotát, mindenkinek menni kellett. Nekünk kellett utoljára elhagyni. Három szobája volt a szerkesztőségnek. Elmentünk a Széchenyi utcába. Nem jártam be mindennap természetesen – egy héten kétszer, vagy háromszor -, de mindig bejött hozzám Gyárfás Miklós. Bejött a szobámba, becsukta az ajtót, és azt mondta: „Feri, írd meg”.  Mondom, mit írjak meg. „Kérlek szépen, írd meg!” Mondd meg, Miklós, mit írjak meg! „Azt a 12 vagy 10 napot írd meg, azt csak te tudod.”  Hát ez egy olyan impulzus, amire én ugyan nem mondtam neki, áldjon meg az Isten, megírom, de ez a naponkénti – nagyon szelíd ember volt a Gyárfás Miklós – kérés belefúródott a szívbe, belement, mint a frissen elvetett búza, ott volt, és elkezdett oszlani vagy rothadozni, csírázni, nem tudom, de mindenesetre kibújt belőle egy eposz, a jó Isten tudja, hanyadik, a Krisztus levétele a keresztről.

Ferenczy Béniéknél voltam amúgy egy nagyobb társasággal 1956. november 3-án. Beszélgetés közben egyszer azt mondtam, holnap vérbe fog fulladni minden.


Litera: Ezt így?      

J. F.: Így. Így is történt. Béni felesége, Ferenczyné Erzsike nagy tapasztalatú asszony volt, Moszkvában ment férjhez Ferenczyhez, aki Bécsből emigrált oda, Erzsike meg Erdélyből jött Moszkvába a román kommunista párt vezetőjével. Ott ismerkedtek meg. Ülünk a szobában, semmi ennivaló nem volt, egy munkás valahonnan egy feltört vagonból hozott egy halkonzervet, ruszlit, és feljött Farkas Ferenc, meg Illyés, akik itt laktak a közelben. Béniék lakása amolyan központ volt az akkori pártközponttal szemben (vagy a belügy). Feljött tehát Farkas, és azt mondta, gyere, Feri, hazaviszlek, miniszter lettem, van egy óriási autóm. Ferenczy Erzsike erre, hogy Ferkó, minek megy maga haza, Erzsi az elmegyógyintézetben van, mit csinál maga otthon egyedül, maradjon itt, aludjon a Bénike műtermében, aztán majd lesz valahogy. Reggel 5-kor vagy fél 5-kor bejött Ferenczy Erzsike - gyönyörű nő volt, testileg is, itt van az album, megnézheted, áttetsző tüll hálóruhában, őrjítő volt a szépsége -, azt mondja, Ferkó, telefonon hívja valaki. Felveszem az ő szobájukban, Farkas Feri beszél, gyere haza. Miért jöjjek haza, miért? Azt mondja, nálatok akarok dekkolni. Jó, de azt tudnod kell, hogy társbérletben lakom, és fogalmam sincs, hogy ezt a világot, ami most van, a társbérlőim hogy fogadják, hogy viszonyulnak az egészhez. Lementem az ajtóig, már akkor egy tank állt farral a házajtónak, és a tank mellett ládákban ágyúgolyók, fegyverek úgy, hogy nem lehetett kimenni a házból, csak amikor megjelentek az első munkásőrök, hogy menjek haza. Az elmebeteg, később öngyilkosságot elkövetett első feleségemtől, Erzsikétől való Katalin lányom Bián volt ötévesen a mamámnál, Gyuszi, az öcsém katonatiszt volt, én írattam be aztán egyetemre, és így lett egyetemi tanár.

Litera: Kicsit visszautalva még '56 előttre egy kérdés erejéig: hogy fogadta a környezeted, a biai mélyszegény család, a falu, hogy 23 évesen Kossuth-díjas költője lett a falunak?

J. F.: A falum különös képződmény, olyan értelemben is, hogy része, sejtje vagy nem tudom, milyen molekulája Bia. Nem Biatorbágy, hanem Bia. Belefolyt egy másik falu, most össze van írva, valamikor külön volt, a választóvonal a vasútvonal volt, a viaduktokkal. Amit Matuska felrobbantott, azon jártunk be iskolába.

Litera: Tudtak róla?

J. F.: Hogyne, persze, a nagymamám mindig azt mondta, hogy te Feri …Fránci, mondta svábul, mért köpsz ki mindig a pap előtt. Mondtam, nagymama, én soha életemben nem köptem ki a pap előtt. Ő meg, hogy mindig előtte kiköpsz a földre. Na, most hát ez volt mondjuk a falu egyik oldalának a válasza, reakciója a díjra... Nem tudom, senki nem beszélt róla, senki meg nem kérdezett, senki meg nem dicsért, senki meg nem átkozott érte.

Litera: Szüleid?

J. F.: Apám már nem élt, '50-ben meghalt, édesanyám meg rengeteget olvasott.


Litera: Tehát, tudta, hogy mit jelentett ez.

J. F.: Talán. A mama egy zseni volt, higgyétek el, zseni volt, mert fiatalkorom, gyerekkorom, kamaszkorom mindenféle ügyeiben, nőügyekben, lányügyekben, szerelmi ügyekben nem háborgott soha ott a faluban. Onnan voltam én bejáró diák is, onnan voltam gyári munkás, amíg a József Attila Kollégiumba nem jelentkeztem, mert olvastam a Szabad Népben, hogy van ilyen. Így kerültem össze első feleségemmel, Nagy Lacival, Simon Istvánnal, akit nem becsülnek eléggé, el van felejtve, pedig remek verseket írt. És a mama soha nem szólt semmit, nem mondta, hogy miért ilyenkor jöttél haza. Miért két órakor jöttél haza, miért három órakor, hol aludtál?


Litera: Büszke volt rád akkor költőként?

J. F.: Gondolom, de nem mondta, ezért is tartom különlegesen kivételes embernek őt. Apám nem volt olvasó ember. Nem volt részeges, de ivós volt - és tüdőbeteg. Volt egy pléhbögréje, lement a pincébe, megtöltötte azzal a rossz biai borral, melengette azt a lőrét, aztán iszogatta. Nálunk csak egy könyv volt. Tudod, mi az a vigéc? Az a házhoz járó ügynök, aki néha könyvet árul, néha lenvásznat, azért volt egy nagyon fontos életszolgálata, hogy hitelbe adott, részletre, nem kellett rögtön kifizetni. Rásózott anyámra három Mereskovszkíj-könyvet piros szattyánbőrbe kötve, az egyik volt a Leonardo da Vinci, a másik Nagy Péter talán, a harmadik a Julianus Apostata, ezeket olvastam. Apám meg fogta a bögréjét, lement a pincébe. A pince a házunk mellett volt. Nádtetős ház, anyámnak az volt a vágya, hogy legyen piros palatetős, nem szürke, hanem piros, és még egy veranda is, meg egy szoba, ami a kis kert helyébe került. Meg is történt hitelből, mert volt egy Schultheisz Emil nevű kereskedő, remek család, akik hitelből adták a meszet, a téglát, a gerendát, mindent, amit aztán sajnálatos módon nem kellett visszafizetni, mert mindnyájukat elhurcolták és megölték Auschwitzban.
 
Ott, a gangon volt egy ágy, mellette egy sárga barackfa, azon hevert apám, és mikor jött az értesítés, hogy meghal, gondoltam odaadom neki, a Thomas Mann: József és testvéreit. Uraim, apám azt a könyvet, ami egy vastag könyv, ugye, és nem könnyű olvasmány, az első sortól az utolsóig kiolvasta! Ami nem tetszett nekem. Nem az, hogy elolvasta, hanem valahogy rossz jelek íródtak rá a szívemre. Gondoltam, teszek még egy kísérletet. Odaadtam a Móricz Rózsa Sándorát. A papa az első sortól az utolsóig kiolvasta. Akkor jöttem rá, hogy rövidesen meg fog halni. Meg is történt.