Litera: Az időben előreugorva a Tékozló ország az első olyan nagy műved, amit a kritika utólag is a főművek egyikének tart. Az itteni eljárásból, kelléktárból már sok minden máig megmarad. Kik voltak ebben hatással rád? Nyilván a kései Vörösmarty, meg a kései József Attila mint előkép belejátszik, de honnan kaptál még impulzusokat ehhez a fajta apokaliptikus hosszú vershez? S mindebben mekkora szerepe volt annak, hogy magyar–szanszkrit szakra iratkoztál be, ami ugye érdekes választás volt, kétségtelen...

J. F.: Arra én Hamvas Béla és Weöres Sanyi hatására iratkoztam be, de egy-két órán voltam, aztán megszűnt. Weöres Sándor nagyon sok Baumgarten-díjat kapott, és azokat mindig elutazta, így egyre inkább beleutazta magát a keleti filozófiába és misztikába. Mind a ketten állandóan részegek voltak, azzal a különbséggel, hogy Hamvas bírta, Sanyika nem. Az első személyes  találkozásom vele úgy történt, hogy 1946-ban a Móricz Zsigmond Könyvesboltban, az Üllői út elején... Itt álljunk meg egy kis kitérőre. Ehhez tudni kell, hogy Móricz Zsigmondnak három lánya volt, és volt egy szeretője, a Csibe, ezek mind együtt éltek, meg Simonyi Mária, és volt előzőleg egy asszony, akinek halálához, gondolom, jelentékenyen hozzájárult Zsigmond életvitele. Na most a Zsigmond csinált a lányoknak egy könyvkiadót, bolttal. Akkor, '46-ban jelent meg Sanyikának az Elysium című verseskönyve,  bementem és megvettem, egy pengő volt vagy kettő, nem emlékszem pontosan, akkor még nem volt divat rányomni az árat a könyv borítójára kívülre. Megvettem, és mondtam az eladóknak – ezek a Móricz lányok voltak, de én ezt nem tudtam -, hogy tessék már megmondani, hol lehetne megismerkedni a Weöres Sándor úrral. Á, á, a Sanyika, a Sanyika, mondták. Olyan bejáratú  boltjuk volt, mint a falusi boltoknak, az ajtóban volt a csengő, ha belépett valaki, csengett, hát miközben a Móricz lányok sanyikáznak, hogy á, a Sanyika, a Sanyika – cseng az ajtó, hát itt van Sanyika. Dedikálta Sanyi a kötetet, és bár voltak nálam táskában saját verseim, amiket nagyon szégyenlettem – nem voltam olyan öntelt fiatal –, nem mutattam meg neki. Egyszerre csak azt mondta: gyere velem, elmegyünk. (Majd visszatérek A tékozló országra, amire talán még a Sándornak is volt hatása, már formailag, nem tartalmilag.) Elmentünk gyalog az Üllői út elejétől, a Nemzeti Múzeumtól az Amerikai útra, ahol Sanyi benyitott egy házba, és a következőt láttam – én, a vidéki fiú, aki addig még életemben nem láttam telefonkészüléket vagy nőt fürdőruhában... (Bián van egy nagyon nagy tó, és ha a nők egyáltalán be mertek menni fürödni, mert nem jött a halász, akkor hálóingben mentek be.) Ilyet még nem láttam: Sanyi kinyitotta az ajtót, egy romos villa ajtaját, egy asztal volt odabent, rajta hatalmas vájdling tele mákos tésztával, és a vájdlingot körülállták gyönyörű fürdőruhás fiatal nők. Meg esztéták.

Litera: És mit csináltak? Ették a tésztát?

J. F.: Ették a tésztát, igen, kézzel, Sanyika meg beordított, hogy „hoztam egy nagy költőt”, mert gyaloglás közben mondtam neki, hogy verseket írok. Erre azt mondták, gyere, egyél te is. Ilyen volt a Sanyika természete, én meg borzasztóan szégyelltem magam, hogy itt most mit keresek, mit csinálok. Aztán Mezei Árpád felvitt a teraszra, ami félig volt csak romos, és valamelyik misztikusról tartott nekem előadást, majd a rózsaszínről mint színről adott egy órás kurzust.

Litera: A rózsaszínről... Ennyit akkor A tékozló országról. Hihetetlen idők egyik utolsó tanúja vagy, fantasztikus figurákkal találkoztál, ez történelem már nekünk is, nemhogy az egy nemzedékkel fiatalabbak számára. Kik voltak azok a művészek, költők, akik a legnagyobb hatással voltak rád, emberileg elsősorban, nem költőként kérdezem. Ahogy most Weöresről mondtad ezt a szép történetet, volt-e valakivel hasonlóan emlékezetes, nagy találkozásod?

J. F.: Kis találkozásom volt a Móricz Zsigmonddal, kicsi, mert, hát gyerek voltam. A nemzetközi vásáron 1941-ben a Népligetben volt két hatalmas pavilon, az egyik volt a náci pavilon, a másik a szovjet. A szovjetek nagyon olcsón adták az ágyneművásznat, a lenvásznat meg mindent. Millió ember. A németeknél még millióbb ember, mert azok szívhangerősítő gépet hoztak magukkal, mindenki hallgathatta tölcséren kierősítve a szívét.

Litera: Szép kép. Akkor itt a nácik győztek.

J. F.: Ennek a pavilonnak a közepén volt egy hatalmas, roncs repülőgépekből képződött hegy, annak a tetején egy szovjet vadászrepülőgép, a Rata, a farkán hatalmas vörös csillaggal. Ez alatt volt Püski Sándor sátra, amelyik asztal mögött egy kicsike krétaember: ő volt Móricz Zsigmond. Ott ült Németh László, Püski Sándor, és ott állt a Püski Ilus. Odamentem. Ebből aztán legendát csináltak, mert a Móriczcal történt találkozásom csak annyi volt, hogy föl volt stócolva az Athenaeum által kiadott piros vászonkötésben az összes műve, ő meg egyszer csak rám rikolt - olyan vékony hangja volt, mint egy verébnek, kicsi, tömzsi ember volt, nagy természettel -, hogy „akarsz-e venni könyvet”. Mondtam, nem akarok venni, bár volt nálam tíz pengő, amit mamám adott - egy csoda volt, hogy honnét szerezte ezeket a tíz pengőket -, úgy össze volt hajtva, mint egy falevél, így hordoztam. Engem nem a Móricz érdekelt, holott már olvastam őt akkor is, hanem a borvíz, mert azt hittem, hogy boríze van. Mert ha mama kiment a szőlőbe kapálni, a tejeskannába beletett bort felöntötte vízzel, és azt itta.


Litera: Azt akarod mondani, hogy azért sértődött meg rád Püski Sándor és a népi mozgalom, mert Móricz Zsigmond helyett 1941-ben borvízre költötted a pénzedet?

J. F. : Ebből az esetből csinált az Ilus egy legendát, igen. Vettem egy krigli – a krigli nagyobb, mint egy korsó - borvizet. Olyan büdös volt, mint a záptojás. Nagy volt a csalódásom.

Litera: Mintha a festők közül több barátod lett volna, mint az irodalomból...

J. F.: Testvéri barátom volt Tamási Áron. Bájos ember volt, sokszor mentettem meg az életét, mert Alíz többször akarta tökön rúgni, amikor minden zsebében talált egy női bugyit. A Tersánszky csak később, de egyáltalán, nagyon érdekes a fölöttünk levő nemzedék, hogy kire, kikre figyeltek. Ennek a társaságnak, a Féjától Illyésig, Illyéstől Kodolányi Jánosig számon tartó agya volt. Kodolányi csinált előttem egy vicces drámát. Ugye  púpos volt elöl, púpos volt hátul, az egyik lába rövidebb volt, úgy ült az íróasztalnál, hogy a felesége rátette a székre. Amikor elmentem hozzá meglátogatni, benyitottam a munkaszobába, ott ült a széknél, kezében az összegyűjtött verseim könyve, levette a szemüvegét, rám nézett, és azt mondta: épp most olvaslak. Hát ez meg volt rendezve, én is tudtam, de az ilyenekből rögtön gyermeki, testvéri, felnőtt barátságok lettek mindenkivel.

Litera: Elmondod a Nagy Lászlóval való konfliktusod igaz történetét? Soha nem  írt, beszélt erről a nyilvánosság előtt egyikőtök sem...

J. F.:  Azért nem írtam és beszéltem erről, mert én ezt nem akarom megírni és elmondani. Nem, nem.

Litera: Nem akarod megírni. Értem. De annyi legenda keringett ekörül...

J. F.: Hát jó. Én elmondom Neked az igaz történetét, de azt tudnotok kell, hogy a Laci nekem olyan volt, mint a testvérem.

Litera: Tudjuk...

J. F.:  Laci a feleségem, Kati szeme előtt halt meg, nem infarktusban, és nem volt akkor vele ott a felesége. Egyes egyedül Kati kísérte a taxiig, amikor hazament és meghalt. Vérmérgezésben. Lackó állandóan faragott, meg volt vágva a keze, Kati mondta, menjenek kórházba, de nem akart. A viszonyunk fő elrontói pedig Csoóri Sándor és Kiss Ferenc voltak. Addig mint a testvérek sülve-főve együtt voltunk Lacival, együtt voltunk kollégisták, együtt terveztük, hogy megváltoztatjuk a magyar lírát, ábrándokat szőttünk... Aztán amikor elkezdődött ez a magyarkodás, és én úgy láttam... 

Litera: ...60-as évek?

J. F.: ...igen, 1965 táján úgy láttam, hogy nem tartottak eléggé magyarnak. Ezt most nem tudom máshogy mondani.

Litera: Teljesen érthető.

J. F.: A Laci nem volt okos fiú, tisztázzuk ezt rögtön, mert bármi történt, vagy bármit el kellett dönteni, mindig azt mondta, hogy előbb megkérdezem a Ferkót, aztán válaszolok. Ez mindig így volt. És akkor kialakult a 60-as években egy alkalmi baráti társaság, Somogyi József szobrász, Kormos Pista, Csoóri Sándor, Nagy László, mások. Tudnotok kell, hogy én Aczél Györggyel nagyon jó viszonyban voltam. Lehet azt mondani, hogy baráti viszonyban.

Litera: Tudjuk.

J. F.: Ők ugyanúgy tegeződtek vele persze, de ha kérni kellett valamit, Aczélnál kijárni, mindig nekem szóltak. Én voltam az alkalmazott. Ennek a társaságnak a gyűlőhelye a Rózsadomb Étterem volt, a Keleti Károly utca sarkán, a Statisztikai Hivatallal szemben - akkor az egy nagymenő kávéház volt, cigányzene már délben, ott ült mindig a Bessenyei Feri meg a Béres Ica, mert borzasztóan szerelmesek voltak egymásba, meg az említett többiek.


Litera: Ott adták le Neked a rendeléseket?

J. F.: Hogy mit járjak ki, igen. Mondjuk a Lacinak az unokahúgát nem vették fel az egyetemre, erre azt mondta, hogy Feri, beszélj az Aczéllal, hogy vegyék fel az unokahúgomat az egyetemre. Mondom, Lacikám, az Isten áldjon meg, te ugyanúgy be tudsz menni a Parlamentbe, mint én, ugyanúgy tegezőviszonyban vagy vele, mint én, hát miért nem mész te be? Ő azt mondja erre: nem, nem. Na most ennek az ideológiája mi volt? Hogy neki a kérés nagy szégyen! Nekem nem!?

Litera: Később az áttelepülő kiváló erdélyi szobrász, Szervátiusz Tibor is ehhez a társasághoz csatlakozott.

J. F.: Szervátiusz Tibor puszi-puszi volt, ahogy mondják, aztán egyszer csak nem köszönt vissza. Akkor már elvette azt a nőt, aki a rádió Kossuth adásában mindig szerepel, most nem jut eszembe a neve, és attól kezdve megint nem lettem magyar. De hogy a Csoóriban mi volt, miből fakadt ez? De még ekkor is nyüstöltek közben, hogy menjek el, és beszéljem rá Aczélt, hogy a Szervátiusz Ady-szobrát, amiről aztán a Laci az Ady Endre andezitből című verset írta, diplomáciai autóval hozzák át. Hát én elmentem a Gyurihoz, elmondtam neki, le is hordott rendesen, pedig soha sem bántott, soha nem kért tőlem semmit. Ha itt volt, és sokszor volt itt, Illyéssel meg másokkal, mindig valami – minek mondják a gyerekek? – „kütyüt” kivett a zsebéből, és forgatta. Mindig azt gondoltam, hogy ez egy lehallgató készülék, de nem szóltam egy szót se. Ő meg hirtelen felugrott, jót beszélgettünk, mondta, majd elment.

Litera: A szobrot áthozták?

J. F.: Át, át, áthozták, diplomáciai autóval, igen.

Litera: Azt gondolom, hogy noha elismertek, a korszak egyik vezető költője és kedvezményezettje voltál,  az azért nagy sérelem lehet benned, hogy a magyar kritika vagy legalábbis -  mondjuk így: - ennek a népi iránya ugye 30-40 éven át, Petőfi-, József Attila-, Ady-, Illyés-, Nagy László-vonalat emlegetett. Mint fősodor. Amibe ezek szerint Juhász Ferenc nem elég magyarként nem tartozott bele.

J. F.:  Én voltam az alsodor.  Nem tudom. Ez tudatos manipuláció volt. Amikor 1978-ban a Katit elvettem, mondtam neki, hogy egyet tanulj meg mellettem: bármi történik, tegyél úgy, mintha mi se történt volna. Én így éltem, különben nem lehetett volna kibírni. No meg hát dolgoztam. Hamar rájöttem, hogy ez is hozzátartozik a hűséghez meg a kötelességhez. Van egy szerencsésen sikerült új házasságom, hat évig tartó özvegység után. (Zárójelbe teszem, nincs rémesebb, mint egy öngyilkos házastársat eltemetni.) Az a legrettenetesebb dolog, holott, ott az asztalon látható papírhalmaz fele halotti beszéd, mert lassan mindenkit nekem kell eltemetni. A lányaim felnőttek. Maradt az íróasztal, maradt a ceruza, mert mindig Parker tollal írtam. Az első Kossuth-díjam után vettem kéz alatt – nem lehetett írógépet kapni – egy csempész írógépet, amit egy írógépszerelő hozott, egy használt Remingtont, picikét, gyöngybetűset, ami fontos volt, mert a hosszú sorokat ki tudtam írni. És akkor vettem egy Mont Blanc tollat is, aztán utána Parker tollakat, az összes elkopott, mint a liba farktolla.

Litera: Még szép, hogy elkopott ekkora életmű megszületése alatt...

J. F.: Úgyhogy elhatároztam, hogy ceruzával fogok írni, amit az irodalomtörténész urak nem nagyon szeretnek, mert mindent kiradírozok.

Litera: Ezek szerint nincs benned semmilyen sértettség.

J. F.: Nincs, nincs.

Litera: A Kritika című lapban kirobbant vitán is  túl tudtál lépni?

J. F.: Igen. Itt van a papiros meg a ceruza. Az segít mindenen. Szerdahelyi István írt nekem egy levelet, hogy ne haragudjak rá, mert nem ő rendelte meg Radnóti írását, és ő nem akarta, hanem Aczél találta ki. Itt ült az Aczél, mondom, gyere már át a másik szobába! Odaadtam a kezébe a Szerdahelyi-levelet, nesze, olvasd el. Elolvasta, belenézett szemembe, és azt mondta: az anyja picsáját. Ezzel a dolog el volt intézve.

Litera: Ha nem is feltétlenül szakmailag... Az viszont bizonyosnak látszik, hogy a rendszerváltás után mintha teljesen a senki földjére kerültél volna.

J. F.: Oda, oda is kerültem.

Litera: Engem ez érdekelne. Hogy miközben megéltél egy teljes történelmi korszakot...

J. F.: ...azt akartam az előbb mondani, hogy azért úgy képzeljetek el engem, hogy 83 éves vagyok, és nagyon sok minden történt velem, rengeteg. Magyarország valamennyi 1945 utáni politikusát személyesen ismertem. Valamennyit.

Litera: Azért vagyunk többek között itt, sok más egyéb mellett, hogy erről a sok mindenről minél többet elmesélj.
J. F.: Van, amire nem emlékszem, hogy hogyan történt. A Rádió Pollach Mihály téri épülete helyén, ami valamikor a Köztársasági Palota volt, ott volt Tildy Zoltán fogadása, meg Szakasitsé, de hogy hogyan kerültem én oda, nem tudom. 18 éves lehettem, de valamennyi politikust ismertem. Ez valószínűleg a Kossuth-díjnak volt köszönhető. Csak most, már a hetvenedik évemben jöttem rá, hogy nagyon irigyeltek ezért az írók, főleg az öregek, a Benjamin, a Zelk Zoltán. Minden megvan egyébként abban a tulipántos ládában, amit rólam írtak. Az egész láda azzal van tele, használni sem tudom. Irigyek voltak, féltékenyek.


Litera: Részben féltékenyek voltak, részben pedig próbálták távol tartani a politikától, politikusoktól magukat, gondolom. Másfelől ez a fajta költészet, a hosszú ének, ez a metafizikai, apokaliptikus világlátás, azért nem volt a magyar lírában az elmúlt évtizedekben sem domináns, és ez már eleve kiközösített egy kicsit.

J. F.: Én erre nem gondoltam, én arra gondoltam, hogy amit el szeretnék mondani, azt próbáljam elmondani. Mondok egy példát. 1956. Mentem ki a kórházba Erzsikéhez, elmebeteg feleségemhez, miközben lőttek rám, és így tovább. Tűnődtem, hogy meg kéne fogalmazni mindezt, és 1959-ben neki is álltam, akkor még nem A halottak királya címen. Írtam 11 és fél versszakot, de  teljes depresszióba kerültem, kész, nem ment tovább. Ez nem az az idő volt, amikor mindenki mondhatott, amit akart... Csak addig, ameddig hagyták, addig lehetett. Nem ment. Akkor két hetet Nyírő Gyulánál töltöttem a neurológián, aki zseni volt, minden reggel bejött a szobába, fehér köpenyben, és azt mondta: „fiam, itt nem tartóztatnak le”. Gyula bácsi, válaszoltam, én nem félek attól, hogy letartóztatnak. Jól van. fiam, de itt nem tartóztatnak le.

Aztán 1970-ben egy hónap alatt megírtam az egészet, A halottak királyát. Márki Sándor 400 oldalas történelmi munkájának négy sora adta az ihletet. Ahogy a tatárjárás idején Béla király lement Trauba, szerzett egy ladikot, abba betette Szent István koponyáját, csontjait, ereklyéit, a koronát, a feleségét meg a gyerekeit, és bement az Adria közepére. Ha balra megy, ott van Olaszország, disszidálhattak volna, de kint van a parton az ellenséges sereg, meggyújtott nyílvesszőket lőttek, de nem értek el a ladikig. Ha beleugrik a tengerbe, akkor szart se ér az élete, akkor elrontotta az egészet..., hát így született ez a könyv.

Litera: Mit tartasz a főművednek? Vagy miket?

J. F.: Főművemnek? Annyit írtam én, annyit írtam... Mégis, a megváltó alapműnek én  A tékozló országot tekintem.

Litera: Az époszaidban irgalmatlan, pokoli harcok dúlnak, feszültségek, konfliktusok,  drámák...

J. F.: Szabó Lőrincnek ez tetszett bennük a legjobban...

Litera: ...nyilván az olvasókat is ez fogja, ez ragadja meg érzelmileg. Hogy lehetett ezt kibírni, tudsz-e váltani - tehát a hétköznapi életedet szét lehetett-e választani a versekben zajló történetektől? Délelőtt dolgozol, ebben a szobában, ennél az asztalnál, megszületik egy ilyen apokaliptikus vízió, és akkor felállsz, és meghallgatod a Déli Krónikát?

J. F.: A versírás mesterség. A versírás tényleg mesterség is, nemcsak ihlet.

Litera: Ez szép. Ilyen egyszerű.

J. F.: Mondok neked egy példát. Egy ideje mindenki azt akarja, hogy én temessem el, én avassam fel, én nyissam meg. Most kialakult a József Attila-szobor körüli botrány, ebben a botrányban én nem kívánok részt venni, mert olyannak tartom, mint mikor a gyerekek fölkapaszkodnak a ringlispílre, mennek egy kört, aztán a dolognak vége. Lángelme volt József Attila, az a botrány, hogy erre, politikai célokra fel lehet használni. Úgyhogy megírtam Áldottak és áldozatok címmel a József Attiláról való mostani mondanivalóimat. És ettől számomra ez az egész hecc levált József Attiláról és maradt a szenvedés, és maradt a bánat, és maradt a zsenialitás.

Litera: Amikor benne vagy egy műben, apokaliptikus víziók között, kijössz, kilépsz azon az ajtón és elfelejtődik? Vagy pedig éjjel-nappal dolgozik benned a vers?

J. F.: Éjjel-nappal. Az ihlet az egy meglevő, állandó - reggeltől estig ég, mint egy máglya. Az ihletnek csak alkalom kell, reggeltől estig, attól sem áll le a fejemben a gondolat, hogy megírtam valamit, hanem az folytatódik, és mindig keresi az alkalmat. A halott feketerigó úgy született, hogy lementem a kertbe a gyerekeimmel, és azt mondták: papa, itt fekszik egy halott fekete madár. Gyönyörű volt, mert a csőrén és az orrlyukain jött ki a hangyalánc. Hátul, a fenekén ment be a sereg. Átvonultak rajta.

Litera:  Gondolsz-e úgy vissza valamire, hogy megbántad, vagy hogy adott esetben mondjuk rossz kompromisszumot kötöttél?

J. F.: Nem, nem gondolok. Mondtam neked, hogy mindenkit ismertem, valószínűleg soha nem felejtem el Révai József arcát, amikor átadta nekem 1951-ben - 21 éves voltam – a Kossuth-díjat. Itt lakott egyébként a szomszédomban, olyan volt, mint egy kettévágott lény, egyik fele ilyen, a másik fele olyan, egyik fele ördögi, másik fele angyali. Nem jó a hasonlat, de alkalmas arra, hogy magyarázzam. Boldog voltam, nemhogy boldog, hanem egyenesen repültem haza, mint Petőfi, mikor hazament az anyjához. 10 ezer forintot kaptam, ennyi járt az ezüst fokozattal. Velem a hírt amúgy Veres Péter közölte. Jött csizmában, kis kalapban, megveregette a vállam, mint a csikót, kisborjút, és azt mondta: fiam, téged valami öröm ér.

Később arra gondoltam, hogy ez a díj megvéd. Hogy Révai ezzel tudatosan vagy nem tudatosan - ezt én nem merem és nem tudom megítélni, most sem - rám adott egy olyan páncélruhát, mint a középkorban, amit nem lehet átharapni, sokan próbálták pedig. Mondok egy példát. Első feleségem, Erzsike itt lett öngyilkos. Kati lányunk apja 9 évig volt elítélt Szegeden a Csillag börtönben kulákként. Erzsike leutazott a csecsemővel vidékre, meg akarta mutatni az édesanyjának, volt összesen 100 pengő forintunk. Lement, még az éjszaka megjelent náluk a rendőrség. Kértek 40 ezer forint adót, mikor a padláson már semmi sem volt, csak egy bicikliváz, érted. És akkor a gyereket, a kis Katit, aki két hónapos volt, elvették a pólyájában az adó  fejében, és elvitték... A feleségem mezítláb, hálóingben, őszben, sárban elrohant a tanácsházára, meg a rendőrségre, ott kezdődött az elmebaja. Elment a rendőrségre, és elkezdett sikoltozni… Egy hét múlva a Rákosi titkárnője, Nagy Magda telefonált, hogy Juhász elvtársat pénteken 11 órakor Rákosi elvtárs várja. Így ismertem meg. Bementem hozzá. Csak a cipőjét néztem Rákosinak. Magas szárú, barna cipő volt, szép barna csokorba kötött cipőfűzővel. Végig csak azt néztem. És akkor azt mondta nekem: Juhász elvtárs, a feleségét Márianosztrára internáljuk. Mondtam, kérem szépen, jó, de én akkor a márianosztrai kerítés alatt átkúszok hozzá. Na, mit gondolsz, mit válaszolt rá?


Litera: Elképzelni nem tudom.

J. F.: Azt mondta: na, na, na! Ezzel a dolog el volt intézve. Nem volt internálva. Ennyi volt csak, hogy na, na, na. A másik volt a Farkas Mihály. Mondtam, hogy mindenkit ismertem! Hozzá is beidéztek. Alacsony ember volt, hatalmas szódásüveg volt az üvegasztalán, a székei is üvegből voltak, hogy mindent lehessen látni, nem hiszitek el. A végén ült a Farkas, állandóan emelgette a kétmázsás szódásüveget, és spriccelt magának szódát. Aztán volt valami írószövetségi gyűlés, azon is ott ült a Farkas, mellette a Rákosi, amellett Veres Péter, Szabó Pál, mellette a Déry, a Benjamin, mellette a Zelk Zoli, és így tovább. Az asztal végén ültem én Simon Pistával, egy ezüst színű kordbársony ruhában - Simó Jenő csinálta egyébként az ülésrendet. Rákosi felordított: na Péter, most beszélj, most pofázz! És ez így ment végig, emberről emberre egyenként. Na, Pali, most pofázz! Na, Benjámin elvtárs, most nincs szavad!? Én nagyon izgultam, hogy mikor ér hozzám, ráadásul iszonyatosan kellett vizelni, de annyira, hogy mondtam, most összehugyozom magam, ha nem tudok kimenni. Jött felém, meg a Pityu felé Rákosi, na, mondtam, én most vagy bevizelek, vagy kimegyek. Kimentem az előszobába, illetve a titkári szobába, ott állt nyolc olyan veled méretű férfi magnetofonnal, vették fel az egészet. Nem tudtam mit csinálni, meg kellett szólítanom őket: kérem szépen hol van itt a WC? Nem mondták meg, pedig ott volt. Pisiltem, visszajöttem. Mit gondolsz, akkorra mi volt ott?

Litera: Kivégzés. Hullák.

J. F.: Csak a titkárnő volt a teremben. Közben vége lett.

Mint ahogy ennek az interjúnak is. Persze csak pro forma, hisz a Rózsadombról aláereszkedvén hosszasan jön velünk az egész társaság: Sebestyén professzor, Móricz és Sanyika, a megőrült Erzsike, Ferenczy Béni felesége tüll-hálóruhájában, a vájdlingból kézzel mákos tésztát vacsorázó fürdőruhás nők...  Aczél, kezében kütyüvel, Tamási Áron, zsebében női bugyikkal, Laci és a fiúk a Rózsadomb Étteremből, ahol délben is szól még a cigányzene: menj be Gyurihoz, intézd el, Feri. Révai, a szódát spriccelő Farkas Mihály – és persze Rákosi, a szép barna cipőjében, na, Péter, most pofázz.