hirdetés

Azt mondtad, boldog vagy

2017. október 30.

A Margó Fesztivál talán egyik legizgalmasabbnak ígérkező programja az Európa női szemmel című beszélgetés volt, amelynek keretében Artner Sisso négy, a kontinens különböző pontjairól érkező női íróval beszélgetett. Finn, török, cseh és magyar nézőpont mutatkozott meg, kár, hogy csupán szűk 70 percben. – Seres Lili Hanna tudósítása.

hirdetés

Nem tudom mással, mint a párnapos összbenyomásommal kezdeni: az idő túl gyorsan ment el az európai írókkal, és nem csak a jó szórakozás miatt. Hanem mert a hetven perc nagyon kevés, nem hogy négy alkotó, de Európa négy különböző pontjáról érkező alkotó megmutatására, egy izgalmas beszélgetés nem hogy levezetésére, de beindítására. Összbenyomásként tehát a kóstolgatás marad meg, a mézesmadzag elhúzása. Utóbbi viszont nem csak a meghívott írók könyveinek olvasására ingerel, de egy teljeskörűbb, szerteágazóbb, nyugodtabb tempójú beszélgetés hiányolására is. Na, nem mintha ez az egész a szervezők hibája volna. Túl érdekes a téma, és túl sok szerzőt ültettek a színpadra? Persze, az idő. De az egyébként üdítő hangulatú, magába szívó Margó Fesztivál, amelyen az ember tényleg azt érzi, hogy az irodalom él és virul, szóval a fesztivál, ha jól gondolom, a 60-75 perces előadásokra rendezkedett be. Ami viszont ezen az alkalmon valóban nem elég. Ide minimum két óra kellett volna. A szervezők érdeme persze, hogy nem akarták kihagyni sem a beszélgetést, sem a felolvasást, sem a hallott szövegekről való diskurzust, inkább mindent belezsúfoltak a rövid időbe, valószínűleg ez volt az egyetlen lehetséges megoldás, az idő kétszeresre tágítása helyett. Nem is akarom kritizálni őket, mondjuk inkább azt, hogy annyira beletaláltak a jó témába, hogy a néző még ott ült volna éjfélig. Bárcsak. Majd legközelebb.

Mert miről is van szó: adott egy finn, egy török, egy cseh és egy magyar szerző: Rosa Liksom, Hatice Meryem, Dora Csehova és Hidas Judit. Jó rájuk nézni. Inspiráló. Gaborják Ádám köszöntő pár szava és levonulása után egy csapat nő marad a színpadon, a szerzők, a fordítók és Artner Sisso, a moderátor. Izgalmas keverék, multikulti, hallgatni-nézni a különböző angolságot, prozódiát, metakommunikációt. Artner Sisso először is arra kéri a szerzőket, mutatkozzanak be és meséljék el, milyen saját országukban nőként írónak lenni. Az otthoni terepet bíró háromkötetes Hidas Judit kezdi, azzal, hogy egy éve valószínűleg még egész mást válaszolt volna: hogy léteznek fórumok, ahol az ember ki tud teljesedni és így tovább; most viszont inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy a legnehezebb elfogadnia magát, egy olyan világban, ahol már gimnáziumban is azzal találkozik az ember lánya, hogy a tankönyvbe kerülés privilégiuma a férfiaké. Reméli, hogy ez idővel jobb lesz, úgy látja, egyre több női író lép a nyilvánosság elé; emellett kiemeli, hogy fontosnak tartja a női mentorok jelenlétét egy női író fejlődésében. Hatice Meryem török írónak három éve jelent meg nálunk a Csak egy hüvelyknyi férjem legyen... című kötete, lelkesen azzal kezdi, hogy minden nőnek, akit lefordítanak, boldognak kell lennie, hogy mennyire izgalmas más kultúrákba belelátni, Meryem fragmentumokban fejezi ki magát angolul, ami azért nagyon érdekes, mert a török nyelvhez való megkapó kötődése az, amit később a fordítója, Tasnádi Edit segítségével kifejez. Az angol helyett a saját nyelvét tanulja folyamatosan, az összes könyvével a nyelv fejlesztése a célja. Az irodalom, mondja Meryem gyönyörű török pergő szavaival, az irodalom nem nyelv, nem téma, hanem a kettő együtt, és ő ezt akarja a lehető legjobban csinálni. Az íróval a beszélgetés előtt egy interjú is készült, amely itt olvasható.

A nyelvi akadályokkal kevésbé küzdő finn Rosa Liksom először művészi sokoldalúságának ágait sorolja: 35 éve van a pályán, ezalatt novellát, regényt, drámát és egyéb irodalomi szöveget is alkotott, de emellett fest és képregényeket, rövid- és dokumentumfilmeket is készít. Saját helyzetét kifejezetten értékeli, könnyű neki, mondja, hisz skandináv országban él, 150-200 éves hagyománya van a női íróknak; az erős feminista mozgalmak mentén előtte már sok nő harcolt az egyenlő jogokért, nem csak a nők, de például az oktatás mindenkit megillető jogaiért. „Fantasztikus és egyszerű" élete volt tehát skandináv női íróként – egészen máig: Liksom a világ változásaira hívja fel a figyelmet, az USA vezetőjének és a hozzá csatlakozó országfők új világára, ahol ha nem küzdünk, egyik pillanatról a másikra megszűnhet minden, ami a miénk. Egészen figyelemreméltó, hogy éppen a finn író beszél erről, a későbbiekben is említve Amerika jelenlegi vezetőjét. A legjobb gazdasággal, életszínvonallal rendelkező ország képviselője int minket többször is arra, hogy fel kell készülnünk a veszélyre, hát igen, neki van a legtöbb veszítenivalója. Tragikus, de mit csináljunk, felemelő is ennek tanúja lenni. Látni, milyen az, amikor valaki úgy merül el a jólétben, hogy közben értékeli is azt, reflektál rá, nem gőgösen kisajátítja, de birtokolja, nem tartja magától értetődőnek, hogy az övé, de azt igen, hogy teljes erejéből harcoljon az ellen, hogy valaki elvegye tőle. A hetven perc arra mégiscsak elég, hogy szépen kibukkanjanak ezek a mentalitások, bármennyire is ódzkodom a nemzetlélek fogalmától. Talán nem is erről van szó, talán mi is vigyáznánk mindarra, ami a finneknek van, ha meglenne nekünk is.

A finn fellépés után kicsit hálátlan szerep megszólalni, de a háromkötetes Dora Csehova a maga cseh kedvességével (ó, már megint mit nemzetlelkizek!) újabb szimpatikus színfolt, és most még felolvasás is jön, illetve a felolvasássorozat elkezdődik. Csehova úgy látja, mióta országa a totalitárius rendszerből „kidemokratizálódott", nincsenek problémái a női íróknak, a szabad világban „azt tehetik, amit akarnak". A nagyobb gond inkább az, hogy egy szerzőnek az évente körülbelül 90 ezer kötetet kibocsájtó könyvpiacon kell érvényesnek lennie, olvasókat szereznie. Mészáros Blanka színész elsőként az ő, A dácsán című novelláját olvassa fel. A felolvasás után kiderül, miért éppen a poszt-szovjet Oroszország Csehova kedvelt témája: édesapja rokonai kötik az országhoz, az ott megismert emberek lenyűgözték, első novellája, 2009 táján, a Moszkvából Prágába tartó vonaton született meg.

A következő, egészen más hangvételű szöveg Rosa Liksom Ideiglenes című regényéből származik. Groteszk humorú, szlenges monológ. Azt mondtad, boldog vagy, fordul Artner Sisso Liksom felé, a szereplőid hogyan lehetnek akkor ennyire boldogtalanok, ilyen rossz lenne Finnországban? Liksom az európai külvárosokat írja meg, a nyugati, sőt az egész világ globalizációjának áldozatul esőit. Azokat, akiknek nincs lehetőségük elmesélni saját történetüket, nincs tulajdonképpen semmijük, ezért egy nehezen megérthető „speciális életmódot" választanak. (Hozzáteszem, milyen izgalmasan más egyébként a finn és a magyar perifériaábrázolás, ez is megérne egy misét – hosszú beszélgetést.) A finn író saját tapasztalataiból merít, Helsinki, Koppenhága, Párizs, Los Angeles, New York mind inspirációs forrása, arra a kérdésre, hogy élt-e külvárosban, sokat utazott-e, egyszerűen azt feleli: „Ismerem ezeket az embereket. Ezért írok róluk". A Helsinkiben élő szlenget használja egyébként, sokszor fiatalokról, 25 év körüliekről írva. Szövegeinek „szereplői" imádják munkáit, egy története szerint például egy kocsmában háromszáz részeg nő és férfi figyelte odaadással a felolvasását, folyton felkiáltva: „Hé, ez az én történetem! Hogy írhattál rólam, ha nem is ismersz?" Megható volt, az olvasók, mondja Liksom, szeretik a történeteim, mert az ő életükről szól. A tiédről is, kérdezi Artner Sisso, az enyém is ilyen volt, mosolyog vissza az író, de most már tanult, gazdag és jómódú vagyok. Jólesően nevetünk természetesen őszinte mondatán.

A Hol van Kozluk, és kicsoda Elmas? című szövegében a török Hatice Meryem magával ragadó módon egy városrész és egy gyerek fejlődését állítja párhuzamba. A felolvasás után Meryem szavaiból is az rajzolódik ki, hogy az önmagukat kifejezni képtelen emberekről ír. „Sokszor megéljük Izraelben, mondja, hogy az emberek beszorulnak a modern és a hagyomány közé." Kifejti, azzal, hogy nőkről ír, nagy rizikót vállal a 99%-ban muszlim lakosságú országban, de mindig a nőkről író alkotók voltak a példaképei. Törökországban mintha nem is léteznének azok, akik megpróbálják megfogalmazni a nők érzéseit, problémáit. „Nem tudom, hogy van ez Magyarországon, folytatja egyre izgatottabban Meryem, vajon fontosságot tulajdonítanak-e a nők kívánságainak, vajon szent dolognak tartják-e az anyaságot, a nők legszentebb tulajdonságának" – nos, Meryem ezeket hol bírálja, hol komikus színben tünteti fel. And that's all – nyomatékosít minden megszólalása, illetve a fordító Tasnádi Edit minden megszólalása után, mikrofon nélkül, a közönségre szegezve határozott, de mosolygós tekintetét. Saját közönségével jó viszonyt tart fenn, bár tudja, legutóbbi könyvében elhangzanak „rizikósabb mondatok" is, a szakma pedig elfogadja, bár jellemző, hogy az irodalom kortárs szereplői sokszor nem vesznek tudomást a női írókról: Meryem célja, hogy elhúzza a függönyt előlük, hogy megmutassa őket. Azt ugyanakkor, hogy nőkről ír, nem tartja forradalmi tettnek, olyan személyes életeket akar megírni, amelyek sokszor átcsapnak rendkívülibe, s úgy érzi, ez sikerül is.

Végül Hidas Judit olvas fel Seb című, szintén a külváros témáját boncoló kötetéből. Ő azonban inkább a fővárostól elzárt, jómódú anya helyzetéről ír, az egyetem utáni sokéves otthonlétet követő helykeresés érdekli például. Artner Sisso utolsó kérdésére egyik meghívottnak sem annyira akaródzik válaszolni. Minél rövidebben, két mondatban kellene megpróbálniuk megfogalmazni, mit látnak a női írók másképp, mint a férfiak, akár szociális pozícióból, akár biológiai adottságokból fakadóan... A szerzők egymásnak adogatják a mikrofont, végül Csehova szólal meg először. Szerinte annyi lehet csupán a különbség, hogy a nők érzékelését a nők, a férfiakét a férfiak tudják jobban kifejezni – ugyanakkor képesek vagyunk elképzelni is a másik nem szemszögét. Hidas Judit ezt folytatja: nem különbözünk, mondja, ha egy férfi érti a női szereplője problémáját, akkor le tudja írni. Artner Sisso felvetésére, miszerint talán a szociális problémákra érzékenyebbek vagyunk, Hidas nevetve a XIX. századi realista írókat hozza fel. Rosa Liksom nem teljesen a kérdésre felelve ad keretes szerkezetet az estének: újra kijelenti, milyen jó helyzetben voltak a nők az előző ötven évben, de az USA elnökét és a többi hozzá csatlakozó országfőt gyűlölet vezérli, így fel kell készülni – attól tartok, mondja Liksom, minden nap harcolnunk kell a jogainkért. Artner Sisso megjegyzi, elég aktuális gondolatok ezek a mai Magyarországon is, Hatice Meryem pedig mikrofon nélkül csak annyit mond Liksom szavaira: egyetértek. A beszélgetés ezzel zárul, közönségkérdésekre sajnos, úgy tűnik, nincs idő, könyvvásárlásra és dedikáltatásra szerencsére annál inkább. Nem baj, gondolom, ami késik...

Seres Lili Hanna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.