Bajnóczy Zoltán versei

Lábujjhegyen és -völgyön gravitálunk a csend felé Bajnóczy Zoltán költeményei mentén, melyek idén jelennek meg kötetben Ahogy címmel.

alkalmi vers a szépirodalom állásáról

 
nézmá úgy kutatok vázze rés után e körbekerített k(l)ánon
mint egy literaturkámikáze hogy képmásomra kolonizálom
hogyaszongya Goethe hogy csinálja hogy Petőfi istenül
nem leszek a szőkék cimbalmosa bár pacadombon hegedül
 
és egy jólirányzott tollvonással leír mint egy kulturjuci
mit neki ha beszélőnk lángoszlop vagy narkósgeci
és ezen az íven beindul mintha ülne egy ingázó rugón
nem túlzottan ver tanyát a középiskolás Foucault-n
 
és most veszem csak észre jelölőim széjjel miként szórom
befigyel egy kinnfelejtett jambus vagy nyugágy a mólón
no és mondd mért mász annyi konformhonffy e korok fáján
ha úgyis fennakad mint házyeszter saját paradigmáján
 
mert lehetsz bár megbízhatatlan vagy akár omnipotens
az egész úgyis sárkányfogtemető te meg egy impotens
és nem is vesszük észre jelölőim miként szóródom
a széllel ahogy átbújok lassan ezen a gyilkos dróton
 
  
 
önarckép papírból
    
Látod? Szinte ájultan forgatja
bennem elvásó mutatóit e veszett
körhinta ezer irányban szöknek szét
belőlem a lapok míg tétlen száguldok
szélmalmaim lapátjára kötve és beszélek
beszélek elbeszélve magam a beszédtől
el a szavak hadarta csendtől míg végül
csak a szél zúg majd belőlem fújja húsba
fojtott hangjaim e megörökölt mondattá
sűrűsödő űrt az idő frissen ropogó porrá
omló lapjait
 
én meg majd akkor is szélbe szúrt
kezdettelen-végtelen valami
csavarodok
egyre-egyre
befelé
 
 
parajnézés kölcsey kálmánnal
 
I.
 
látod kálmánka: para
elgazosodott a nyelvnek ágyása
nem oly mint egykor vala
pedig ahogy tinódi még valavala
az volt csak szép kalevala
most meg (ó dicső múlt
már belőle is csak egy van)
bezzegelünk itt meg
fakjuzunk szerte-széjjel
s csak szívjuk nyaljuk ezt a szart
koszt modern irodalom
beszédhibás pedofil degeneráltak
szolgáló leánya (azaz tudodkije)
miközben mind érezzük és zengjük
éhes anyanyelvünk
 
 
II.
 
hát taníts meg engem kikupált kálmánom
bár azt sem tudom ki vagy
jól be lehet így futtatni nóném csávókat
csokonai vitéz béla
berzsenyi gusztáv
mikszáth alajos
volt a hogyishijjákja
és aztán mindjárt ők is sztárok
és jól berakják őket a szigorlatba
ady kristóf és az izéje hogymint
viszonyultak kedves kolléga
tessék próbálkozni következő félévben
nézze meg talán a spenótban
(pestiesen szólva paraj)
 
 
III.
 
hát üssük fel együtt kálmánka
érett ésszel józanon
felütéssel mindig jó kezdeni
(az írást meg az olvasást is
ezt hidd el nekem) utána
meg csak lesz valahogy
bár ez a valahogy nehéz dió
egy spenótnál s aztán
inkább rímeket faragsz a margóra hogy
pörkölt paraj
párolt paréj
kürtős karaj
kompót karéj
és már küldöd is be valami
laphoz hogy hú de nagyon
de a nyelv még mindig éhes
és ha odanyújtod hímrímedet
már rögtön a nőrímet követeli
és ez addig tart amíg teljesen elfogysz
belefogysz a nyelvbe s csak egy metafora
marad belőled izé annak a berzsenyinek
a gusztávja mutogatnak rád fitymálón
a kései utódok
 
 
IV.
 
úgyhogy paraj van édes
kálmánom paraj és ezt etetik velünk
csak aztán rájössz hogy hiába rühelled
te is benne vagy ám nyakig a legújabb
kötetben parajista parajológus
parajész hiszen már minden újság leadta
és magad is szívod gerjeszted ezt a szart meg koszt és
végtére nem is olyan rossz ez csak anyagilag
fizessenek érte és kérdezzék komoly arccal ki is volt
a ferkó és izzadjon a vizsgázó hogy ja izé a kálmánnak
a hogyishíjjákja aki a nyelvében élt ha nemzett
és fújja a spenótot s az csak száll száll
betemeti a professzort a termet a tanszéket
minden csupa zöld és a meghatódott professzor
visszakeni hallgatójára így játszanak a szavakkal
mígnem valaki benyögi hogy minden hiábavaló
 
 
V.
 
és akkor Kálmán öcsém kezdődik vala előröl
ez az egész para de már csak a nézés
marad meg belőle a bámulás
meg a merengés meg ha jobban-felületesebben
megnézed egy vers a so(ro)k közt
 
 
Jancus Panegyricusnak,
nyájas és bölcs,
tudástól és versemtől
megőszült mesteremnek
 
Isteni mester, szónok, híres, bősz priapéjám!
Nem strázsált íly Hesperidáknak kertje előtt még,
Nem lángolt így mennyei Cató, büszke Adolf sem,
Téged hallván véti nemét el Tejresziászom,
Engedi hős Sziszifószom hullani ördögi sziklát,
S tépi ki nyelvét Pázmány, hagyja a pulpitusát el.
S lám remegő tollamból rögvest hull ki a tinta,
Hogy bús, balga diákra Te íly nagy terheket adsz rá.
Lásd, tapad is már rút kezeimhez nessusi vére.
Póeta cactus, nem vagyok én más, fűzfapoéta.
Ám, ha Te így kérsz, angyali szókkal vállalom én ezt,
S zengem rólad, puttonyos ember, janusi művem.
Hosszát-széltét mérjed majd meg hexameterrel,
Bár Te kilóban méred a gesták ismeretét is!
Sok nagy mester áll csatasorban, hogyha Te kéred:
Tarnai Andor, Négyesy László és ifi Horváth,
Bár, ha a vizsga jön, inted Pongóm, s jó Cseh Tamást is.
Még Guarinó is bókol előre, mint kicsi taknyos
Vagy deli Mátyás szórja a pénzét lábad elébe.
Írt már Rólad Vergilius, sőt Huszti tanár úr,
Goethém, Balzac, Ibsen, Platón, s Uhrin apánk is.
Mit tudok én hát zengeni Rólad, jó Adonisról?
Ű, vazerom, hát most micsináljak, elhagy a múzsa,
Gúzsba köt éppen, a nagy mű elfut a béna kezemtől.
Nincsen erőm már, érzem: felfal e tá-ti-ti ritmus.
Élj hát vígan Parnassusban, isteni mester,
És utadon száz Scylla, Charybdis nimfa legyen bár!
Szép keretesnek írom a művem, bár tuti kontár:
Jó priapéjám, nemcsak e campust, óvd Magad is meg!
 
 
önarckép a költőről
 
kezemben koffer
én a sorokba költözöm
kofferem üres
a sorok kihúzva
nagyot nyújtózom
itthon vagyok újra
 
 
atléták vagyunk mind
 
vagy inkább kombinék
selyem fekete csipkés
szánsájn bermudák 
dögös macákkal
háromszögekkel
sék-a-kézben
hepi pípöllel
vásott fecskék
vásott kardigánok
kalucsnik kapucnik
és tangák térdzoknis
civil busmanok
cicifixek és melltartók
között a történelem bántó
szeleiben lassan száradó sálak
farmerfingok piképukik
rózsaszín blézersugárban
pálmafa a bícsen a toppon
kockás árnyék a trapézon
bugyik felé ugató boxerek
szvetterek brókerek
vásott fecskék a kötélen
és megint bugyik igen
asszem nedves lila
bugyik vagyunk
lógunk
lógunk
a kötélen
szoszűr szintagmatikus
álmaiban frajd fallikus
álmaiban karl marximalista
álmaiban taine kagylóhéjaiban
szendergünk és száradunk
erre a létre (ami
talán már jobb lesz)
hiszen tudat alatt
mindnyájan lógunk
s atlétát meg garbót hordunk
vagy legalább néhány
sanelt panelt zsirardit
 
 
a marionett
 
és ez megy láb a láb után
alább
alább
bután
egy báb(u) tán
a leütött gyalogok és futók után
ténfergő bús faféreg
kinek bőre helyett fakéreg
hintalólépésben
előre hátrálva
kalimpál a lába
miközben könyékig zsebre dugott kézzel
billegő ösvényén lépdel
(elesett)
örvénybe ütköző alak
szúett
marionett sziluett
szemében ledőlt újra-épülő falak
vállán varjú odvában darazsak
miközben gyökérig zsebre dugott kézzel
elbújva fázós fatestébe
betáncol az esős estébe hogy bemutassa
korhadt piruettjeit
fásult menüettjeit
s valami
szavak lassan
bele(cs)úsznak el
fogy
ó
lélegzetébe
fecniken ingeken ujj és ujj percekben
torokban
sorokban
ernyedő csuk
lókban elcs
ukló szavak
mint víz alól a fakéreg el
felbukkannak valahogy még vannak
de már fogynak a percek és
korhadó szemében egy szú perceg
míg remegő keze szálkás szívét adja
aztán amire maga gyújtott rá beleég a dalba
 
(alig hallhatóan)
 
a zsebre dugott (kézzel eltűnt)
marionett lábnyoma
még lángolva fut át magán
de lassan benövi száz év talány
és elnyeli a sáreres éjszaka