hirdetés

Bajtai András: De a lassú élet titkát is szeretném megtudni

2015. február 2.

A borítón látható, oldalról bekúszó növény érzékletes metaforája mindennek: kerek, de szúrós, szép és mégis megközelíthetetlen. Az elzárt hegyekben nőhetnek szerintem ilyen virágok. - Kerekebb napok című tavaly megjelent verseskötetéről Bajtai Andrást kérdezte Csutak Gabi.

hirdetés

Kerekebb napok című harmadik versesköteted és ezen belül a címadó vers alapján is úgy tűnt, hogy ez a világ sokkal nyugtalanítóbb, kevésbé „kerek”, mint amit a cím alapján várnánk, ugyanakkor kétségkívül „kerekebb”, mint a Betűember világa. Beszélnél egy kicsit a címválasztásról? Úgy tudom, sokáig a kötet mottója volt a munkacím.

Valóban ez a mottó volt hosszú ideig a kötet munkacíme, ami René Chartól származik: “Líra az elzárt hegyeknek”. Ez az egysoros, enigmatikus szépségű vers a francia ellenállásban Alexandre Kapitány néven harcoló partizán-költő 1946-os Hüpnosz jegyzetei című prózavers-kötetéből származik, amire véletlenül találtam rá az egyik lelkigyakorlatunk során, és nagyon megtetszett, találónak éreztem a kötetre. Továbbá az is vonzott benne, hogy - mint például a Lírai balladák - direkt módon rámutat a líra hangsúlyosságára, ám ezt a száraz műfajelméleti-esztétikai megközelítést egyúttal össze is köti egy melankolikus hangoltságú és végletesnek tűnő természetélménnyel. Nagyon izgalmasnak találtam ezt a kettősséget, a líra megkérdőjelezhető vagy legalábbis rögös útját ezekhez az “elzárt hegyek”-hez, amelyek megközelíthetetlensége szintén érdekes olvasati lehetőséget nyújt. Az eredeti elképzelésem egyébként az volt, hogy ezt a címet jelöletlenül lopom el Chartól, hiszen úgysem ismerik olyan sokan, ám aztán hamar kidobta a Google a könyörtelen leleplezést: Tóth Ákos ugyanis éppen ezzel a címmel (és persze idézőjelben) írt egy kritikát évekkel ezelőtt Marno János A fénytervező című kötetéről a Jelenkornak. Ennek a szövegnek az elején rögtön fel is fedi, hogy honnan származik ez az idézet, amit kifejezetten találónak érez Marno költészetére. Ezért végül elvetettük ezt a munkacímet, és hosszú ötletelés után a Kerekebb napokra esett a választásom.

Lapis József azt írja a Líra 2.0: közelítések a kortárs magyar költészethez című tanulmánykötetében, hogy új könyvedben „komolyabb tétek és erők fedezhetők fel”, mint a Betűemberben. Te miben látod a két kötet világa közötti különbséget?

Nagyon jól estek Lapis József komoly megállapításai és tanulságos észrevételei, amiket a Kerekebb napokról írt. Csakhogy a címnél maradjunk még egy kicsit, szerintem a két kötet világa közti alapvető különbséget jól kifejezi a harmadik kötetem címe. Tetszett a középfokú melléknévvel való titokzatos játék: vajon minél kerekebbek ezek a napok? Érzésem szerint sokkal telítettebbek, színesebbek, lázasabbak ezek a versek, mint amiket a bizarr és paranoid karneválra emlékeztető Betűemberben írtam, de a kerekségben, illetve a kerekebbségben ott bújik az is, hogy ezeket a verseket belülről feszíti valami sötét erő, ami korántsem biztos, hogy olyan kellemes. Távolról kihallom ebből a címből Ady erőteljes suttogását is: “Lentről, lentről búgnak a tárnák”. Továbbá az sem elhanyagolható tényező, hogy mindenképpen egy meleg és klasszikus értelemben vett szép címet akartam adni a kötetnek, ez pedig már-már egy fenyegetően optimista cím, ami a viharok után egy lehetséges happy endet is sugall, egy új életszakaszba való spirituális átlépést, egyfajta megérkezést, még akkor is, ha a versek referenciálitása és életrajzisága sosem izgatott. A borítón látható, oldalról bekúszó növény érzékletes metaforája mindennek: kerek, de szúrós, szép és mégis megközelíthetetlen. Az elzárt hegyekben nőhetnek szerintem ilyen virágok.

Mennyiben befolyásolta az új kötet világát, hogy Sirokai Mátyással közösen működtetitek a Lelkigyakorlatok című világirodalmi versblogot?

Jelentős mértékben. Felszabadító és mámorító érzés volt a blog elindítása óta eltelt három évben végigolvasni a magyarra lefordított, főként 20. századi “utaztató” világlírát, megtapasztalni a más lehetséges beszédmódok izgalmát, nemzeteken átívelő ízvilágát és a miénktől sokszor jelentős mértékben eltérő költészettechnikai eljárásait. Inspiráló utazás volt, a felfedezés semmihez sem hasonlítható örömével, ami azóta is tart, szóval nagyon hálás vagyok ennek a blognak és a közös kalandozásoknak, mert enélkül biztosan nem ilyen könyv lett volna a Kerekebb napok. És persze nem hallgathatom el azt sem, hogy a legnagyobb tiszteletet mégis a műfordítók érdemlik, akik részéről sokszor hihetetlen teljesítménynek érzem, amit véghezvittek, életműveik csodálatos és sokszor rejtett cseppkőbarlangjai ezek. Eleinte nem sejtettük, hogy vajon meddig tudjuk majd csinálni, frissíteni ezt a blogot, a legszebb az egészben pedig éppen az, hogy most már jól látszik, ez egy halálig tartó utazás lesz. Mert a jó versek sosem fogynak el, a műfordítók pedig semmilyen körülmények között sem adják fel.

Több versedben is felbukkan az óramutatók szétfeszítésének motívuma, például a Második születésben vagy a Kerekebb napokban, mintha a traumák emléke egy rést nyitna az időben, amiből aztán megállíthatatlanul áradnak az apokaliptikus víziók. Miért ilyen fontos számodra az időnek ez a sajátos aspektusa?

Azt hiszem, ez egy tudatalatti dolog lehet, hogy többször is visszatértem az óramutatók szétfeszítésének motívumához, és semmiképpen sem nevezném ezt tudatos koncepciónak. Van valami zavarba ejtően félelmetes az időben, a gyorsasága például megijeszt, de az időhullámoknak egyúttal mégis van egyfajta belső nyugalma is. Annak ellenére, hogy rést nyitni az időben meglehetősen agresszív mozzanat, ám a felejtés elleni küzdelem során ez elkerülhetetlen. A traumák emlékéből táplálkozó apokaliptikus víziók felfoghatóak egy mnemotechnikai harc sérült maradványaiként is, ahogyan az is elgondolkoztatott, hogy vajon mi is ezeknek a szerelmes verseknek a célja. Emlékezni és ezáltal újraélni valamit? Vagy emléket állítani neki? Esetleg meggyászolni es eltemetni? Ezek a látomások bizonyos szempontból olyanok, akár egy regresszív hipnózis hallucinációi, a nyelv által megkísérelt visszatérés stációi az intimitásba és a fájdalomtest elbocsátása. A szájjal feszegetett óramutatók képében pedig van valami állati tehetetlenség és irracionális elszántság is, ami rámutat az időhöz fűződő ambivalens viszonyomra. De a lassú élet titkát is szeretném megtudni.

A világot és a határokat szétfeszítő, „eget korbácsoló” hang mellett a verseidben a meghatározatlan szégyen és bűntudat motívuma is felbukkan: „nyomodban a bűntudat kaméleonjaival (Séta); „Nem tudtam elaludni / a lelkiismeret kutyáinak ugatásaitól.” (Kavics) Mit gondolsz erről a kettősségről?

Valahol mindkét fogalom meghatározó alapélményem. A szégyen passzív és fiziológiai jelei vannak, a bűntudat viszont már aktív formája a szégyennek, ami az egyén megújulását implikálja. A bűntudat hasznos és termékeny, mert tudatosítja saját hibáink forrását és lehetőséget ad a változásra. Transzcendens síkon pedig végső soron a feloldásért való esdeklés, a végén a megtisztulás ígéretével.

Verseid kapcsán leginkább filmes hatásokat szoktak emlegetni. Milyen filmek inspirálnak a leginkább?

Azok a rendezők, akik kifejezetten nagy hangsúlyt fektetnek a filmnyelv vizualitására, továbbá filmjeik spirituális síkon is mozognak. Terrence Malick, Peter Weir, Nicolas Roeg, Alejandro Jodorowsky vagy Nicolas Winding Refn neve jut most hirtelen eszembe, de mondok pár számomra igazán meghatározó filmcímet is, amelyekhez mindig nagy örömmel térek vissza: Mennyei napok, Vándorrege, Piknik a Függő sziklánál, A Földre pottyant férfi, Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford vagy a Buffalo ‘66. Annak pedig nagyon örülök, hogy márciustól újra vetítik a hazai mozik a 2001: Űrodüsszeiát.

A Séta című versedet olvasva nekem David Lynch mellett a Mae West arca című Dalí-festmény is eszembe jutott („egy arcban jársz, ahol már két hete nem esett”). Előfordul, hogy a képzőművészetből vagy más társművészetekből is merítesz inspirációt? Mennyire jellemző, hogy konkrétan beazonosítható művekre utalsz a verseidben?

Igen, mindig belebotlok olyan képzőművészek munkáiba, amelyek szintén inspirálnak, bár ezek hatása talán már kevésbé konkrétan kimutatható a verseimen. Ezeket a képeket egyébként az Egyenes labirintus című Tumblr-blogomon gyűjtögetem kisebb-nagyobb rendszerességgel. Ha például nem Karl Blossfeldt képe kerül a Hrapka Tibor által tervezett kötetem borítójára, akkor simán el tudtam volna képzelni George O’Keefe Nyári napok című festményét vagy Félix Vallotton megbabonázó erejű Naplementéjét a borítón. Ami a konkrétan beazonosítható művekre való utalást illeti, ez egyáltalán nem jellemző rám, a Ne me quitte pas című versemen kívül azt hiszem, hogy nincs is más ilyen. Amikor pedig ezt a verset írtam, akkor nem is Jacques Brel, hanem Nina Simone hangját hallottam a fejemben.

Beszélnél egy kicsit arról, hogy mik a szakmai terveid erre az évre?

Több verset szeretnék, mivel sajnos még mindig elég lassan és keveset írok. Boldog lennék, ha a negyedik verseskötetem nem öt, hanem mondjuk három vagy négy év múlva megjelenhetne. Van már három új versem a Kerekebb napok óta, szóval talán nem is állok olyan rosszul, de azért bele kell húznom. Amúgy pedig, ahogyan Kassák írta: nincsenek különösebb materiális igényeim.

Bajtai András portréját Haraszti Ágnes készítette.

Csutak Gabi

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.