Bajtai András versei
Bajtai Andrásnak idén jelent meg az első verseskötete Az átlátszó város címmel a Parnasszus Könyvek sorozatban. A litera vegyesen közöl kötetbeli és új verseiből válogatást.
- 2006. december 1.
A kislány
Egy kislány jön mellettem mindig, amikor
bevásárolni megyek. Beteg lehet, mert
hámlik a bőre, és apró, fekete kiütések
vannak az arcán. Nem tudom, mi baja,
de elkísér mindig, és én fogom a kezét.
Néha egy cserebogár bújik elő a zsebéből,
néha meg, mint egy madár, csak felrikolt,
és én dobnám is el rögtön a szatyromat.
Sokszor érzem úgy, mintha egyedül én
tartanám őt életben azzal, hogy vásárolni
járok. Mert különben senki sem veszi észre,
nekem viszont elég csak kilépnem a házból,
és azonnal meglátom, még be sem csukódott
mögöttem az ajtó, de ő már ott áll előttem,
hirtelen, mint egy villanyoszlop, és nem
értem, miért van ez, de ránézek, és abban
a pillanatban mintha mindent tudnék róla, csak
azt nem, hogy az apja vagyok-e, vagy a fia.
Séták
Ezek mindig ilyen séták. Az utolsó
emlékem általában az, hogy fekszem
az ágyban, és oltom le a lámpát éppen,
aztán egyszercsak ott állok valami
romos tér közepén, és mindenki engem
bámul, senki sem érti, mit is keresek
én ott ilyenkor pizsamában, papucsban.
Ezután mindig észreveszem, hogy jön
felém egy félszemű férfi, figyelem,
ahogy lassan közeledik, aztán meglátom
kezében a kábelkötegelőt, és akkor már
tudom, hogy nekem most el kell kezdeni
táncolni, különben valami nagyon rossz
fog történni, mondjuk, hogy egy fióka
csőrével kocogtatnak meg egy villanykörtét,
vagy egyszerűen csak kikotorják, aztán
meg eltapossák a tojásokat. De az is lehet,
csak azt akarja tőlem, aludjak együtt
a béna feleségével, és törölgessem
le a melléről az odaszáradt tejfölt, vagy
hányjam el a havat a háza elől, mert ő már
mozdulni se bír, egész nap csak fekszik
a radiátor előtt egy pokrócba csavarva.
Persze az is előfordul, hogy ülök a kádban,
locsolom a zöld habfürdőt a langyos
vízbe, és hirtelen nagyon megrémülök,
elképzelem, ahogy rám esik a bojler,
majd később, ahogy húzzák ki a meztelen
testemet a kádból, és akkor egyszercsak
ott vagyok megint abban a nevesincs
faluban, állok egy kiszáradt kút szélén,
aztán meglátom, hogy egy sánta férfi
közelít felém, de most kövér felmosónő
vagyok, sebes és puffadt a kezem a hypótól
meg a sósavtól, és köhögnöm kell a füsttől,
de közben azért figyelem a férfit, ahogy
jön felém, és akkor már sejtem, hogy nekem
most el kell kezdenem keserű köpetlazítót
inni, amitől nagyon kell majd öklendeznem,
különben valami rossz fog megint történni,
mondjuk, hogy gereblyével beletúrnak
a kihűlt, füstölgő kupac hamuba, de ami
akkor előkerül, azt már nem látom, mert
hagyják inkább, hogy elfussak, és én akkor
úgy szaladok, hogy hiába ezek a séták, még
csak véletlenül se találjak ide vissza soha.
Bárki lehet
Nem tetszik ez az első mondat, de akkor is –
beesteledik csendben és kezdődik előlről.
Eljön majd egy öregasszony képében,
én meg persze semmit sem értek az egészből,
miért mutogat rám mindenki a folyosón,
miért járkál mindenki egy matraccal a kezében.
Meglátogat majd ez az öregasszony, becsenget
hozzám egy nap, de csak áll az ajtóm előtt,
és semmit se mond, csak áll és néz rám,
és a küszöbre szórja a zacskó száraz kiflivéget.
De az is lehet, hogy egy butácska kisfiú lesz.
Leszólít majd az utcán, ártatlan mosoly, hamis
szavak, hogy neki sosem olvastak esti mesét,
ezért vigyem haza ezt a kanna benzint, gyújtsam
fel a kerek erdőt, olvasszam fel az üveghegyet.
Végülis bárki lehet. A postás, aki megtanít
titokban horgonycsomót kötni, a virágárus, aki
az újságban az összes kérdőjelet felkiáltójelre
cseréli, vagy a délutáni alvás az óvódában,
takaró alatti csönd, anyám szilveszteri kocsonyája.
Közben beesteledik csendben, kezdődik előlről,
és én semmit sem tudok tenni ellene.
Az egyetlen zene
Az útépítés kegyetlen zajai, az egyetlen zene,
amit mostanában szívesen hallgatok, a félénk
kaparászás, ahogyan a ház előtti öreg markológép
küszködik a kemény és sótlan földdel, a dübörgés,
ahogyan körbejár a keskeny járdán a döngölő
gép, vagy a madárszerű vijjogás, amikor újra
bekapcsolják az aszfaltvágót; ezt hallgatom,
és figyelem, hogyan zavarja meg az utca törékeny
rendjét a büdös és kialvatlan munkások jelenléte,
figyelem a kényszerű hulladékképződést.
Ez a feladatom, szemmel tartani a szüntelen
forgolódást, őrizni az ezeréves szabályok kényes
sorrendjét, amibe ez a város olyan kétségbeesetten
kapaszkodik, miközben ők próbálkoznak majd,
de én nem fogok még véletlenül sem elaludni,
hiába kenik be az ablakom alatt a járdát cukorgyári
mésziszappal, és hiába dobálnak ki súlyos
vaslapokat egy közeli konténerhajóból, engem
nem kábítanak el ezekkel a tompa puffanásokkal.
Hamarosan beesteledik, de ők ott messze lent
folytatják tovább a munkát, folytatódik minden,
kivilágítják majd a gépeket, én meg, mint a nemiség
nélküli galambok, csak ülök és figyelek, csak
várom az éjszakát, alig várom a nappali fényárt.
Ez öröm. Ez béke
Egyszerűen nincs mit mondanom, és talán ez zavar
a leginkább, hogy csendben akarok lenni, ha már
ilyen könnyen megy, most az egyszer, csendben.
Ilyenkor persze mindig ugyanaz a fogadalom,
az egyetlen hazugság, amiben élek, hogy erről
se írni, se beszélni nem fogok, aztán mégis,
ígérgetni könnyű.
Vagy ha már erre sincs erőm, csak várni bénultan
a görcsös zsibbadást este, ahogyan megszűnik
a beszédkényszer, és helyét a jóleső döbbenet veszi
át, hiszen miért kéne bármit is mondanom, amikor
tudom jól, hogy holnap se merek majd lelépni
a járdáról anélkül, hogy ne gondolnék a ketrecekre.
Mert minden emberben élnek ketrecek, és az én
ketrecemben halott állatok vannak, és halott arcok,
végtagok. És tudom, hogy én kinek a ketrecében
élek, és hogy éltek mások is az én ketrecemben
valamikor, nem olyan régen, és ez picit megvigasztal.
Jólesik a hallgatás, nem akarok megszólalni, ennyi
maradt a lendületből, a forróságból, és az érzés,
hogy hasznavehetetlen vagyok, körömágy köröm
nélkül, egyetlen kívánság vagyok, bár csináltam volna
valamit ma is, mondjuk faraghattam volna szappanokat
a fogsorommal, más nem jut eszembe.
Csend van, végre, ez öröm, ez béke, csak aludni nem
merek, a takaróm túl vékony, a takaróm túl puha,
mintha műbélbe csomagoltak volna, ilyen érzés, így
ébredek majd, tudom, reggel.
Mood indigo
Van néha ez az érzés, hogy süllyedek, ez a betanított
rettegés, hogy ebben a városban nem vagyok biztonságban,
hiszen bármelyik pillanatban eltűnhetek én is, mondjuk
hogy elszállítják a telefonfülkét, ahová sötétedés után
emlékezni járok, esetleg hazafelé menet egy víznyelőbe
szorul a lábam, vagy egyszerűen csak beleragadok
az aszfaltra csöpögtetett cumisüvegnyi mézbe, és hiába
kiáltozom, nem jön majd értem az üzemzavar-elhárítás.
Olyan ez, mintha születésem óta feltételes módban
élnék, vagy mintha egy sárból kikapart, sötét kunyhóba
zártak volna, ahol azzal próbálnak életben tartani, hogy
naponta újrafestik a falakat, amik nem eresztik át a kívülről
nekem locsolt, hűtött anyatejet, éjszakánként pedig
átrendezik a keserves munkával letapogatott bútorokat,
így tartva fenn az esetlegesség és szükségszerűség
örök körforgásának megnyugtató látszatát.
És persze hiába az előre eltervezett útvonal, a precíz
menetrend, pontos indulás, pontos érkezés, mégis mintha
csak vállfaként lógnék egész nap egy ruhásszekrénybe
akasztva, a bizonytalanság nyúlós bábuival összezárva,
akiknek irtózom az érintésétől, dohos leheletétől. Vagy lefelé
a mozgólépcsőn például, amikor rájövök, hogy a kabátom
zsebében hagyott cédulákon üzennek egymásnak a targoncás
anyagmozgatók, vagy az aluljáróban akár, ahol mindig
úgy érzem, mindjárt engem szólítanak majd, hogy kiderítsék,
vajon tudok-e mit kezdeni egy rotációs kapával.
Egyszerűen elsüllyedek, nincsem arcom, hiába
dörzsölgetem, tapogatom, mintha csak egy láda homokba
vagy hordó öblítőbe nyúlnék, nem érzek semmit.
Miután megjöttél
Így vagy úgy, de elölről kezdeni mindent,
titoktalan, ahogyan hosszú séta után két eltévedt
kéz talál egymásra, megszemélyesíteni ezt-azt
a sötétben, ujjak nélkül kicsavarni egy villanykörtét,
ráharapni a pórázra, esernyőt tartani egy mászóka
fölé, és futni hagyni tenyeremet a szőnyegen,
függönyön, végül nem venni levegőt, amikor
az erdőből kimerészkednek a balták és favágóik.
Mostanában ilyesmikre vágyom, a tükörnek
adni egyetlen mosolyt, a sivatagnak pedig
egy kád vizet, ébredés után a serpenyőben maradt
fáradt olajba bámulni, jegyzetelni, ahogyan
arcom elkenődik, majd széttöredezik a sárga
lében, és tűrni, amikor hó, eső helyett szempilláim
hullanak peregve, közben pedig azt kérdezni
egy kéménytől, vajon lehet-e ilyen az öregség -
nem akarok mást, csak belefújni egy piros
melltartó kosarába, békák, gyíkok után kutatni
a parkban, vagy egyszerűen kipeckelni állkapcsomat
egy fogvájóval, legyen egy egész napom ásítás,
esetleg úgy fordítani a matracokat, hogyha majd
alszunk, a templom vigyázzon ránk, melynek tornyáról
lelopták az órát, és miután megjöttél, kiírni
az ajtóra, ma ne keressetek, elmentem oldalasért.
Kifordított álmok
Újabban kifordított álmokat veszek magamnak,
mély levegőt elalvás előtt, és próbálok nem gondolni
a szánalom száraz, kemény csomóira a nyelvem
alatt, az egyetlen érzésre, ami talán még elég
erős és határozott volna ahhoz, hogy megmentse
ezt az összefirkált papírvárost és kishitű lakóit.
Hiszen nem maradt már választásom, egy lyukas
konténer lakója lettem én is, amibe, akár egy koszos
és szűk szemétledobóba, folyton belebámulnak.
Ide jutottam, és most már velem is csak az a kevés
történhet meg, mint a többiekkel, akiknek végtagjait
már nem a remény mozgatja, hogy sikerülhet még.
Mert ha például sötétedés után mégis elengednek
a négylábúakkal sétálni, persze szigorúan csak az
előre beszórt és fertőtlenített trapézok területén,
akkor én is vagy megvakulok, vagy meglátom, amit
egyáltalán nem kéne, mondjuk hogy az éjszakai futárnak
hat tömpe ujj van a kezén, vagy hogy néma kisfiúk
tompán búgó kerékpárküllőkkel szúrják át a fekete
kecskebékák hasát. És akkor mihez kezdenék ezzel a
feltételes látvánnyal, maradnak a kifordított álmok, és
inkább mély levegőt veszek, mert újabban úgyse nagyon
tudok rendesen aludni, túl hangosak ezek a pukkanások,
mintha valaki úszóhólyagokon taposna egész éjjel.
A félelem tart életben
Nemes Z. Máriónak
A gyerekorról csak áttételesen,
mint a rák. Idegesítően, mint a potyogó
vakolat, és alattomosan, mint
éjszakánként a lassan rád boruló falak.
*
A félelem tart életben. A rettegés,
hogy elütnek, mikor szaladsz át
a zebrán, vagy egyszerűen nem érsz
át időben, és miattad bénul meg
egy pillanatra a forgalom. Vársz
a zöldre, de már hallod, ahogy dudálnak,
látod, ahogy a sofőrök beintenek.
Félsz. Hogy megvernek a kukásfiúk,
hogy elalszol az utolsó metróban, és ki
tudja, milyen alagútban talál majd
a reggel. Igaz, vannak néha szerencsés
éjszakáid is, amikor mozdulatlanul
fekszel takaród alatt, mint egy táska,
amit a csomagmegőrzőben felejtettek.
*
Kipakolni egy elvesztett női táskát.
Hentesmunka. Jutalom nem jár érte.
Olyan ez, mint felnyitni az üvegkoporsót:
lejárt bankkártya, amit elnyel majd
az automata, menstruációs görcsoldó,
cseresznyeízű óvszer. Rúzs.
A fürdőkádban ülsz, elképzeled,
milyen lehetett ez a nő, akivel sohasem
találkoztál. Merevedésed van, de
a táska ott a kezed ügyében. Később
felszeded a szőnyeg alatt a parkettát,
és elrejted a furcsa hagyatékot, hátha
egy nap visszatér az ismeretlen nő.
*
Mert megkívánok más nőket is, néha
nem vagy elég nekem. Ahogyan nem
elég két kéz, tíz ujj sem. Gondolatban
idegen nőket vetkőztetek le, felsorolom
nekik, hány különböző helyen onanizáltam
már, és csak utána szeretkezem velük.
Megkérem őket a dolgokra, amikre
téged sosem kértelek. Hogy üljenek
az arcomra, orromat hadd nyomjam
a hüvelyükbe. Hogy használják a kiskanalat,
és közben tapossanak a csuklómon,
szorítsák el vénáimat. Mert hazudtam
neked. Én már jártam a tapéták mögött.
*
A városok a tapéták mögött. Évek
óta, azt hiszem, ezért nem csinálok
semmi hasznosat. Különlegeset sem.
Hajnalonta, vérző tenyérrel nem lapátolok
havat, szemétkupacot nem őrzök
tavaszi lomtalanításkor. Nem belezek
ki hűtőgépeket, és nem teszek
marcipánfigurákat olvadó torták tetejére.
Sztriptíztáncosnő vagyok, az évek
alatt legalább vetkőzni megtanultam.
*
Ébredés után türelmesen megvárom,
amíg kiteszik a vak macskát az ablakba,
utána megreggelizem. A legyek ellepik
a rántottámat, szelet száraz kenyeremet,
de mosogatni csak akkor kezdek, amikor
áttolják az első babakocsit az úttesten.
*
A babakocsit, amibe sohasem merek
belenézni. Féltékeny vagyok az első
szembejövő fiúra, akinek arcára
félhold van tetoválva, és félni kezdek,
amikor meglátom a pénzszállító
kocsit, benne a kövér gépfegyveressel.
Gondolatban szétszedlek, összeraklak
megint, öklendezem a metróban, a buszon:
hosszú vagyok, és sötét, mint egy
féknyom. Elképzelem, ahogy a részeg
házmester kiégett villanykörtéket cserélget
imbolyogva, és ettől megnyugszom.
*
Szüleimet tizennégy évvel ezelőtt
felfalta a sárga busz, húgomat a vízzel
teli pince nyelte el, barátaim a pokoli
peepshow áldozatai lettek. Én eltévedtem
az iskolaudvaron, mert nagy volt a köd,
a villanyoszlopokat pedig valaki kitépkedte.
Most már tényleg semmi dolgom sincs
errefelé, unalmamban elfeledett, külvárosi
kocsmákat rendezek be, ahol én vagyok
a csapos és az utolsó törzsvendég.
Mindegy neki
Nem tudom megállítani. Jön utánam,
és mondja. Be nem áll a szája.
Ügyes gyerek, mondják róla,
csokit osztogat a nagyoknak,
akik a borotválkozásról fantáziálnak,
a kicsiket pedig – ha a nénik éppen félrenéznek –
megveri. Bántja őket, aztán kipakolja
az uzsonnástáskájukat, és ha már jól lakott,
elveszi tőlük a játékokat. Mindegy neki,
hogy dömper, kisautó vagy játékvasút.
Beszól a csajoknak, akik harisnyát hordanak,
a délutáni alvás közben benyúl a szoknyájuk alá,
mert ők már most olyan lányok. Hagyják neki.
Ilyen a taktikája, behízeleg és sokszor
bocsánatot kér – szeretik is mind a szülők.
Retorikája éles, de hamis, mint a gumibicska
a zsebében, amit a vécében mutogat mindenkinek.
Kiscserkész ő, az egyetlen, aki már bukott,
a legveszélyesebb mind közülünk,
az egyetlen, mondják róla, aki még sokra viheti.
Pedig beteg gyerek valójában, csúnya szavak
forognak a fejében, kezei ragadósak.
Én meg nem tudom megállítani,
jön utánam, és mondja.
És mondja.
Hozzászólás