A legutóbbi tizenöt év általam legjobbnak ítélt magyarul is olvasható sci-fije a lengyel származású amerikai mikrobiológus-kutató, Joan Slonczewski könyve, mely harmadik kötete az úgynevezett Elízium-univerzum sorozatnak. A könyv – szép hangzású – magyar címe nem túl szerencsés abból a szempontból, hogy jelentős mértékben félretájékoztatja az olvasót a regény tartalmára vonatkozólag, pedig éppen a tudományossága az, ami többek között jelentős művé avatja ezt az elbeszélést. (Tegyük hozzá, az angol cím tükörfordítása elég bugyután hangzana.) Egy a „szakmáját regényesítő” kutatótól el is várható a legteljesebb körű pontosság és tudományosság, ami a (jó) sci-fi műfaj egyik alapvető kelléke. Slonczewski pedig nagyot alakít e téren (is). Ezért is döbbentem meg a Népszabadság on-line változatában olvasható, 2006. április 29-én közölt, e könyvet recenzeáló (máskülönben irodalomkritikáiban igényesen argumentáló) Bárány Tibor cikkén (A radikális másság), amely láthatólag nincs tisztában sem a (mikro)biológia (és genetika), sem a sci-fi műfaj elmúlt ötven esztendei változásával, alakulástörténetével, fejlődésével. Állításainak nagy részét az 50-es, 60-as évek azon sci-fi modelljei alapján konstruálja meg, melyek a műfaj alakulását tekintve nem bizonyultak értékállónak. Igazából olvasatlanul maradt általa a Génszimfónia.
Slonczewski könyvét leginkább a Big Bang („Nagy Bumm”) elnevezés kitalálója, Sir Fred Hoyle, brit csillagász magyarul is olvasható, A fekete felhő című művével (1965) hoznám kapcsolatba, s kevésbé olyan bestsellerekkel, mint amilyen Frank Schätzing Raj című ezeroldalas opusa (Athenaeum 2000 Kiadó, 2005), mely bár „biológiáját tekintve közelebb áll” a lengyel írónő elbeszéléséhez, olvashatósága leginkább a könyv egyötödére korlátozható.
Slonczewski nanotechnológiával és Iain M. Banks Kultúrájára emlékeztető gépi intelligenciáival felszerelkező – evolúciójában megosztott – emberisége elsőre fel sem ismert idegen civilizációval lép érintkezésbe, amelyek fejlett kommunikációval rendelkező bakteriális léptékű élőlények. Az emberrel szimbiózisba kerülő, nemzedékenként egyéniesülő szervezetek egészen új társadalmi, etikai, technikai, tudományos kihívások és szemléletek valamint válaszutak elé állítják az emberiséget, illetve döntéshozóikat. Mindez planetáris történet mentén bontakozik ki, cseppet sem unalmasan, sőt a mániákus világleírások kedvelőinek ígéretes módon. Ötlet, szerkezet, írásmód és tudományos megalapozottság, Slonczewski könyvéből egyik sem hiányzik.

(Joan Slonczewski: Génszimfónia (Elízium-univerzum: Prokarion) („Galaktika fantasztikus könyvek”), Budapest, Metropolis Media, 2006, ford. Kollárik Péter. [The Children Star, 1998] 336 old., 2.370 Ft)

 

Richard Dawkins neve nem lehet ismeretlen a magyar olvasók azon körében sem, akik a bölcsészkarokon szereztek diplomát. Legismertebb műve Az önző gén (1976, magyarul 1986, 2005) a humántudományok tanmenetének általában kötelező olvasmánya. Az Oxfordi Egyetem Charles Simonyi (aki a Hold első turistája lehet) által alapított Tudománynépszerűsítő Tanszékének vezetője ismert zoológus, akinek ezen legutóbbi könyvével bezárólag minden kötete olvasható magyarul. Dawkins munkássága csakis olyan nagyhírű természettudósok ismeretterjesztő életművével rokonítható, mint a kozmológus Stephen Hawking vagy John D. Barrow, a fizikus Paul Davies, a csillagász, de szépíróként is ismert Carl Sagan, a fizikus-genetikus James D. Watson, vagy a rokonszakmában tevékenykedő biológus, Stephen Jay Gould. A 2004-ben napvilágot látott Az Ős meséje című könyvében – melynek narratív szerkezetét Geoffrey Chaucer Canterbury mesék című klasszikusától kölcsönzi – az időben visszafelé haladva újabbnál újabb zarándokok csatlakozásától övezve meséli el az élet kialakulását a homo sapienstől a prokariótákig.
A neodarwinista eszmék mellett ízig-vérig kitartó Dawkins, aki joggal ostorozza a főleg az amerikai kontinensen elharapózó kreacionista ideákat, hihetetlenül magával ragadó stílusban – sok szépíró megirigyelhetné – osztja meg az olvasóval az evolúcióbiológia, a régészet, a paleoklimatológia, a paleontológia, a genetika vagy a mikrobiológia legújabb vívmányait. Az evolúciós csomópontok/elágazások mentén haladó elbeszélő(k), legyenek bár homók, pithecusok, koboldmakik, bojtosúszós halak vagy trilobiták, történeteik által valósággal újjáélednek a küllemében is nagyszabású kötet lapjain.
Külön figyelemre méltó – Dawkins hűséges olvasói számára – azon kutatói/tudósi attitűd, ahogy a remek humorú (mellesleg a néhai Douglas Adams közeli barátjáról van szó) és erőteljes retorikájú biológus újrafogalmazza, módosítja korábbi nézeteit, állásfoglalásait, dialógust teremtve nemcsak az adott szakterület kurrens szaktekintélyeivel, de saját magával is. Csupán terjedelmessége miatt nem lehet egyhuzamra elolvasni ezt a kiváló könyvet.

(Richard Dawkins: Az Ős meséje. Zarándoklat az élet hajnalához, Budapest, Partvonal Kiadó, 2006, ford. Kovács Lajos. [The Ancestor’s Tale. A Pilgrimage to the Dawn of Life, 2004] 528 old., 9.900 Ft)

Könnyen el tudom képzelni, hogy a hazánkban is népszerű világhírű orosz író, kinek eddig tíz kötete olvasható magyarul, miután felkérést kapott a huszonnégy ország kiadóinak közös vállalkozásaként elindulhatott a Mítosz-sorozatbeli részvételre (itthon a Palatinus gondozásában látnak napvilágot a több évtizedre tervezett sorozat darabjai – bővebben lásd NOL, 2006. július 14.), egy hétre rá már le is gyártotta Minótaurusz-adaptációját. A számítógépes hálózat virtuális labirintusába száműzött Vasálarcos, illetve Darth Vader-sisakos leszármazott a chatelésre kényszerített (beszélő) álneveken bejelentkező „játékosok” tudatában, illetve szövegeiben bolyong, keresve a maga Thészeuszát (akinek feltételezett csontjait mostanában tárták fel a régészek a Peloponnészosz-félsziget keleti felén). Pelevin a labirintus, a számítógép-programozás, a virtualitás, a pszichoanalízis és a posztmodern (és posztstrukturalista) mítoszok, legendáriumok megannyi metaforáját kijátszva, ezekkel a Thészeusz és a Minótaurusz alakjával fémjelezhető görög mondavilágot vegyítve hozza létre A rettenet sisakját mint helyszínt és mint történést egyidejűleg. Hol van a labirintus? Kint vagy bent? Ki Thészeusz? Ki a Minótaurusz? Különbözik-e a kettő alak egyáltalán?
Vigyázni kell, Pelevin mestere a félrevezetésnek, Ariadné fonala sokszor összegubancolódik, elszakad, illetve több is létezhet belőle.

(Viktor Pelevin: A rettenet sisakja, Budapest, Palatinus, 2006, ford. Bratka László. [???? ?????, 2006] 272. old., 2.200 Ft)

Jack Gladney, a Fehér zaj című regény elbeszélője, az amerikai kisváros, Blacksmith egyeteme Hitler-tudományi Tanszékének a vezetője. Németül nem tud (!), de ez csak akkor kezdi idegesíteni, amikor a tanszék konferenciát rendez, és arra német vendégelőadók is várhatók. Nevéhez méltóan boldogan él ötödik házasságában megannyi gyermekével. DeLillo vagy Gladney képes fapofával végigkísérni bennünket, olvasókat a regényen, miközben orbitális bulvármarhaságok alkotta párbeszédeken kell átevickélnünk, áltudomány és tudományos álságok tengerén, amelyek egyfolytában ömlenek a kertvárosi család tévéjéből, rádiójából, az újságokból. Az észak-amerikai kontinens kultúrának nevezett létformáján, illetve annak karikírozott bemutatásán lehet kacagni, lehet sírni, vagy egyszerre mindkettőt, de megkerülni kevésbé. Természetesen az egyetemen dolgozó tudósok is megkapják a magukét, akik a poszthippiánus fogyasztói kultúra aktív résztvevőiként lepleződnek le, illetve a kultúra fogalmának – európai olvasói létünkre – alapos átgondolására késztetnek.
A regény szereplőinek külső és belső kémiai fenyegetéssel is szembe kell nézniük. A szimulált evakuációs gyakorlatoktól gyakran semmiben sem különböző valós kitelepítések „a légárammal terjedő toxikus esemény”-ek miatt vagy az idegsejtekbe és molekulákba rejtőző biológiai meghatározottság egyaránt a halálfélelmet generálja a valóságnak gondolt létezéstől mind inkább távolodni látszó szereplők életében. A tudományos és ezoterikus diskurzusok egzisztencialista szósszal leöntve veszélyes (az olvasók számára nevettető) elegyet alkotnak DeLillo könyvében. A most 70 éves szerző, akinek korábban két kötetét (A fenevad szabad, 1978, [Great Jones street, 1973], A Mérleg jegyében, 1991, [Libra, 1988]) is olvashattuk magyarul, a Fehér zajjal kacagtatóan félelmetes könyvet szabadított (irodalmi)világunkra.

(Don DeLillo: Fehér zaj, Budapest, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2006, ford. Bart István. [White Noise, 1985] 444 old., 3.480 Ft)

A holnap tegnapjával végre teljessé vált a magyar nyelvű Gibson-repertórium. A kultikus tiszteletnek örvendő cyberpunk guru, akinek legutóbbi regénye (Trendvadász, Magyar könyvklub, 2004) már a jelen mindennapjainak háttere előtt játszódott, az All tomorrow’s partiesban, mely az úgynevezett Híd trilógia záródarabja, még a közeli jövőbe helyezve fűzi tovább a Virtuálfényben és az Idoruban megismert Chevette, Rydell, Laney és Jamazaki történetét. A bosszantóan csúf tipográfiával kiadott regény központi színtere ismét a San Franciscó-i beszakadt és elfoglalt autonóm zóna: a Híd, ahová a gyerekkorában megfertőzött és ezáltal a virtuális adatforgalom dimenzióiban különleges képességekkel bíró Colin Laney lokalizálja az új világrend fordulópontját. Az információs féreglyukak és csomópontok kozmoszában ismét feltűnik a kulcsszerepet játszó – holografikusan megjelenő, hardverekben expandáló – Idoru-szoftver, aki a nanotechnológiát hasznosító, világuralmi monopóliumra törekvés gátjává válik. Hogy hogyan és mi módon, az maradjon a 90-es évek poszt-sci-fi-jének egyik legfigyelemreméltóbb alkotójának meglepetése.
Bármennyire is leköti az olvasó figyelmét e regény, közel sem szolgál annyi újdonsággal (írásmódját tekintve sem), mint annak idején a Neuromancer (a későbbi Sprawl- vagy Neuromancer-trilógia első darabja) vagy a Híd trilógia már említett korábbi kötetei. A kellően izgalmas történet a kalandregények logikáját követi, míg a csaknem lakályossá váló poszt-poszt-indusztriális társadalom bemutatásában az illogizmus ideája lepleződik le, amikor a szubkultúrák kvantitatív kényszerpályagörbéje a hatalomba való beágyazódást segíti elő.
Gibson a Bruce Sterlinggel közösen jegyzett The Difference Engine (magyarul A gépezet – bár a Differenciálgép [Kömlődi Ferenc] szerencsésebb lett volna) című steampunk regénye az alternatív történelem kínálta lehetőségekkel játszott el, a Trendvadászban pedig már a jelen világtörténelmi történéseire (WTC – 9/11) reflektál. Ez utóbbi nemcsak témájában, de írásmódjában is jelentős változást hozott Gibsonnál, aki – a szintén a peremműfajok felől érkező Neil Gaimannel – mára az amerikai mainstream irodalom jelentős figurájává nemesült.

(William Gibson: A holnap tegnapja, Budapest, Metropolis Media, 2006, ford. Pék Zoltán. [All tomorrow’s parties, 1999] 280 old., 2.370 Ft)