hirdetés

Balázs Imre József: Gyorstalpaló a kortárs erdélyi magyar irodalomhoz, négy tételben

2017. október 6.

Kilátó című sorozatunk Erdély fejezetének nyitányaként Balázs Imre József bevezető esszéjét olvashatják az erdélyi irodalom jelenéről. Helyzetkép négy tételben.

hirdetés

1. Erdélyiek-e az erdélyi írók

Vannak kikerülhetetlen kérdések, nem mehetsz át előlük mindig az utca túloldalára. Már az is milyen, mikor megkérdezik, „Hogy vagy?" Tényleg, hogy is vagyok, hol is kezdjem, mire is kíváncsi, aki kérdez, tényleg azt kérdezi-e, hogy akkor a bacillusok és az idegrendszer, vagy ez csak a kályha, ahonnan el lehet indulni. „Milyen mostanában Kolozsváron?" Vajon az épülő lakónegyedek, a forgalmi dugók, a város élhetősége, a pörgő kultúra-e a kérdés, vagy netán az, ami, mint kiderül igen gyakran, hogy És akkor a Románok? „Milyen neked az, amikor azt mondják rád, erdélyi író?" Biztosan kérdezték már tőlem legalább ötvenszer. Lehetne a bekarikázós technikával is kezelni, mint egy kérdőíven. 1 – Jó. X – Semleges. 2 – Rossz. Én leggyakrabban az X-et karikáztam be eddig, de azt hiszem, értem mindegyik válasz logikáját, mert ezt újra és újra indokolni is kell, hiszen a kérdés valamilyen kontextusban és helyzetben, illetve valamilyen előzetes elvárások felől hangzik el. A 2-es válasz, az, hogy rossz, talán leggyakrabban a kilencvenes évek első felében mondódott, és nyilván azoktól a skatulyáktól tartva mondták az ezt hangoztatók, amelyek különféle változatokban („transsylván hősköltemény", „sajátosság méltósága", „Dunatévé-Erdély" stb.) már a két világháború közti időszak óta visszatérő címkéket kínálnak az erdélyi kultúrának. Ezeknek a veszélye az, hogy esetleg valami teljesen más elven működő dolgot képzel a szókapcsolat helyére az ember, és elfelejti, hogy az „erdélyi magyar kultúra" elsősorban kultúra és nem más, és pontosan ugyanolyan elvek szerint vizsgálható, mint általában a kultúrák. Az egyszerű önmeghatározás arról szólt tehát Szilágyi Istvántól Kovács András Ferencig és a fiatalabbakig a kilencvenes évek elején, hogy „író vagyok", „költő vagyok". További jelzősítéssel esetleg, a magyar kultúra összetartozását hangsúlyozva, geopolitikai körülményektől elvonatkoztatva, esetleg így: „magyar író vagyok", „magyar költő vagyok". A második jelzőig („erdélyi magyar költő vagyok") nem tűnt szükségesnek eljutni, hiszen amikor a költő Marosvásárhelyen vagy máshol leül reggel az íróasztalához, akkor nem erdélyi magyar verset írni ül le, hanem verset írni. Ezzel kapcsolatban írtam egyszer rég egy hosszabb fejtegetést arról, hogy miért van az „erdélyi magyar irodalom" erdélyisége az olvasásban sokkal inkább, mint az írásban. Valamit nem erdélyinek írunk, hanem legfeljebb akként olvassuk (de olvashatjuk ugyanazt másként is).
Az 1-es válasz, hogy erdélyi írónak lenni , általában valamihez képest vetődik fel, és leginkább pragmatikus (noha nem anyagi) kontextusokban. Például erdélyi írónak lenni jó volt egy ideig, amikor távolról nézve olykor megmosolyogtató kánonháborúk dúltak Budapesten, előbb még döntően irodalomszemléleti, majd egyre inkább politikai alapon. (Azóta már nincs is rajtuk mosolyognivaló.) Erdélyi írónak lenni jó olyankor is, ha kultúrák közötti mozgásokra, többfelé figyelésre értjük. És itt nem csak magyar–román játszmákra gondolok, a szász–sváb múlt nyomaira sem feltétlenül, hanem mondjuk arra, hogy ha bemegyek egy budapesti Libri könyvesboltba, vagy a kolozsvári Cărtureştibe, mindkettő tele van világirodalmi művekkel, elméletírók munkáival, szakkönyvekkel, és mindkettő egész más bontásban mutat meg egy-egy szeletet a világkultúrából. Eredeti nyelven olvasni jó, persze, de a közvetítő nyelvek is rendben vannak.
És akkor valamit az X válaszról is, hogy miért és hogyan semleges dolog erdélyi írónak lenni: Csiki László mondta egyszer, hogy számára nem megélhető, amikor erdélyiek kapcsán a „sajátosság méltóságá"-ról beszélnek; az, amit ő él, a „sajátosság természetessége". Sem büszkélkednivaló, sem szégyellnivaló nincs a jelzőkben. „Göndör hajú író". „Tornacipős író". „Erdélyi író".

2. Hol publikálni

D., végzős kolozsvári bölcsészhallgató, egy kötetnyi verssel a zsebében lapuló USB-sticken, azt kérdezi, milyen kiadónak adja oda leendő első könyvének kéziratát. A válaszban bizonytalan vagyok. Eddig egyetlenegy „határon túli" magyar kiadónak sikerült reálisan és a magyarországiakkal egyenrangúan jelen lenni a magyarországi piacon és szakmai köztudatban: a pozsonyi Kalligramnak. A kétségtelen színvonalon túl látszik, hogy az a jelenlét is különféle szerencsés együttállások időleges érvényű állapota volt, és a Kalligram mára lényegében budapesti kiadó. D-nek tehát azt mondom: ha a Jelenkor vagy a Magvető még nem csapott le rá, a legjobb modell egy pályakezdőnek a közös, magyarországi–erdélyi kiadás. A kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadó könyveinek nagy része már tizenöt éve közös gondozásban és terjesztésben jelenik meg a FISZ Könyvek és a FISZ Hortus Conclusus sorozataival. Volt példa olyan JAK-füzetre is, amelyik erdélyi–magyarországi kiadói partnerségben jelent meg. A közös kiadás kétféle terjesztési hálózatban való jelenlétet jelent. A kortárs erdélyi magyar irodalom befutott szerzőinek gyakori opciója ugyanis, hogy magyarországi kiadóknál (Magvetőnél, Jelenkornál, Kalligramnál, Orpheusznál stb.) jelennek meg, gyakran jár együtt negatív következményként azzal, hogy saját városukban, ahol élnek, nem lehet hozzájutni a könyveikhez. Ahogy a Csíkszeredában, Kolozsváron kiadott könyvekkel sincsenek telerakva a budapesti vagy szegedi bevásárlóközpontok könyvespolcai.
De nem a terjesztés az egyetlen szempont, és az online könyvrendelések korszakában ez amúgy sem azt jelenti, hogy egy könyv ténylegesen megszerezhetetlen, csupán azt, hogy nem ugrik velem szembe a könyvesbolt polcáról. Ha valakinek a terjesztéshez képest tehát az a prioritás, hogy figyelmes szerkesztői munkával, jó nyomdai és grafikai körülmények között jelenjen meg a könyve, akkor a kolozsvári Koinónia, Erdélyi Híradó, Sétatér Könyvek, a vásárhelyi Lector Kiadó, a csíkszeredai Gutenberg vagy Bookart összmagyar szinten versenyképes; ezek a kiadók posztolják is olykor Facebook-profiljukon a Szép Könyv-versenyeken nyert díjaikat. Kortárs erdélyi szépirodalmat és fordításokat jelenleg leginkább náluk érdemes keresni a magyarországiak mellett.
D-nek, a végzős kolozsvári bölcsészhallgatónak persze azt is el szoktam mondani, hogy önmagában a könyv megjelentetése nem elég. Küldjön verseket online és offline lapoknak, mindenféle határokon túlra is – Erdélyben leginkább a Helikonnak, Látónak, Székelyföldnek, Korunknak, Váradnak, Eirodalomnak. Ha progresszív, kísérleti szemléletűek a szövegei, akkor mindenképp próbálkozzon az Aszem.info-val, amiről, ha kolozsvári bölcsész, már nyilván hallott. És bombázza küldeményekkel a magyarországi egyetemi városok lapjait és portáljait, menjen el JAK- és FISZ-táborba. El szokott menni, szerencsére, és mire mindezeket elmondom neki, általában már az említett lapok felében publikált.

3. Innováció, új jelenségek

Ha írószervezet vagy, szervezz fesztivált. Ha kiadó vagy, szervezz fesztivált. Ha folyóirat vagy, szervezz fesztivált. Azzal párhuzamosan, ahogy a kultúra erősen élő kultúraként és/vagy fesztiválkultúraként kezd működni, Erdélyben is egyre fontosabb az irodalom élményszerű, performatív jelenléte. A slam ennek fontos, de nem egyetlen összetevője. A nagy erdélyi fesztiválok legtöbb változatában, akárcsak az egyetemek vonzáskörében működik valamilyen slam-workshop, irodalmi rögtönzéses performansz, kreatívírás-műhely. A kortárs drámák – Székely Csaba, Szabó Róbert Csaba, Demény Péter, Láng Zsolt, Visky András munkái – végre egyre gyakrabban és könnyebben jutnak el az előadások fázisába, közülük különösen Székely Csaba munkái merészkednek az aktualitások innovatív megközelítésének terepére. Jelentős törzsközönséggel futó írói estsorozatok zajlanak Nagyváradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen – ezeken a kortárs magyar irodalom legismertebb szerzői is megfordultak az utóbbi tíz évben: én magam ezt is a performativitás felé tett lépésnek látom.
Innovatív még annak a könyvtípusnak a megjelenése az erdélyi közegben, amelyik egy eredetileg internetes, nagy sikerű sorozatot helyez át nyomtatott közegbe (hasonlóan ahhoz, ahogy Nyáry Krisztián könyvei). Magyari Tivadar, majd Botházi Mária humoros tárcasorozatai előbb az interneten váltak virálissá, majd szép sikerrel adta ki őket a Koinónia Kiadó (Megszokás első látásra, Boldogság juszt is a tiéd). Demény Péter több könyve is előbb online bejegyzések formájában létezett – ezek közül műfajilag a verses névnapköszöntők napi alkalmiságát illusztrált könyvvé transzformáló Kolindáriumot emelném ki. (Exit Kiadó, Kolozsvár, 2015.) Más módon határsértő, az erdélyi irodalomban viszonylag ritka kísérlet is fűződik egyébként Demény Péter nevéhez: a kétnyelvű szerzővé válás kísérlete. A Ghidul ipocriţilor (Képmutatók kézikönyve, Cartea Românească, Buk., 2013), kilenc magyar nyelven írt könyv után román nyelven íródott, hiszen a műfajnak, hangnemnek a román kultúrában, Ion Luca Caragiale és Radu Paraschivescu nyomán már jól kialakult medre volt. De a kultúrák közötti mozgás ilyesfajta kísérletei továbbra is zajlanak Demény köteteiben, hiszen e sorok írásakor már nyomdában van egy Doru Poppal közösen készített román nyelvű beszélgetőkönyve – Doru Pop Szocialista szappanopera című regénye egyébként nemrég jelent meg magyar fordításban a Lector Kiadónál. A legutóbbi időkből Horváth Andor esszéíró vállalkozását lehetne még idesorolni: ő 2016-ban írt román nyelvű könyvet arról, hogy hogyan válik valaki kulturális értelemben magyarrá – hogyan szocializálják irodalmi, történelmi olvasmányok egy bizonyos, mozgásban levő kultúra bennfentesévé. (Carte de vizită. În care autorul povesteşte cum a devenit maghiar. / Névjegy. Amelyben a szerző elmeséli, hogyan vált magyarrá. Idea, Kolozsvár, 2016.)
Az irodalom határterületeinek feltérképezésében, friss elméleti trendek következményeinek vizsgálatában a Korunk némelyik tematikus összeállítása éppúgy említhető, mint a 2015-ben indult A Szem dossziéi, vagy a Helikon Horváth Benji és André Ferenc fémjelezte fiatal irodalmi mellékletének sorozatai.

4. Hogyan gondozd

A Prae 2005-ben Tetszettek volna forradalmat csinálni címmel készített összeállítást. Akkor többek között amellett próbáltam érvelni, hogy ott, ahol élő szerzők nem csinálnak forradalmat, lehet, hogy halottak fognak. Olyan szerzőkre gondoltam akkor, mint Márai Sándor vagy (másként persze) Wass Albert, akik nagy mértékben rendezték át az olvasói szokásokat, preferenciákat. Az erdélyi magyar irodalom legolvasottabb sztárszerzői jellemző módon mindmáig a két világháború közöttiek: Tamási Áron mellé jött fel olvasottságban, ismertségben a rendszerváltás után Wass és Nyirő, a legutóbbi időben pedig Bánffy Miklós. Versben Reményik Sándor, Dsida Jenő, Áprily Lajos talán a leginkább azok, akikre semmiképp sem kell a meggondolatlanul és úton-útfélen mindenkire ráaggatott „elfeledett" jelzőt rásütni. Ilyen szempontból az 1945–1989 közötti időszak szerzői rosszabbul állnak: a már nem élők közül például Szilágyi Domokost vagy Hervay Gizellát lehetne azok között említeni, akiknek az életműve új szempontok, új értelmezői nemzedékek felé is megnyílt. Kányádi Sándor, Bodor Ádám, Szilágyi István tovább alakuló életművei persze folyamatosan a kritikai-irodalomtörténészi figyelem előterében vannak, méltán. Újra és újra felmerülő hiányérzet ugyanakkor, hogy az elmúlt száz év erdélyi magyar irodalomtörténetét tekintve újfajta narratívákkal, elrendezésekkel, szempontokkal is lehetne kísérletezni – ilyen munkák léteznek ugyan, de inkább részfeladatok megoldását sikerült teljesíteniük. Digitalizálási projektek, mint amilyen az Adatbank.ro, igényesen szerkesztett, régit és újat együtt láttatni képes sorozatok, mint amilyen a Székelyföld folyóirat szerkesztői által gondozott zsebkönyv-formátumú Székely Könyvtár, és még sok más dolog kellene ahhoz, hogy párbeszédképesként és ne csupán kultikus rituálékban legyen jelen a köztudatban az erdélyi múlt. Erre mindenképp szükség lenne ahhoz, hogy a nagy imázsgyárak szabványosított Erdély-képének legyenek a nyilvánosságban is alternatívái.
Talán paradoxon, ha azt mondom – és ezzel valamelyest vissza is tértem a kiindulóponthoz –, hogy a legintenzívebb újraértelmezéseket épp a kortárs irodalom végezte, végzi el az utóbbi években, és biztos vagyok benne, hogy ennek még lesznek fontos következményei. Tompa Andrea a Fejtől s lábtól és az Omerta lapjain, Vida Gábor az Ahol az ő lelke és az Egy dadogás története című regényeiben, Láng Zsolt a Bestiárium Transylvaniae című regényfolyamában tulajdonképpen többet tettek Erdély újraértése érdekében, mint több könyvespolcnyi irodalom- és társadalomtörténeti tanulmány.

Balázs Imre József

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.