hirdetés

Bálint András: Költők a színpadon I.

2017. október 8.

Soha nem voltam ilyen személyes. Nem coming outnak szántam, egyszerűen el kellett mondanom. Tisztáznom kellett ezt a nagyon fontos elintézetlen kérdést, rendbe rakni – elsősorban a saját fejemben – ezt az identitás-ügyet. – Bálint András akadémiai székfoglalójának első részét olvashatják. Elhangzott október 3-án, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia felkérésére az MTA-n.

hirdetés

Székfoglalóm témája önálló irodalmi estjeim sorozata.
Miért éppen Szép Ernőt, Kosztolányit, Radnóti Miklóst, Babitsot, Márai Sándort, Arany Jánost és Heltai Jenőt választottam? Hogyan szerkesztettem az anyagokat? Milyen formában állítottam színpadra? Kik voltak munkatársaim? Mennyiben tekinthetők ezek monodrámának? Szavalóest vagy színház?
Költők a színpadon.


Személyesség

Legelső szempont a személyesség volt, mindig egyes szám első személyben akartam megszólalni. Kerestem azokat az elveket, ideákat, világnézeti szempontokat, amelyekkel azonosulni tudtam, ahol megtaláltam saját mondandómhoz az illető költő gondolatait. Magamról akartam vallani. Gyakran éreztem azt, hogy ha írni tudnék, így szeretnék írni!

„Először bevallom, hogy boldog vagyok. Boldog vagyok, hogy írok és írhatok. Elégedett is vagyok. Nem munkásságommal, hanem azzal, hogy az a munkásságom, ami.” Mikor Kosztolányi Önmagamról című vallomásában ezeket a sorokat olvastam, arra gondoltam: helyettem írták! Kosztolányi szembeállítja a homo aestheticust a homo moralisszal: „A homo moralis önmagát és másokat áltatva mindig tökéletes boldogságot ígér, de ezt mindig csak egy távolabbi időpontban, öt év múlva, vagy ötezer év múlva. A homo moralis mindig paradicsommal kecsegtet, és mindig siralomvölggyé változtatja a világot”. Ezek a mondatok akkor (1981-et írtunk) nagyon erősen szólaltak meg. Szemben álltak az úgynevezett szocialista világnézettel, szocialista erkölccsel és jövőképpel, azokkal a hamis álmokkal, melyeket hirdettek nekünk.

Így folytatja: „A homo moralis ellentéte és ellenképe, gyökeres tagadása a homo aestheticus, az önmagáért való tiszta szemlélődés embere, aki nem ismer jót és rosszat, csak szépet és rútat, az aki nem áll se jobboldalon a bégető fehér bárányok közt, sem baloldalon az ordító fekete farkasok között, hanem egymagában áll, távol a nyájtól és csordától, mindig egyedül... az a jellemtelen, aki egy egész életen át acéljellemmel vállalja jellemtelenségét. Homo aestehticus sum!” Az általános irodalmi kánontól eltérően idéztem a szabadságot hirdető költőt. A liberális elveket valló polgárt. Az egzisztencialista gondolkodót. Kosztolányi aktuális ma is. „Az eszményeket nem szabad megvalósítani, de feladni sem!” – írja valahol, vagy például: „az írónak csak egy rendőrsége lehet: a szabad és független kritika”, és kedvencem: „az elefántcsonttorony még mindig emberibb és tisztább hely, mint egy pártiroda”. Emiatt némi kellemetlenségem is volt, a színház igazgatója megkért, hogy ezt a mondatot hagyjam ki műsoromból, mert „mit szólnának odafönt az elvtársak”. És én bátran, gerincesen – méltóan Kosztolányi szelleméhez – kihagytam!

Fontos lehet a korszak, a történelmi pillanat is, hogy mikor kerül színre az adott költő. 1990-ben, közvetlenül a rendszerváltás után – nem árt erre ma emlékeznünk – szélsőséges gondolatok jelentek meg, előbújtak az addig szőnyeg alá söpört vad szélsőjobbos indulatok. Babitshoz fordultam: „Mi a magyar? Lassankint rájövök, hogy nem ez az igazi kérdés, ez nem korszerű. Számtalanszor inkább izgatja a kedélyeket az a másik és konkrétabb kérdés: ki a magyar? Vagy még pontosabban: ki az, aki nem magyar a magyarok közül – lehetőleg személy szerint és névvel megjelölve?” A közönség lélegzetvisszafojtva figyelt, világos volt, hogy a jelenről beszélek. „A magyar kultúra Szent István-i képződmény, ebben a szellemben haladt kilencszáz éven át, meg-megakasztva, de vonalából igazából sehol ki nem térve. Sokféle mélyforrás táplálta, sokféle íz gazdagította zamatait, balkáni és félszláv ízek is. De ez mégsem balkáni vagy félszláv, hanem nyugat-európai jellegű kultúra!” Babits Mihály félszáz éve írott gondolatait a legszemélyesebb meggyőződéssel mondhattam, mert éreztem, hogy a színpad és nézőtér egy légtérben van. Akkor és ott hallja. Ez – úgy hiszem – a jó színház lényege.

A második Radnóti-estemben, 2007-ben, már közvetlenül magamról is vallottam. A magyar-zsidó, zsidó-magyar sorsról, az asszimilációról, antiszemitákról és filoszemitákról, kirekesztőkről és befogadókról akartam beszélni. Vitaműsornak szántam. Idéztem Nádas Pétert és Spirót, Vas Istvánt és Szép Ernőt, részleteket olvastam föl mindhárom zsidótörvényből, a sárgacsillag-rendeletből. A szerkesztés közben, amiben irodalmi tanácsadóm, Ferencz Győző és a rendező Deák Krisztina nagy segítségemre voltak, rájöttem, hogy nem hagyhatom ki saját személyemet, a felmenőimet, a családomat, az úgynevezett identitásomat. Saját történeteket is mondtam: hogyan tudtam meg tizenévesen egy osztálytársamtól, hogy zsidó vagyok, miként tagadtam le zsidóságomat Rómában a Campo dei Fiorin, felolvastam nagyapám keresztlevelét, elmondtam anyám 1944-es álöngyilkosságát, felolvastam engem a magyarságból kirekesztő újságcikket, egy nekem írt antiszemita jellegű levelet...

Soha nem voltam ilyen személyes. Nem coming outnak szántam, egyszerűen el kellett mondanom. Tisztáznom kellett ezt a nagyon fontos elintézetlen kérdést, rendbe rakni – elsősorban a saját fejemben – ezt az identitás-ügyet. A színpadot úgy rendeztük be, hogy a közönség körben ült, így valóságosan-fizikailag is együtt voltunk. Néhány előadás után Ferencz Győző és Kriszta részvételével beszélgetést tartottunk azokkal a nézőkkel, akik ott maradtak. Emlékezetes esték voltak, sok személyes történetet osztottak meg velünk, néha valóságos vitába is bonyolódtunk.
Legmegrendítőbb az a szombathelyi este volt, amikor előadás után bejött az öltözőbe egy ottani idős úr, dr. Szabó László, aki elhozott egy levélmásolatot, melyet egy pécsi gyerekorvos írt 1945-ben a feleségének. Hadd idézzem szó szerint: „Tegnap felkeresett Bálint Péter. Most jöttem rá, hogy miért oly készséges... Tavaly én nem csak gyógyítottam a kisfiát, hanem az utolsó zsidótörvénykor, mikor a felesége elbujdokolt, s a gyerekről nem lehetett tudni, hogy zsidónak számít-e vagy sem, akkor felvettem pár napra a kicsit. Ezt a gyerekmentést nem felejti el Bálint Péter, bár én már nem is emlékeztem erre. Szép ez az önkéntes és baráti hála, mindenesetre ma szokatlan.” A gyerekorvost Frank Kálmánnak hívták, Bálint Péter az édesapám, a kisfiú pedig én voltam. Ezen a szombathelyi estén különös módon fonódott össze személyes történet a történelemmel, költészet és valóság, élet és irodalom.


Szerkesztés

A munka legérdekesebb része az anyag megszerkesztése volt. Eleinte összeírtam azokat a verscímeket, melyeknek feltétlenül helye lesz a műsorban: „aki kíváncsi az életemre, olvassa a verseimet” – írta Babits. Megkerestem a legszemélyesebb, önéletrajzi vallomásokat, melyekből a költő karaktere leginkább megismerhető. Radnóti, Kosztolányi, Márai vagy Heltai esetében nem volt nehéz dolgom, Arany János azonban nagyon keveset árul el önmagáról. „Az én lírám zordon, a leglíraibb érzemény, a szerelem hiányzik belőle – írja egyik ritka önvallomásában –, nem akarok több érzelmet kifejezni, mint van, és óvakodom oly fokától a lelkesedésnek, hogy ne tudjam, mit beszélek, és miért. A költő állítson keresztet az örvény fölé, de óvakodjék ott járni!” Ez a credo éppen gyökeres ellentéte a József Attila-i „aki költő akar lenni, pokolra kell annak menni” önkínzó szenvedélynek. A híres „gondolta a fene” mondatát viszont sehol sem találtuk, valószínűleg csak legenda. Ellenben a lánya halála után a Juliska emlékezete című vers negyedik sora után lejegyezi: „nagyon fáj, nem megy”, nem folytatta, és tizenkét évig nem írt verset.

Munkamódszeremben általában témák szerint csoportosítottam az anyagokat. A vers időnként erősíti az előtte elhangzó prózai szöveget, folytatja a gondolatmenetet: például Kosztolányi Néró regényéből elmondtam Seneca halálának döbbenetes leírását, utána a haldokló Kosztolányi kórházi céduláiból olvastam, vagy mikor Radnóti a hatvani cukorgyárban a pokolian nehéz munka után este szobatársainak verseket idéz, „az Előszó robbant Vörösmartytól” – írja, és én elmondtam az Előszót. Mikor Arany János 1867-ben megkapja a Szent István-rend lovagkeresztjét, eleinte tiltakozik, majd kéri, hogy csak titokban adják oda, végül pokolian szégyelli az egészet. Ő maga összefoglalja Rendjelem története című írásában, és én összeszerkesztettem a témában írott rosszkedvű bökversekkel: „Járnak hozzám méltóságok, / Kötik rám a méltóságot: / Megbocsásson méltóságtok, / Nem érzek rá méltóságot!”

Előfordul néha, hogy egy szöveg ellentmond az előzőnek, konfliktus jön létre, drámai helyzet. A Radnóti-esten felolvastam egy passzust a második zsidótörvényből, és utána elhangzott a Járkálj csak, halálraítélt. Arany János rendjel-történetében idéztem Eötvös József, az akkori kultuszminiszter neki írott levelét, Arany válasza ez a négysoros: „Hasfájásban szenvedek, / Érdemrendet küldenek, / Hej, ha egy jót szarhatnám, / Száz íly rendért nem adnám!”

A Radnóti naplója estben felolvastam egy 1942-es újságcikket, melyben őt azzal vádolják, hogy nem magyar, csak magyarul író költő. Így folytattam: „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország...”

Szerkesztésem legfontosabb alapelve volt, hogy a közönség figyelmét ne veszítsem el, hogy végig világos legyen, hol is tartunk a drámai folyamatban. Dramaturgi munka ez, olyasféle, mint egy filmvágóé. Amúgy ollóval és ragasztóval dolgoztam, egy nagyalakú füzetbe szabdaltam és ragasztottam be a kiválogatott szövegeket...
A legjelentősebb dramaturgiai munkát a Szép Ernő és a lányok című kétszereplős játékkal végeztem. A Lila ákác filmben évekkel korábban játszottam már a főszerepet, beleszerettem a szerzőbe, ebbe a csodálkozó, naiv, szerelmes lírikusba, aki varázslatosan bánt a magyar nyelvvel: „Az én életem nem élet, / Csak életet játszik, / Az a fa vagyok, kérlek, / Aki a vízbe látszik”. Alig ismerek szebb négysorost a magyar irodalomban. Réz Palihoz fordultam tanácsokért, aki szerkesztette Szép Ernő köteteit, elhívtam a Főiskoláról egy tanítványomat, Zsíros Ágit, és jelentkeztem a Radnóti Színpadon Keres Emil igazgató úrnál, hogy szívesen összeállítanék egy színpadi játékot a szerző verseiből, regényrészleteiből, levelezéséből, sanzonjaiból. Meghívott. Dramatizáltam több novellát, részleteket kedvenc regényemből, az Ádámcsutkából, szorgalmasan eljártam a Széchényi könyvtár kézirattárába, mint afféle igazi filosz, csodálatos kiadatlan írásokat találtam, és néhány bájos neki írott levelet is. „Szépike" – így hívták a lányok. Az első részben a fiatal Szép Ernőt játszottam, a Lila ákác hősét, elénekeltem néhány sanzont, aztán az Ádámcsutkából az idősödő írót, kalandját egy bájos – ahogy ő nevezi – színinövénnyel, de voltak részletek az Emberszag című 1944-es írásából, és a végén elhangzott legendás mondata: „Szép Ernő voltam.”

A premier 1984 őszén volt, következő év tavaszán megpályáztam a Radnóti Színpad igazgatói posztját.


Felolvasások, próbák, szövegtanulás

Mikor összeállt az anyag, felolvastam barátoknak, kollégáknak a színházban, otthon Krisztának. Ki kellett próbálni a szöveget, hogyan hat, működnek-e a poénok. Néhol túl hosszadalmas, túlbeszélt, ismétli önmagát, másutt viszont hiányzik valami. Vizsgáltam magamat is, képes vagyok-e kontrollálni az anyagot, mennyire bírom hanggal. Emlékezetes volt, mikor Radnótinénak a Pozsonyi út 1.-ben az Arany-estet olvastam fel, aki mindig szerető szigorúsággal figyelt az érthető szövegmondásra, vagy Nemes Nagy Ágnesnek lakásán a Babitsot. Réz Pali türelmesen végighallgatott, közben jegyzetelt, utána alaposan megvitattuk az elhangzottakat, Kriszta viszont már mint rendező figyelt rám. Különleges élmény volt, mikor a Heltai-műsort éjszaka az Adrián egy csendes öbölben horgonyzó vitorláson olvastam fel baráti társaságnak. E felolvasások nyomán alakult ki a végleges szöveg, a megtanulandó példány. „Hogy tudtál ennyi szöveget megtanulni?” – szokták kérdezni. Ez a professzióm, válaszolom, amúgy a színészmesterség legkevésbé vonzó, de elkerülhetetlen része a szövegtanulás. A száraz fűrészpor evéséhez szokták hasonlítani. Az én módszerem lényege, hogy reggel, erdőben, sétálva, hangosan memorizálok, rendszerint kutyasétáltatás közben. Van, hogy az eb – szoktam öniróniával mesélni – előbb tudja Kosztolányit vagy Márait, mint én.

Költő mint szerep

Ha egy költő verseit, szövegeit színpadon mondom: szerepet választok. Szép Ernő, Radnóti, Kosztolányi, Babits, Márai Sándor, Arany János és legutoljára Heltai Jenő. „Az író valakit önmagán keresztül lát meg, s ennek életét összekeveri tulajdon életével” – írja Kosztolányi. Nem véletlen, hogy a felsorolt költőket választottam és alakítottam, és sohasem gondoltam arra, hogy Ady- vagy akár József Attila-estet állítsak össze. Az ő személyiségük távolabb áll az én karakteremtől. Afféle monodrámák ezek, melyek szövegét én szerkesztettem, főszerepét magamra osztottam, és a színpadon én alakítom. Tehát a személyiség, akit játszom – bár minden alkalommal egyes szám első személyben beszélek –, mégiscsak egy figura, egy karakter, egy szerep.

Radnóti Miklós alakja mindig közel állt hozzám. Talán nem véletlen, hogy amikor 1976-ban megnyitották a felújított Radnóti Színpadot, én alakítottam a költőt, az eclogákat mondtuk Keres Emillel, az sem egészen véletlen, hogy 1985-ben megpályáztam a színház igazgatói székét, és az már biztosan nem tartozik a véletlen kategóriájába, hogy egyik első bemutatóm a Radnóti naplója című est volt. „A színész ballonkabátban áll, olykor plédbe burkolózva fázósan a székre kuporodik, néha hátrasétál a palánkhoz... megidézi a költőt, anélkül, hogy megjelenítené... önmaga marad, saját rejtett Radnóti-énjét kutatja föl, a lelki és intellektuális rokonság érzékeny rezonanciájára figyel” – írta Koltai Tamás az ÉS-ben.

Kosztolányiként – harmincas éveim közepén jártam – a bús férfi panaszaiból idéztem. Úgy fésültem, borzoltam a hajamat, mint ő, ingujjban és mellényben szivaroztam, pöttyös csokornyakkendőt viseltem. Előttem az íróasztalon bohém rendetlenségben zöld tintával írott papírhalmaz, mögöttem egy állványszerűségen a költő egy-egy kinagyított portréja. Hasonlítani akartam: én voltam a szerelmes-könnyed-léha, kicsit hányaveti, időnként szenvelgő, az élénk humorú Dide, később viszont az enyhén cinikus, dekadens Esti Kornél. Egy kritika dicsérte a „szivarfüstbe rejtőző, szemérmes, sármos moralistát”. Aztán a Hajnali részegség megrendült költője, majd a halállal szembenéző, a rákkal küzdő férfi: „Nem is kívánok egy pincét kiinni, / vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni, / csak az élet örök kincsébe hinni, / és a semmiség előtt még újra lenni!" – mondtam a Szeptemberi áhítatot.

Babits Mihály szerepét már játszottam, Deák Krisztina Csinszka című filmjében én alakítottam a költőt, ott segített a ragasztott bajusz. Néhány évvel később a Radnóti színpadán sötét öltönyt viseltem, szigorú, magasan záródó mellénnyel. Prédikálni akartam, igét hirdetni, szenvedélyesen moralizálni és politizálni. A díszlet, Valló Péter munkája, egy magaslatot ábrázolt, ahol a „hegyi költő” él. Ez a címe Nemes Nagy Ágnes Babits-könyvének, fontos alapmű volt ez számomra, eligazított és inspirált a babitsi életmű megismerésében. Ágnes lakásán felolvastam az anyagot, szerette, néhány jótanáccsal is ellátott: „Élet, Andriskám, élet” – kiáltotta kedves szigorúsággal. Egy ilyen tépett idegzetű, de zárkózott, fegyelmezett tanárembert, mint Babits, személyesebben, több humorral és oldással kell ábrázolni – javasolta. Sajnos a bemutatót már nem láthatta...

A Márai naplója díszlete polgári szalont ábrázolt, sok tükörrel, vörös plüssbársonnyal, és a színház vásárolt számomra egy nagyon elegáns Boss öltönyt. Egy polgár vallomásai: elegáns, büszke, hiú, fölényes. Márai Sándor fényes szellemességgel, rosszkedvűen, fájdalmasan búcsúzik a polgári tradícióktól: „Ha azt hallom, vagy olvasom, marxista-leninista világnézet vagy keresztény nemzeti kurzus, körülnézek, hol a kijárat”. 1992-ben, amikor bemutattam, még jól emlékeztünk a marxista tanokra, és már éledezett a keresztény nemzeti gondolat.

Az Arany-estemben már nem törekedtem, nem törekedhettem a külső megjelenés hasonlóságára, nem ragasztottam bajuszt, és nem hordtam csizmát. Itt a lelki rokonság és az irodalmi tradíció tisztelete hatott. Radnóti szobája falán – ahogy naplójában leírja – „három családi kép, két Arany- és egy Kazinczy-festmény másolata... sokan megkérdezik: a nagybátyád? a rokonod? Igen, felelem ilyenkor, nagy- vagy dédnagybátyáim ők”. Az első, észak-erdélyi munkaszolgálatára hatkötetnyi Arany Jánost vitt magával. Márai Sándor az emigrációban följegyzi, hogy minden reggel megeszik egy hámozott almát, és olvas egy-egy Arany- vagy Vörösmarty-versezetet. Heltai visszaemlékszik, hogy gyerekkorában a pesti Duna-parton naponta látta Arany Jánost sétálni az Akadémia felé, és ez milyen nagy hatást tett rá. Kosztolányi pedig ezt vallja: „Soha nem találkoztam még költővel, aki a nyelvvel ily csodát művelt volna. Ő maga a magyar nyelv”.

Az említett estek:

Kosztolányi: Boldog szomorú dal, 1981, Radnóti Színpad
Szép Ernő és a lányok (Zsíros Ágival), 1984, Radnóti Színpad
Radnóti naplója, 1986, Radnóti Színpad
Babits: Esti kérdés, 1990, Radnóti Színház
Márai naplói, 1992, Radnóti Színház
Arany, 2004, Radnóti Színház
Radnóti, 2007, Radnóti Színház
Heltai naplója, 2015, Radnóti Színház

 

Folytatjuk!

KÖLTŐK A SZÍNPADON, Akadémiai székfoglaló (SZIMA, október 3. 16 óra)

Bálint András

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.