hirdetés

Bálint András: Költők a színpadon II.

2017. október 8.

A humor, az irónia, és ennek felső foka, az önirónia mindig fontos volt számomra, és folyamatosan kerestem, és találtam meg a magyar költészetben a groteszket, a humort. – Bálint András akadémiai székfoglalójának második részét olvashatják. Elhangzott október 3-án, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia felkérésére az MTA-n.

hirdetés

A napló mint műfaj

A napló jól játszható színpadi nyersanyag, a dátumok hatásosan tagolják a szövegeket, biztosítják a drámai folytonosságot. Radnóti Miklós naplója 1986-ban még nem jelent meg nyomtatásban, csak egyes részei. A költő özvegye, aki tanárom volt a Főiskolán, és akivel élete végéig jó viszonyban voltunk, végül is odaadta nekem, és engedélyezte, hogy használjam a színpadon az 1938 és 1943 közötti naplójegyzeteket. Párizsi utazás, német-szovjet paktum, az első légvédelmi gyakorlat, hétköznapok a háborúban, a zsidótörvény, szerelmes levelek és versek Fifihez, kik voltak társai a munkaszolgálatban, mit érzett Teleki Pál öngyilkosságakor, mit mond Fifinek a Margit hídon Babits halálakor, levél Komlós Aladárhoz magyarságról és zsidóságról, megalázó üsttisztítás a hatvani cukorgyárban, otthoni találkozások Sík Sándorral és a baráti társasággal... Gondolatok magyarságról és Európáról, a józan észről és a fölháborodásról, a humorról és a hitről.

Márai Sándornak sok kötetnyi naplója jelent meg. Mindig jobban szerettem a nonfictiont írót, az Egy polgár vallomásait jegyző, a naplóíró Márait, mint a sikeres és népszerű regényszerzőt. Az előadásban a dátumok mögött komor történelmi események állnak. 1933. február: Hitler beszédét hallgatja a rádióban, 1939. szeptember: agresszív gyerekek egy krisztinavárosi játszótéren, 1944. március 18-án, a német megszállás előestéjén névnapi vacsorán egy nácibarát unokaöcs kitartásról és szövetségi hűségről kiabál, és nekitámad: „Én nemzetiszocialista vagyok, te ezt nem értheted, mert tehetséges vagy. De én nem vagyok tehetséges, és ezért szükségem van a nemzetiszocializmusra!” 1945. január: szovjet katonák ékszereket zabrálnak Leányfalun, „gyanítani kezdtük, hogy az oroszokban van valami meglepő” – jegyzi meg, február 13-án pedig nemes egyszerűséggel: „Buda elesett”. 1947. február 10-én Párizsban értesül a békeszerződésről: „szülővárosom a szépséges és nemes Kassa megint a csehek kezére jutott, a Felvidék színmagyar lakosságát megkérdezése nélkül, akarata ellenére, kiszolgáltatták a cseh és szlovák miniimperializmusnak”, és 1949 nyarán eldönti: „el kell mennem az országból, és nem csak azért kell elmenni, mert nem engednek szabadon írni, hanem elsőbben és még sokkal inkább azért, mert engednek szabadon hallgatni”. Különösen drámaiak az 1956-os följegyzései, visszarepül Európába, november 7-én érkezik Münchenbe, néhány napot késett csak, már nem jöhet Budapestre. Ezután mondtam el a Halotti beszéd című megrendült és megrendítő versét.


Heltai 1944-es, kiadatlan ostromnaplója a család révén került a kezembe. Mikor végigolvastam a több mint 700 oldalas kéziratot, világos volt számomra, hogy különös és értékes szöveggel van dolgom. Rosszkedvű bölcsességek, melankólia, önirónia és kecskerímek. „Öregkoromban kezdtem ezt a verset, / Ezerkilencszáznegyvennégybe volt, / Förtelmes év! Az ország haldokolt, / Jöttek reá vad, égető keservek, / Bújkáltam én is. Ősszel... téli fagyban..." – kezdi egy könnyed nyolcsorossal, aztán következnek a förtelmes év dátumai: 1944. március 19.: „a nácik megszállták Magyarországot, elkezdődött valami, hogyan folytatódik?” Április 5.: „a csillag első napja. Probléma, ha kimegyek az erkélyre, ki kell-e tűznöm a sárga csillagot?” Június 16.: „több mint félmillió zsidó könyvet dobnak papírzúzdába, könyveim tehát mégis a zúzdába kerültek. Eszem a zuzdáját!” Augusztus 24.: „a románok kiléptek a háborúból, prófétai meglátással már régen megírtam, Erdély azé, aki öt perccel hamarabb ugrik ki, mint a másik”. Október 15.: a Szálasi-puccs napja: „őrültek kezébe került a világ, egy bolond százmilliót csinál!” Október 27.: „A Svábhegyre vittek egy riadó autóbuszon a politikai rendőrségre, a Gestapóba”. November 4.: „Már 140-en vagyunk Slachta Margit rendházában. Akik hamis papirossal vannak itt, már őskereszténynek tartják magukat”. December 30.: „Alig hetvennégy esztendős koromba, / Szerény utcánkba becsapott a bomba, / Két házat s három erkélyt döntve romba, / Tanulság, / A bomba goromba”. Január 1.: „Elszállt megint egy év fölöttem, / Űzötten éltem, üldözötten, / A krónikát újévkor írtam / Ezerkilencszáznegyvenötben”. Február 2.: „Általános vélemény, hogy holnap reggel már oroszok vagyunk”. 1945. március 19.: „A német bevonulás évfordulóján ruhatetvet irtottunk. A család beoltatja magát kolera és tífusz ellen, az orvos azt mondta, nekem nem kell, alkalmasint azért, mert hetvenen túl mindegy miben hal meg az ember, kolerában vagy végelgyengülésben”.

Heltai ostromnaplóját a Magvető kiadó a Tények és tanúk sorozatában jelenteti meg. Különös véletlen, hogy a könyv bemutatójára éppen holnap, október 4-én este kerül sor a Radnóti Színházban.


Szavalás vagy versmondás

A szavalás szóban van valami tizenkilencedik századi, a deklamáció magyar fordítása talán. A hatvanas években az Irodalmi Színpadon, majd az Egyetemin hallottam többek közt Ascher Oszkár, Major Tamás, Gáti József, Keres Emil, Jancsó Adrienn szavalóestjeit. Kedvenc verseiket mondták, témák szerint csoportosítva, színesen és hatásosan. Mensáros László estje, a XX. század szakított ezzel a gyakorlattal, ő önmagáról beszélt, saját hitéről, Európáról, a gyötrelmes huszadik századról. Nem csak verseket mondott, hanem dokumentumokat is idézett: Nobel végrendeletét, egy német vegyigyár gázszállítási nyugtáját 1943-ból, egy budapesti átszállójegy szövegét az ötvenes évekből, Fellini Nyolc és féljének befejező mondatait. Számomra példaértékű volt.

Az én önálló estjeimben is összefolyik vers és próza, kiegészítik egymást. Előfordult, hogy egy-egy verset csak részben mondtam el (néhány irodalmár barátom szörnyülködött is), ha így kívánta a gondolat és a színpadi hatás. A Radnóti-est végén például a költő utolsó, Fanninak küldött bori levelezőlapjai után a Hetedik ecloga első négy sorát kihagyva így kezdtem: „Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak...”, és így fejeztem be: „S várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat”.

A nagy verseket természetesen nem szabdaltam szét. Elhangzott a Hajnali részegség és a Boldog szomorú dal, az Esti kérdés és a Balázsolás, Márai Halotti beszéde, A walesi bárdok és a Tengerihántás, a Sem emlék sem varázslat és a Nem tudhatom. Ez utóbbinál viszont adta magát a lehetőség, mivel körben ült a közönség, egy térben voltunk, hogy bizonyos részeket együtt mondjunk: „...ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, / s nem tudja, hol lakott itt...”, szünetet tartottam, és mondták velem: „Vörösmarty Mihály". Megható élmény volt színésznek és közönségének.


Irodalmi tanácsadók, rendezők

Egyedül álltam a színpadon, de sokan voltak körülöttem, mögöttem, számos láthatatlan munkatárs. Irodalmi tanácsadók, rendezők, zeneszerzők, dramaturgok és néhány színházi kollega: rendezőasszisztens, kellékes, öltöztető, világosító, hangosító. Még súgó is ült oldalt a példánnyal, nagyobb memóriazavar esetén próbált segíteni. Amúgy kevés eredménnyel, mert nemigen hallottam, így saját szavaimmal helyettesítettem a szöveget, de igyekeztem hamar visszatalálni az eredetihez.

Irodalmi tanácsadók nélkül eltévedtem volna ezekben a hatalmas életművekben. Minden alkalommal fölkértem egy irodalmárt, az illető költőt jól ismerőt, hogy segítsen, adjon tanácsot. Ajánljon egy-egy tanulmányt, monográfiát, figyelmeztessen, ha eltévednék a számomra kevésbé ismerős tájakon. Leggyakoribb segítőm Réz Pál volt, akivel jó barátságban is voltunk. A Szép Ernő-, a Kosztolányi-, az első Radnóti- és az Arany-estjeimnek ő volt az irodalmi tanácsadója. Pali életem egyik legfontosabb barátja volt, számos alkalommal jártam a legendás Jászai Mari téri hatodik emeleti lakásban, és nem csak irodalmi ügyekben fordultam hozzá! A babitsi életműben Kelevéz Ágnes segített kiigazodni, Márai-estemben Margócsy István volt segítségemre, a második Radnóti-estnek Ferencz Győző volt nélkülözhetetlen tanácsadója.

A színpadi megvalósításban több alkalommal Bencze Zsuzsa segített rendezőként, több estet is csináltunk együtt. Zsuzsa nagyszerű munkatárs volt, később szerényen azt nyilatkozta, hogy csak úgy viselkedett, mint egy néző, akinek vannak észrevételei. Ez természetesen nem igaz, a színésznek akkor is szüksége van kontrollra, külső szemre, ha ő maga a szerkesztője, összeállítója szövegének, kell valaki, aki kívülről látja, kritizálja, tanácsokkal látja el. Ezt hívják rendezőnek. Deák Krisztina rendezte a Radnóti- és Heltai-estet. Harmincnégy éve élünk együtt, ha valaki, akkor ő ismer igazán. A Radnóti-esten Kriszta javaslatára vontam be a közönséget, hogy együtt mondjuk a Nem tudhatom egy-egy részletét, ő beszélt rá arra a szokatlanul személyes hangvételre, ami az estet jellemezte. Ő találta ki, hogy a Heltai naplója elején a színpad közepén állok fehér ballonkabátban, melyre német katonák bevonulásának híradófelvételét vetítik, majd az előadás végén a szovjet hadsereg vonul át rajtam, a fehér ballonkabáton. Közben a pianínón Darvas Feri – kitűnő zenész munkatársunk – a János vitéz lágy, hízelgő melódiáit játssza. „A rádióban a János vitézt éneklik – írja a már sárgacsillagos Heltai –, az egész helyzet legmulatságosabb mozzanata, hogy versszövegeimet éneklik, de nekem nem szabadna hallgatnom, hiszen le kellett adnom a rádiómat”. Ez a fájdalmas, önironikus hang jellemezte a Heltai-estet.

Halálélmény

„Igazán mindig csak egy dolog érdekelt, a halál” – írja a fiatal Kosztolányi. Engem személy szerint nem foglalkoztat a halál, bár ahogy egy interjúban nemrég kifejtettem: „már ide látszik”. Estjeimbe azonban nem véletlenül került bele Arany János utolsó négysorosa: „Életem hatvanhatodik évébe, / Köt engemet a jó Isten kévébe, / Betakarít régi rakott csűrébe, / Vet helyemre más gabonát cserébe”. Radnóti utolsó bori levelezőlapja Fanninak, a babitsi „Ó jaj, meg kell halni...”, Kosztolányi kórházi cédulái.


A magyar nyelv

„Engem soha nem érdekelt semmi más, csak a magyar nyelv, és annak felső fokú teljessége, a magyar irodalom” – írja Márai, mikor 1947-ben még hazajön Párizsból. Akár mottónak is választhattam volna. Így folytatja: „Édességem, kenyerem, szerszámom, bánatom, boldogságom magyar nyelv, de azt is ki tudom fejezni vele, hogy a fene egye meg, már megint hova rakták el a cipőhúzómat!”

A humor, az irónia, és ennek felső foka, az önirónia mindig fontos volt számomra, és folyamatosan kerestem, és találtam meg a magyar költészetben a groteszket, a humort. Kosztolányi esetében nem volt nehéz dolgom: „Csodálkozol a kokainistán, s nem érted, gondolkozzál az okain is tán, s megérted... vagy ...bármennyi embert ölök rakásra, nem teszek szert egy öröklakásra... Mit ér, mit ér két félteke, ha lóg az ember féltöke...” és „Itt volt tegnap Devecseri, jaj de nagyon bevacsorált!”, a közönség mindig honorálta ezeket a nagyszerű kecskerímeket.

Arany János bölcsessége, nyelvi humora köztudott. Amikor elolvastam levelezését, amelyeket a Szépirodalmi Figyelő című folyóirat szerkesztőjeként küldött, világos volt, hogy értékes színpadi szövegeket találtam. Megdicsér egy dilettáns versfaragót, aki azt írta egy versében, hogy azért jobb a bor, mint az anyatej, mert míg azt szopta, sírt, de most hogy a bort issza, vigad, és kaján gonoszsággal ajánlja neki, hogy a szomorúfűzről szóló versszakban fejtse ki, hogy mennyire nem lenne szomorú az a derék fűz, ha borpatak mellett állna.

„A költők gyakran szerencsétlenek, de azért a szerencsétlenek nem mind költők” – üzeni valakinek, és egy másik dilettánsnak javasolja: „Ön sok verset írt, majd ha kevesebbet ír, azokból küldjön!” Ezután hangzik el a Vojtina ars poéticája című vers egy részlete, melyet a költői szabadságról írt, benne a legendás kijelentés: „nem a való hát: annak égi mássa / Lesz, amitől függ az ének varázsa!”

Radnóti humora, iróniája kevésbé közismert, pedig igazán szellemes, mikor naplójában idézi egy barátja nyolcéves unokahúgát: „Mondd anyuskám, a németek mind katonák, vagy van köztük ember is?” Vagy egy keretlegény otromba mondásait: „Ha nem megy minden rendben, vasat veretek a saját szakállamra!” Vagy „Most oszolj lesz, de a laktanyába ne úgy rohanjunk fel, olyan pánikszerűen, mint Zrínyi kirohanása!”

Bevallom, igen, ezekkel az estekkel szórakoztatni is akartam. Vágytam arra, hogy – végül is egy hiú színész vagyok –, hogy sokszor mondhassam el műsoraimat, sokan és sokfelé hallgassanak meg. Számos nagyszerű élményben volt részem, sokfelé jártam estjeimmel a Radnóti Színházon kívül, határon innen és túl. Művelődési házak, gimnáziumok, könyvtárak, egyetemek hívtak, és hívnak idén is az Arany-bicentenárium apropóján. Jártam sokfelé Európában magyar intézetekben, Londonban, Rómában, Oslóban, Bukarestben, Helsinkiben, Varsóban, Brüsszelben, de voltam kisebb körúton az Egyesült Államok néhány keleti parti városában. Egy kis könyvtár Martonvásáron, katolikus templom Lányfalun, a rimaszombati kultúrház, a debreceni egyetem aulája, a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga, a szombathelyi színház, az egyetem Szabadkán, egy nyíregyházi középiskola, vagy Bécsben egy magánlakás érdeklődő magyarjai. Mindig újra kell fogalmazni, néha kicsit lerövidíteni, alkalmazkodni a helyszínhez. Nagy hangerő kell, mert nincs mikrofon, vagy van de túlerősít, óriási térben állsz vagy éppen közeli intimitásban. Sokfélék a reakciók, van, amikor csodálatosan rezonál a szöveg, másutt meg csak bámulják a messziről jött, tévéből ismert híres színészt, néhol váratlanul sokat megértenek, valami megszólal. Van, hogy óriási a tapsvihar, de van úgy is, hogy udvariasan és röviden elbúcsúznak.

Több mint öt évtizede csinálom. Fáraszt és örömet okoz. Nem tartom missziónak. Ez a dolgom. Tagja lehetnék tulajdonképpen a Magyar Művészeti Akadémiának, mindhárom követelménynek megfelelek: beérett művész vagyok, aktív a közéletben és tevékenységemben vallom nemzeti elkötelezettségemet. Nem hívtak oda és nem is jelentkeztem. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia viszont hívott, és tagjai közé választott. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy ma délután itt az Akadémián (nem messze Arany János szobájától) beszámolhattam Önöknek.
Köszönöm, hogy meghallgattak.

Az említett estek:

Kosztolányi: Boldog szomorú dal, 1981, Radnóti Színpad
Szép Ernő és a lányok (Zsíros Ágival), 1984, Radnóti Színpad
Radnóti naplója, 1986, Radnóti Színpad
Babits: Esti kérdés, 1990, Radnóti Színház
Márai naplói, 1992, Radnóti Színház
Arany, 2004, Radnóti Színház
Radnóti, 2007, Radnóti Színház
Heltai naplója, 2015, Radnóti Színház

KÖLTŐK A SZÍNPADON, Akadémiai székfoglaló (SZIMA, október 3. 16 óra)

Bálint András

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.