Az irodalmat a szabadság dimenziójának gondolja, életformának tekinti, amelynek révén -mint egy szabaduló művész - felülemelkedhet ezernyi kötöttségén és ellenállhat a különböző elvárásoknak, melyek a határon túli magyar íróval szemben fogalmazódnak meg.

 

E felülemelkedés kísérlete ez a könyv, melyben a manzárd őre konkrét történésekhez kapcsolódóan rögzíti gondolatait és megfogalmazza ítéleteit a kárpátaljai és a magyarországi valóságról, szervezetekről és személyekről, a kulturális és az irodalmi életről, a hatalom és az ellenzékiség, a hatalom és az erkölcs viszonyáról, az emberi magatartás alternatíváiról, ahogyan azt „külső” tárgyilagossággal és „belső” vallomásossággal bejegyezte naplójába 1997 és 2003 között.

 

A kamasznaplójának feljegyzéseit éppen huszonöt esztendeje abbahagyó szerző „újrakezdésének” eredményeként dokumentum értékű, hiteles korrajzú, az ukrajnai és a magyar viszonyokat kíméletlen őszinteséggel ábrázoló, az önvizsgálatot és önfejlődését is kendőzetlenül bemutató könyv született.

 

 

Hét év naplójegyzetei (naplóesszék, szakmai okfejtések, lírai kitérők, történet-leírások, kíméletlenül őszinte véleményalkotások) a kárpátaljai és a magyar valóságról, személyekről és szervezetekről, a kulturális és az irodalmi életről, művészi teljesítményekről, problémákról és ellentmondásokról. A napló egyik alapvető dilemmája: a hatalom és az ellenzékiség, a hatalom és az erkölcs, az emberi magatartás alternatíváinak kérdései. A világ kritikus szemlélete párosul a szerző szigorú önvizsgálatával és önleleplező szándékával. Érdekes, izgalmas, szokatlanul merészen szókimondó könyv!

 

A Berzsenyi-, Quasimodo- és József Attila-díjas szerző a vers, a regény után most a napló műfajában is sajátosat és eredetit alkotott.

 

 

 

 

Kedves óceánon túli barátom saját könyvének elküldésével és dedikálásával kíván szép ünnepeket. Visszaemlékezések, dokumentumok, vele készült interjúk. Egy elhivatott, szolgálatos ember gazdag, minden tiszteletet megérdemlő életútja. Elgondolkoztatott azonban a könyv borítója. A látványt magának a szerzőnek a(z egyébként jól sikerült) kamerába néző fotója uralja, háta mögött pedig „lakó” országának csillagos lobogója kap hangsúlyt; ha tekintetünket alább visszük, ez utóbbi áttűnik a magyar trikolórba. Arra gondoltam, a saját fotóm és a megfelelő állami/nemzeti lobogók: ez éppen az a három dolog, amit soha nem tétetnék a saját könyvem borítójára.

 

*

 

A Nobel-díj bizottság tavalyi döntésén még meg sem száradt a tinta, amikor a magyar közvélemény máris megoszlott Kertész Imre magas elismerését illetően. Akadtak, akik határtalan lelkesültségüknek adtak hangot, végre egy Nobel-díjas magyar író; voltak, akik fanyalogtak: miért pont ő, miért épp most, különben sem olvasta senki a regényét; és bizony akadtak, akik kétségbe vonták nem csupán a döntés jogosságát, hanem még azt is, hogy az évek óta Németországban élő alkotó magyar író lenne.  A dologból ügy lett, amely messze túlpörgött az irodalom és kultúra berkein.

 

Magam azok közé tartoztam, akik, miközben őszintén örültek a nemzetközi magyar sikernek, egyben el is szégyellték magukat amiatt, hogy sem Kertész Imre életművét nem ismerték eléggé (én csupán egyetlen írásával találkoztam korábban), sem a Sorstalanságot nem olvasták. Amint módom nyílt rá, az utóbbi mulasztásomat nyomban bepótoltam. Megrázó és felkavaró élmény volt. De nem úgy kavart fel, mint... Mint várható lett volna. A lelki- és önismeret egészen más régióit rezegtette meg, jószerével olyanokat – és ebben valóban egyedülálló mű –, melyekről nem is igazán tudunk, vagy szégyellünk tudni.

 

Kertész az igazságérzetünkkel, hm..., igen: játszik. Persze véresen komoly játékot. Ahogy kikezdi hibátlannak vélt értékítéletünket jóról és rosszról, helyesről és helytelenről. Ahogy összekuszálja és felborítja beidegződéseinket... A regény utolsó oldalaira tartogatja a filozófiáját, amelyet, bár roppant egyszerűséggel ad elő, mégis elég nehéz felfogni, megérteni – talán éppen a magunkban hordott sztereotípiák miatt.

 

Kényelmetlen mű a Sorstalanság. Mindenkinek kínos, bármi is volt a viszonya a holocausthoz; leginkább pedig akkor, ha nem volt hozzá semmilyen viszonya.

 

Amikor olvasásához készültem, azt gondoltam: majd sóhajtozom, szörnyülködöm, felháborodom és végül erkölcsi mivoltomban mégiscsak megerősödve kerülök ki a dologból. De valami egészen más történt, más miatt kezdtem magam kényelmetlenül érezni: a regény emberi gyarlóságomban érintett meg.

 

Mindez most azért idéződött fel bennem, mert olvasom a friss hírt: egész Bécs Kertészt olvas. Torony épült a bécsi Városháza nagytermében a regény Lépésről lépésre címen németre fordított forgatókönyvéből, amelyet egy kötetbe szerkesztettek az író Stockholmban a díjátvétel alkalmából mondott beszédével és egy vele készült interjúval. Az osztrák főváros polgármestere ezzel a gesztussal nyitotta meg az ottani ünnepi könyvhetet, amelynek során a Kertész-könyvből százezer példányt (!) ajándékként adnak át a látogatóknak.

 

Szinte már látom, a magyar közvélemény egy része hogyan fog ezen fanyalogni! Miközben Bécs közönsége lelkesen olvassa és önfeledten ünnepli a magyar írót.

 

*

 

A Kárpáti Igaz Szó a napokban adott hírt a Verecke c. versantológia megjelenéséről, holott a könyv már szerepelt az Ünnepi Könyvhét hivatalos listáján is, azaz júniusban el kellett volna hagynia a nyomdát. De fél évecske mit számít olyan világcégnél, mint az Intermix. Azt persze mondanom sem kell, hogy a kiadónak esze ágában sem volt a szerzőkkel szerződést kötni (de ezt most utólag sem kapkodja el), és sem a kiadó, sem a szerkesztő részéről még csak fel sem merült, hogy a szerzőktől hozzájárulást kérjen műveik publikálásához. Valami hihetetlenül torz szemlélet alapján jogot formálnak arra, hogy bárki bármilyen művét saját kényük-kedvük szerint belapátolják a minősíthetetlen minőségű férckönyveikbe (ezeket természetesen magyarországi közpénzen adják ki). Én magam legalábbis sem értesítést, sem honoráriumot, sem tiszteletpéldányt nem kaptam, fogalmam sincs, mit válogattak be tőlem (gondolom: csupa ócskaságot, 15-20 évvel ezelőtti opuszokat: hogy 1990 után is írtam verseket, az valahogy Kárpátalján nem veszik tudomásul). A szerzők jó néhányától tudom, hogy velük ugyanígy jártak el.

 

Tavaly legalább, ha csak szóban is, de volt felkérés, szóltak, hogy adjunk anyagot a Lecke című prózaantológiába. Adtunk, de a magam részéről meg is bántam: a könyv kivitelezése igénytelen, tördelése botrányos (mást ne mondjak: a fejlécek lépten-nyomon fel vannak cserélve, más szerző neve van feltüntetve az oldal tetején, és másnak a novellája szerepel alatta). Honorárium helyett fejenként 20 tiszteletpéldány ütötte a markunkat, amelyet azóta is szégyellünk elajándékozni. Akkor erősen elhatároztam, hogy ennek a kiadónak soha többet egy betűt se! DE HÁT MOST NEM IS KÉRTEK, csak fogták és berakták, megkérdezés és értesítés nélkül. És megtehetik, mert senki sem fogja őket feljelenteni a szerzői jogvédő hivatalnál. Én sem. Ugyan kinek kell a hivatalos hercehurca – a szakmai becsületre pedig kár is lenne apellálni. Csak itt hőbörgök egy kicsit, meg talán írok egy hivatalos levelet. Veszett fejsze, nyél nélkül. Ám talán annyit elérek, hogy a jövőben már sikerül kimaradnom az ilyen bulikból!

 

Későbbi fejlemény: Dupka György kiadóigazgató aláírásával meglehetősen furcsa (kör)levelet kaptam. Mellékelt ajándékként (!) elküldte a Verecke c. könyv egyetlen példányát és 260 hrivnyát (kb. 10.000 Ft – 10 versért). Tehát nem jogos tiszteletpéldány és nem járó honoráriumot, hanem: ajándéklovat. No, ennek én majd jövő évben azért jól megnézem a fogát.

 

*