hirdetés

Balla Zsófia: A vers hazája I.

2019. január 6.

A románoknak magyar, a magyaroknak zsidó, a zsidóknak asszimilált, a módosaknak szegény, a népieseknek urbánus, az urbánusoknak fölöslegesen toleráns, és baloldali, és liberális és nő... Vagyis e veszekedő sokféleség ötvözete: költő. – A hónap szerzője, Balla Zsófia Széchenyi Akadémián elhangzott beszédének első részét olvashatják.

hirdetés

A következőkben egy olyan téma-együttesről szeretnék szólni, amely – különösen az elmúlt száz évben – meghatározta az összetett magyar irodalomról való közgondolkodást anélkül, hogy arról nyíltan, belső következtetések levonásával beszélni lehetett volna. Itt ma főként arra az irodalomra gondolok, amelyet a Nyugat alapozott meg, s amelyet később az Újhold köre örökített tovább; ehhez tartoznak kortársi irodalmunk legjelentősebb vonulatai, és legértékesebb művei és alkotói.

Egy sajátos folyamatról szeretnék beszámolni: a költők-írók lakóhelyváltásáról, az új közegnek a költészetükre gyakorolt hatásáról, és a költőknek, valamint életművüknek az új, a választott irodalomba való integrálásáról. Előadásomat nem tekintem tudományos áttekintésnek, sem a téma kimerítő elemzésének. Ebben az esszében néhány kétségtelen tényhez szeretném hozzáfűzni írói tapasztalataimat, évtizedek alatt felgyűlt benyomásaimat.

Ma, úgy tűnik, megélénkült az emberiség lakóhely-változtatási kedve. Az esetek többségében életveszély, éhínség, politikai üldöztetés vagy gazdasági kényszer löki más országokba az embereket. Ez korábban sem volt ismeretlen, most azonban megváltozott az áramló tömegek mérete. Az írástudóval az elmúlt századokban az eshetett meg, hogy hadba vonult és idegen földre vetődött (Balassi, Mikes Kelemen vagy Georg Trakl); vagy politikai okokból száműzték (Dosztojevszkijt Szibériába, Batsányi Jánost Linzbe), vagy kényszermunkára vitték (Szolzsenyicin, Varlam Salamov, Faludy György, Páskándi Géza). Akadt, aki önként ment száműzetésbe (Shelley pl. Itáliába, W. Georg Sebald Angliába); volt, akit tanulni és világot látni küldött a családja vagy iskolája (Apáczai Csere Jánost, Kőrösi Csoma Sándort, és az erdélyi diákok jórészét); néhányan kalandvágyból indultak útnak ( Rimbaud vagy Panait Istrati). Ha valaki elégedetlen volt kenyéradó gazdájával, akkor elszegődhetett egy másik királyhoz, vagy választófejedelemhez (pl. Lessing, Voltaire). Későbbi időkben esetleg házitanítónak állt (pl. Hölderlin Bordeaux-ban). És végül egyik legfontosabb indítéka lehet az országváltásnak a zavartalanabb, magasabb szintű művészi közegben folytatható alkotói munka reménye (mint pl. R.M. Rilke esetében).

Nem csak a távozás oka, hanem az időtartama is lényeges különbségeket mutat a helyváltoztató írók meghökkentően népes csapatában. Volt, aki csak ideig-óráig tartózkodott idegen nyelvi környezetben: Gogol Itáliában és Svájcban; Iszaak Babel Párizsban és Belgiumban; Ady, Illyés, József Attila vagy Kassák Franciaországban. Nem sorolhatom föl mindazon írókat, akik a kommunizmus vagy a nácizmus elől menekültek, vagy '56 után emigráltak. És cinizmus volna külföldi tartózkodásnak minősíteni a deportálásokat, még akkor is, ha ez a tény néha az életben maradt írók legfontosabb, formaadó tapasztalatának bizonyult (mint Tadeusz Borowski, Primo Levi vagy Kertész Imre esetében).

Tudjuk, hogy nem azonos okból vetődött messzire születési helyétől Byron, Nabokov, Joseph Brodszkij vagy Czesław Miłosz. A mieink közül rövidebb-hosszabb időre Márai Sándor, Cs. Szabó László, Lénárd Sándor és mások. Ezeket az írókat az tereli együvé, hogy idegen nyelvű környezetben hozták létre életművük kisebb vagy nagyobb részét. Ha olvassuk őket, nem is gondolunk arra, hogy műveik egy ismeretlen, de legalábbis másnemű világ és nyelv közegével szemben jöttek létre. Megfeszített koncentráció, meghódítandó minőségek felé való törekvés sűrűsödik a franciák közt élő Turgenyev vagy a Párizsban élt s halt Samuel Beckett munkáiban. Idegen nyelvi környezetben nagyobb erőfeszítés anyanyelvi műveket létrehozni. Az idegen nyelvi környezet, akár a munka közben szóló zene: nagyobb elmélyülésre és összpontosításra sarkall. Veszteséggel is jár, hogyne – de nem csak azzal. Az évek múlásával a költő veszíthet ugyan anyanyelvi biztonságából, hiszen csak közvetve értesül az élő nyelv alakulásáról. Ugyanakkor nem szoktuk hangsúlyozni ennek a helyzetnek komoly előnyeit: az alkotó a mindennapi idegennyelv-használat jóvoltából megismer egy másfajta beszédlejtést, új hangsúly-lehetőségekre, majdnem zenei effektusokra talál. Még nagyobb nyeresége, hogy gondolkodásában egy, az idegen kultúrából fakadó – egy kívülálló, ha volna ilyen (Várady Szabolcs) – szempontjait sajátíthatja el, hogy megtanulhat a mellette élő más világok felől is rápillantani saját történelmére, kultúrájára.

De menjünk tovább. Mit gondoljunk az országcsere vagy emigráció kérdésében azokról, akik egy impériumváltás folytán egyik napról a másikra, ugyan a szülőföldjükön, mégis egy új, idegen ország fennhatósága alatt találták magukat? 1920-ban a Felvidék, Kárpátalja, Erdély vagy a Vajdaság lakossága egyszer csak, egyik napról a másikra, szlovák, ukrán, román, szerb többség karéjában ébredt. Mintha lábuk alatt arrébb toltak volna egy kontinenst. Talán ma már nem is tudjuk felmérni ennek a földrengésszerű eseménynek a tragikumát és következményeit. Az azóta eltelt csaknem száz év alatt az ott élők nem csak szünetlen és durva gyarmatosítást szenvedtek el, de megváltozott szellemi életük, az anyaországhoz való viszonyuk is. Megváltoztak a kisebbségi irodalom feladatai és témái: olyan súlyok nehezedtek rá, amelyek agyonnyomni látszottak a tisztán művészi célokat. Egyszerre kellett a lelket tartani egy kisebbségben, a kinnrekedtekben, és képviselni az elvont szépséget, a legmagasabb esztétikai eszményeket és erkölcsöt. Minden szempontból saját erejükre maradtak. Nem véd sem Isten, sem Király –, az Internacionálé verssora illik rájuk.

Az első nemzedék tudatában a hirtelen jött impériumváltás, a közösségi idegenség előbb-utóbb felvetette egyre égetőbb kérdéseit: mit tekintsen hazájának, ki ő a megváltozott körülmények között. A kisebbségivé való lefokozást sokan egyfajta életcsonkításnak érzékelték, és akadt köztük olyan, mint pl. Makkai Sándor erdélyi református püspök, aki előbb a kisebbség parlamenti szószólója volt, majd a harmincas évek közepén arra a belátásra jutott: a kisebbségi lét emberhez méltatlan, lehetetlen. Elhíresült röpiratának címe, Nem lehet, azóta is sok távozó életérzését fejezi ki. És persze közben felharsant a Kiáltó szó! is, Kós Károly és Paál Árpád röpiratáé, amelyben munkára, értékteremtésre, életre bátorította az alélt lakosságot.

Egy nemzet irodalma az anyaországi, az odaérkezett és a határon túl élő, de azonos nyelven írók műveit együttesen jelenti. Ezzel jobbára mindenki egyetért. De ha közelebbről szemügyre vesszük a kérdést, például azoknak az íróknak a sorsát vagy műveit, akik már a mai Magyarország határain kívül születtek, és onnan nem idegen nyelvterületre vándoroltak ki, hanem az anyaországba települtek át, akkor azt látjuk, hogy vágyaik földjén mégis többnyire idegenként tekintenek rájuk. Néha ők is így tekintenek önmagukra. Nem ritka, hogy hányódásukat, sorsukat megérdemelt büntetésnek érzik. Az elhagyott szülőföld büntetésének.

De nézzük még közelebbről a tényeket.

A minap olvastam egy magyarországi közvélemény-kutatás (Medián) következtetéseit. Kiderült, a megkérdezettek 37 százaléka nem járulna hozzá, hogy erdélyi magyar bevándorló költözzön a szomszédságába. (2013-ban még csak 30 százalék utasította el őket.) Tapasztalatom szerint az író- és művésztársadalomra nem ez a jellemző. De kétségtelen, a közvélemény-kutatás jelez valamit a nagyobb közösség, a társadalom állapotáról.

Nem volt ez mindig így.

Személyes emlékem, hogy (ahogy mi mondtuk) a „kintiek" – és ezt nem lehet elégszer elmondani – mérhetetlenül sokat segítettek nekem és mindannyiunknak a túlélésben. (Kinti azt jelentette: anyaországi, vagyis szabadságban élő). Hordták minden fáradtság, határ menti zaklatás és testi motozás, vagy éppen kiutasíttatás ellenére a könyvet, élelmet, gyógyszert, ruhát. És főként hozták a barátságukat, jelenlétüket nekünk, akik, mondjuk, tíz évig nem hagyhattuk el az országot.

Mégis, úgy tűnt, hogy aki nincs a romániai diktatúra valóságába bezárva, az akarva-akaratlanul lelátóról nézi küzdelmünket az arénában. Idézek Mégis! című hosszabb versemből, amelyet a 70-es években írtam:

Tanúnak lenni, észtvesztő az is.
Túlélőnek lenni: életfogytiglani.
A veszítésből senki nem tud megváltani. (Részlet)

Ebben a versben nem a hősiességen van a hangsúly, hanem valami irracionális életben-maradási szándékon.

Az otthoni szenvedés egyik leggyötrőbb kérdése az volt ugyanis, hogy hazánknak tudjuk-e érezni azt a helyet, ahol születtünk, és kik vagyunk mi, kint és bent másodrendű állampolgárok. Mint látjuk, egy kérdéses helyzetben az identitás kérdése eluralja a költői eszmélet terét. Sokkal több figyelmet szenteltünk ennek a szempontnak, mint amennyi poétikai hozadékot remélhettünk tőle. Utólag látom, hogy a kisebbségi lét szellemi energiáinak túl nagy része fecsérlődik el a szembenállásra.

Bessenyei György tizenhét évig testőrködött Bécsben. Pár éves egyházi hivatalnokoskodás és alapos művelődés után végleg hazatér birtokaira, ahol majd' három évtizeden át, haláláig, a bakonszegi sárban él, s közben megírja nagy filozófiai költeményeit.

A legtöbb lírai életmű azzal kezdődik, amit még fiatalon, Bécsben Bessenyei György, önmagának címezve ír:

Ki vagyok? mi vagyok? merrül s mibül jöttem?
Hol voltam? s hogy esett; hogy világra lettem?
Érzek, gondolkodom, küszködöm, fáradok
S élek, melynek útján szüntelenül halok.

Ez a költői alapkérdések egyike: ki vagyok, mi vagyok, honnan s mire jöttem? Erről beszél József Attila utolsó levelében is, ezen tűnődik Kassák is nyolcvanéves korában.

Valóban: ki vagyok, mi vagyok? merrül s mibül jöttem?

A románoknak magyar, a magyaroknak zsidó, a zsidóknak asszimilált, a módosaknak szegény, a népieseknek urbánus, az urbánusoknak fölöslegesen toleráns, és baloldali, és liberális és nő... Vagyis e veszekedő sokféleség ötvözete: költő.

Még a hetvenes években írtam egy Zsoltárt.

37. de bízom abban, aki megszabadít
és erőt ad a szavakhoz.,
38. Hívom azt, aki lát, azt, aki hall,
hívom a szívbeli táncost!
39. Dicsérem azt, akin nem fog a hála
s aki mégis eljött.

azt, aki véle élni, ó népem,
e világra meghív.
(Zsoltár-zárósorok)

Ki az én népem? a magyar? a zsidó? az erdélyi? Ki az, aki engem, az erdélyi magyar zsidót, a kivándorlót-áttelepülőt, ki az, aki engem, magával élni meghív?

A diktatúra bukása után, 1993-ban költöztem át Magyarországra.

Ahogy 1965-ös költői indulásom 50. évében végiglapoztam könyveimet, látom, hogy egész kötetnyi versem szól arról, hol élek, mit tekinthetek hazának. És kezdettől fogva, kamaszkorom óta könyveimben sorakoznak a feldolgozhatatlan veszteség versei is: családunk kiirtásának az időben – paradox módon – egyre fájdalmasabbá erősödő tudata.

Talán a húszas években kezdődött, s a negyvenes évek derekán érte el csúcspontját az a folyamat, amely a mai napig szivárogva meggátol minden mélyebb asszimilációs hajlandóságot, akadályozza a nemzettudat feltisztulását, a történelem belső feldolgozását, és ezzel csorbítja mindannyiunk személyes és művészi szabadságát. Az 1920-as évekkel, az első numerus clausus-törvényekkel kezdődően valami elgazosodott a nemzetbe való felszívódás békés folyamatában. A töréspont lényegét és visszavonhatatlan erkölcsi következményeit Kertész Imre világítja meg hallatlan pontossággal a műveiben, esszéiben.

Cécile Wajsbrot, lengyel származású francia író mondja (A két árnyék című esszéjében) az ún. második nemzedékről, amelyhez tartozom:

Mi, akik a lágerek után születtünk, (...), nem lakunk egészen az életünkben, a történelem túlnő a történelmen és az események nem szorítkoznak a dátumaikra. (...) Schlemihl Péterrel ellentétben, aki eladta az árnyékát, és mint árnyék-nélküli ember, szörnyű magányra volt ítélve, – ami minket illet, nekünk két árnyékunk van, a sajátunk és a szüleinké, a miénk és a halottainké.

Ez az árnyék, ez is végigkíséri életem. Első, 1968-ban megjelent könyvem címadó verse:

A DOLGOK EMLÉKEZETE

A dolgok emlékezete
újra és újra megaláz.
Nekem nem emlékeim,
csak fogalmaim vannak,
s mellettem naponta
in memoriam ég a gáz.

Életem egy része azzal telt el, hogy azt kerestem, kihez tartozom, – ugyanakkor próbáltam elhárítani, hogy egy-egy csoport, irányzat, párt vagy kisebbség kisajátítson, mint dísz-erdélyit, dísz-zsidót, díszliberálist, női kvótát, bármit. Mindegyik vagyok és egyik sem.

A kisajátítás ugyanis a soha-be-nem-fogadást helyettesítő és elfedő gesztus.

Kisebbséginek lenni függőség. Csak a mindenkori többség orvosolhatja.

Az író, költő élete az, amivé írja magát. Joseph Conrad hosszú ideig hajókon szolgált; amikor abbahagyta, akkor egy életen át a tengerről írt. Kavafisz ellenben, aki úgy élt szülővárosában, Alexandriában, mint valami száműzetésben, nem vett tudomást egyiptomi vagy muszlim környezetéről, csak a bizánci és hellenista múlt szolgáltatott verseihez vivőanyagot. A költő az, aminek a versben mutatkozik, amivé abban változik. Ő csak a műveiben válhat mások számára értékelhető személyiséggé. Ott, ahova megérkezik, nem ismerték korábban, az emberek nem követhették családja életútját. Nincsenek régi szomszédai, iskolatársai, tanárai, akik tanúsíthatnák, ki ez az ember. Egy áttelepülő költőnek lényegében újra kell teremtenie személyének és versének történetét és hitelességét. A költőnek minden versében ki kell ásnia magát a felszínig. Kérdés, hogy sikerülhet-e.
Sok múlik azon, mekkora a közegellenállás.

A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián elhangzott székfoglaló beszéd.
Fotó: Valuska Gábor

Folytatjuk!

Balla Zsófia

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.