hirdetés

Balla Zsófia: A vers hazája II.

2019. január 13.

A kiemelkedő írónak is elemi érdeke, hogy az alkotók középosztálya is lélegzethez jusson és érezze életének és műveinek létjogosultságát. Nem lehet ugyanis egy-ügyű irodalomban nagy írónak lenni. – A hónap szerzője, Balla Zsófia Széchenyi Akadémián elhangzott beszédének második részét olvashatják.

hirdetés

A közegellenállásról, régen és ma

Nézzük: ha a XIX-XX. század fordulójáról, és a két világháború közötti korszakról, tehát irodalmunk fénykorának nagyjairól beszélünk, akkor kiket sorol fel mostanság író és olvasó: Ady, Babits, Kosztolányi, Móricz, Krúdy, Karinthy, József Attila, Radnóti. Esetleg Füst Milán, Szép Ernő neve is felbukkan. De sosem említik Áprilyt, a nagyszerű Jékelyt, és szinte senki nem sorolja közéjük a Nyugat nagyjaival mérhető Dsida Jenőt. Még Tamási Áront sem igen említi a krónika, de Kós Károly, Kuncz Aladár, Karácsony Benő s az egész nagyszerű húszas-harmincas évekbeli erdélyi irodalom pl. mintha mindenestől a népiesek hitbizománya volna (a baloldali Korunkkal, amelynek József Attila is munkatársa volt, és az erdélyi avantgarde-dal együtt).

Az utóbbi 25 évben több olyan új magyar irodalomtörténet látott napvilágot, amelyben sok kiváló, de másutt élt, vagy áttelepült írónak a neve még felsorolásban sem szerepel.

Lehet, hogy a megkülönböztetés nem tudatos – de roppant következetes.

Megismétlem a kérdést: ha irodalmunk fénykorának értékrendjéről beszélünk, odasoroljuk-e vajon Áprilyt, Dsidát, Jékelyt, ahova valók: a legjelentősebbek közé? Sohasem hallottam a nevüket ilyen felsorolásban. Ha kérdezem, akkor: Igen! hogyne. Ők is! A válasz mindig igenlő, sietős, zavart. És ilyen külön akolba rekesztik a – hosszú évek és a rendszerváltás után – Nyugatról hazatelepülők irodalmát is. Bizonyos értelemben ők is idegenként vannak jelen. Cs. Szabó pl. néhány ideiglenes feltámadás után ismét a feledés homályába csúszott vissza. Márai helyzete is felemás: az ő nemzetbíráló életműve nehezen foglalja el helyét irodalomszemléletünk kánonokhoz szokott rezervátumában.

Ahogy figyelem, a kisebbségi vagy a határon túlról érkezett kortárs írók (Bodor Ádám, Bartis Attila, Szabó T. Anna, Dragomán György, Tompa Andrea, vagy Tolnai Ottó, Szerbhorváth György, Balázs Attila, illetve, Balla D. Károly és sokan mások) műveit méltató kritika vagy recenzió szinte kivétel nélkül mindig felemlegeti az őshazát, jelezve azt, hogy a szerző máshonnan szakadt ide. Fontos ez? Bizonyára világokat különböztet meg. De irodalmi értéket is jelent? Köze van az írói megfigyelés, figurateremtés gazdagságához, a metafora élességéhez? Köze van-e a származásnak a tehetséghez?

Idézzük-e manapság Jékely halálkerülgető látomásainak lemondó humorát, képeinek meghökkentő költői igazságait? Tudjuk-e értékét Tamási Áron tündérinek érzett, de mélyen sebzett nyelvének, észjárásának, a tempózó beszédmód mögötti világszemlélet tragikus jellegének? Költészetüknek van-e nyoma, van-e lenyomata a mai lírai gondolkodásban? Vannak-e követőik? Tanítványaik?

Persze, mindig akadnak kivételes írók, akik figyelnek rájuk. Ilyen volt pl. Nemes Nagy Ágnes, Vas István, Lengyel Balázs, Domokos Mátyás de ilyen Lator László, és még néhány nagyszerű, széles látókörű kortárs költő, író, irodalomtörténész. Ez azonban önmagában nem elég az utóélethez. Mi lenne az igazi utóélet? Olvasás, rádöbbenés, verssorok, képek szállóigésülése, témaviláguk újabb variációi, az emlék gazdagodása. Összes Művek, kritikai kiadás, életrajzok, pályaképek megjelenése. De főként a motívumaik, világuk, beszédmódjuk empatikus, cinkos és pontos megértése.

Az örvendetes kivételeket azért említem csupán futólag, mert ezek érdemben nem befolyásolhatták, nem alakíthatták az irodalmi kánonnak nevezett félhivatalos – kiadóktól, lapoktól és a tájékozatlan nagyközönségtől elfogadott – sztárlista alakulását. Az irodalmi kánon megnevez, kiemel írókat, akik – rokonszenv, ismertség, netán érdem szerint – a kor írói élvonalát képviselik. De a kánon nem csak kiemel, hanem határol is. Aki szempontjain kívül esik, azt még kismesterként sem igen tartják számon. A kánonképzés hibája az, hogy világunk üres celeb-imádatához idomul, és sokszor rossz ízléssel kötelezően tisztelendővé üt bizonyos életműveket (ez néha csak aránytalan túlértékelésből fakad). Ennél még nagyobb baj az, hogy a kevesebb önérvényesítésre képes, ámde nagy értékű életművek kirekesztődnek, másrészt az, hogy lehetetlenné válik az árnyalatok észrevétele, a sokféleség felismerése a kánonon kívüli értékvilágban . De a kánonsulykolás legsúlyosabb vétke az, hogy láthatatlanná teszi a mozgó értékekben kifejeződő eleven irodalmat.

Ez azt jelenti: nem jeleníthető meg, hogy egy életmű értékelése hogyan hullámzik az időben. A XX. században több országban előfordult, hogy az illető nemzeti irodalom legnagyobb írójáról a kortársai jórészt nem is tudtak. Ilyen volt Robert Walser, Franz Kafka, Fernando Pessoa, Konsztantinosz Kavafisz, Robert Musil. Vagy akár József Attila, akinek halálakor még szinte senki nem sejtette, hogy a korszak legnagyobb költője. Ma a kánonkényszer miatt nem jeleníthető meg, hogy egykor felkapott vagy futtatott divatos szerzők hogyan bizonyulnak értékvesztőknek (Herceg Ferenc, Váci Mihály, Simon István stb.). És az sem látszik, hogy az egykor marginálisnak ítélt művek hogy s mint válnak egyre jelentősebbé a múló időben (Rubin Szilárd, Bálint Tibor).

A kánonképzés az oka annak, hogy az életművön belül történő tektonikus mozgás, belső kibontakozás, magára-találás ellenére egy-egy szerző nem kerülhet más, magasabb értékcsoportba. A kanonizálás rögeszméje és csak keveseknek gyümölcsöző gyakorlata ugyanúgy működik, mint a mai magyar iskolarendszer, amely a szegények számára lehetetlenné teszi az osztályváltást, a tehetség és tanulás révén történő fölemelkedést. A kiemelkedő írónak is elemi érdeke, hogy az alkotók középosztálya is lélegzethez jusson és érezze életének és műveinek létjogosultságát. Nem lehet ugyanis egy-ügyű irodalomban nagy írónak lenni. Nem az a kívánalom, hogy másodrangú szerzők nyomuljanak a legkiválóbbak helyére, hanem az, hogy az első sorban állók árnyékában is észre lehessen venni a rejtettebb törvényű értékeket. Nem a hamis egyenlősdi mellett érvelek, hanem az irodalom latin-amerikanizálódása ellen, amelyben csak koldus és királyfi létezik.
Nem beszélek most a kisebbségi irodalom nagy értékeinek itteni mély ismeretlenségéről. Ki tudja ma már, hogy ki volt Kuncz Aladár, Karácsony Benő, Tabéry Géza, Berde Mária, Horváth Imre, Bartalis János, Szabédi László, Méliusz József, Tavaszi Sándor? Lehet arra hivatkozni, hogy ők nem itt éltek. De Áprily és Jékely? Ők 1929-től itt éltek, tehát a tankönyvekben szerepelnek; Áprilyról még egy völgyet is elneveztek; kerek évfordulókon rendeznek esetleg egy-egy szavalóversenyt a tiszteletükre. Ám nagyjaink felsorolásakor szinte soha nem bukkan fel a nevük. Soraik, képeik, gondolkodásmódjuk nem, vagy alig került be a mai magyarországi irodalom, költészet véráramába, érték- és emlékezetrendjébe. Annak ellenére, hogy magas művészetet hoztak létre.

Szülőföldjükön jelen vannak, kétségtelenül. Több magyar irodalom van tehát?

Igen, több van. Irodalmunk népinek nevezett táborában sokat és rendszeresen foglalkoznak irodalomtörténészek, szerkesztők, esszéírók, kritikusok a mindenkori határon túli irodalmakkal, vagy az itt letelepedett szerzőkkel. Múltbeli és mai szerzőket olvasnak, értékelnek, róluk monográfiákat, tanulmányokat közölnek. Ez óriási munka és valódi figyelem.

Mindez mégsem változtatta meg benyomásaimat, és azért nem kívánom a népi tábor szerzőit és könyveit tárgyalni, mert recepciójuk többnyire erősen ideologikus. A népies hagyomány elsődleges és kiemelt preferenciája szinte felülírja az esztétikai szempontokat, és olyan politikai-erkölcsi elvárás-rendszert jelenít meg, amely sok kirekesztő elemet tartalmaz, amelyet mély politikai előítéletek szőnek át. Ez az oka, hogy a magyar közönség évtizedekig jobbára csak Sütő Andrást, Kányádi Sándort és Szilágyi Domokost ismerhette, mint nevezetes erdélyi írókat. Lehet, hogy ők szálfák, de sokáig nem látszott tőlük az erdő (pl. Székely János, Panek Zoltán, Deák Tamás, Szabó Gyula, Bálint Tibor, Bodor Ádám, a névsor hosszú). Tagadhatatlan, hogy sok olyan nagyszerű író és értelmező munkálkodik a népi irányzatok körében, aki szakmai és erkölcsi szempontból feddhetetlen. Lehet, hogy ez a többség. Idegenkedésem, mégis, a közös ízlésiránynak szól, hogy a népiek tábora az utóbbi két évtizedben nem a nagy szerzőket emelte zászlajára (Kóst, Dsidát, pl.), hanem – egy politikai megrendelésnek, netán meggyőződésnek megfelelően – szélsőségesen jobboldaliakat. Azon az irodalmi fertályon alig tiltakozott valaki Wass, Tormay vagy Nyírő – politikai! – rehabilitációja ellen.

És ami fontosabb: a népiek munkája nyomán, sajnos, nem változott meg érzékelhetően, lényegesen a helyzet. A párhuzamos értékrendek nálunk, fájdalom, nemigen dúsítják egymást. És tagadhatatlan, az utóbbi évtizedekben nem náluk volt a paradigma kulcsa. És akiknél ott volt, az értékrend, a kánon alakításának lehetőségével együtt: 1989 utáni irodalmi világunk első két évtizedének vezető kritikusainál, díjosztó politikusainál, kiadói potentátjainál és lapszerkesztőinél, irodalomtörténészeinél, újságíróinál, nos, tagadhatatlan, hogy ‒ néhány jelentős kivételtől eltekintve ‒ ők törődtek legkevésbé a más hagyományon és nyelvhasználaton alapuló magyar irodalom asszimilációjának kérdésével.

De nézzük: hogyan zajlott az értékek befogadása korábban?

Úgy tűnik, hogy a XIX. századi, a XX. század eleji magyar társadalom sokkal készebb, nyitottabb volt a beáramló értékekre, a nemzetiségeket mindenestül, életmódostul-konyhástul beolvasztotta, legalábbis a magyar öntudat patinájával vonta be. Széchenyi István felnőtt korában tanult meg anyanyelvén beszélni és írni. Petőfinek az anyja – Arany János 1848 tavaszi feljegyzése szerint – még nem tudott jól magyarul. Franz Schedelből Toldy Ferenc akadémikus, a Kisfaludy Társaság egyik alapítója, a magyar irodalom egyetemi tanára válhatott. De számtalan sváb, szlovák, cseh, örmény, szerb, zsidó, horvát, román ember váltott nyelvet, nevet, tanult, írt – és harcolhatott az első világháborúban a Monarchiáért... Nemességet kaptak, tábornokságig vihették. De sorolhatnám a fénykor kiváló építészeit, zenészeit, tudósait, festőit, hányféle világgal és micsoda teljesítményekkel dúsították a magyarnak nevezett ötvözetet. Valódi asszimiláció zajlott. Magyarnak lenni elhatározás kérdése volt, életprogram: azt mondhatjuk, 1867-től, a zsidók emancipációjától kezdve mindenki előtt nyitva állott, mint lehetőség.

Gondoljuk el: van-e ehhez hasonló befogadási törekvés vagy erő ma a magyar kultúrában? Képes-e irodalmunk nem csak befogadni, de magába lélegezni a más tájakról, más kultúrákból, nyelvi hagyományokból érkezőket?

Vagy legalább a magyar nyelvűeket? A világirodalomból sem sokat lélegeztünk be.

A ma már Nobel-dijas Hertha Müllert és az erdélyi szász írókat Németországban is gyakran rumänien-deutschnak (romániai németnek) nevezi, sőt egyenesen románnak aposztrofálja a közbeszéd vagy a sajtó egy része. Valóban, az ő német nyelvük más. Nem a hamburgi hochdeutsch. De hát nem az Kafka prágai-német tisztviselői nyelve sem. Továbbá távol esik az észak-német duktustól a svájci irodalmi német nyelv is – Gottfried Keller vagy Friedrich Dürrenmatt írásművészete vidéki volna? Vagy az osztrák Robert Musil, Stefan Zweig vagy Joseph Roth, Thomas Bernhard életműve ezek szerint német nyelvi kisebbségben, diaszpórában jött létre...? A nyelvi sovinizmus mögött mélyebb okok rejlenek. Az erdélyi szász vagy sváb irodalmat vidékinek, kommunizmustól fertőzöttnek, vagy általában a kisebbségben született kultúrát – anélkül, hogy ezt kimondanák – alacsonyabb rendűnek vélik. Az anyaországi nyelvhasználathoz igazodást követelő szemléletben van valami lebecsülő, diktatórikus vonás. A németek így nevezik ezt: Reichsdeutsch-Gedanke. Birodalmi-német gondolat.

Pedig. Pedig a határon túli kisebbségek amúgy is mindenkor az anyaországra néznek föl, az ottani sajtó, irodalom, színház és rádió nyelvét tekintik mérvadó irodalmi nyelvnek.

A magyartalanságoknak, hibás vonzatoknak, az egyesszám-többesszám helytelen használatának, magyarán a nyelvi hibáknak a közbeszédben és az irodalmi nyelvben való elterjedésekor – úgy érzem – nem érvényesül az a megsemmisítő puritanizmus, mint a vidéki vagy kisebbségi dialektusok és nyelvjárások kipécézésében.

Mit vár egy író új hazájától? Hogy megszabadul kisebbségi nyűgeitől, hogy az új világban nem csak megtűrik, hanem megértik, hogy az új haza idővel a magáénak ismeri el őt. Hogy eléri olvasóit és tehetsége csúcspontjait is.

De, mint az otthoni idegen hazában, itt sem létezünk egészen. Az akaratlan idegenség forrása éppen az, ami a költői önazonosság része: a táj, a nyelv, a szokások, a hagyományhoz való viszony.

Szeretném, ha pontosan értenék szavaimat: baráti és kollegiális gesztusokban nincs hiány. Nagyon sok ember fogta a kezem, amikor úgy döntöttem, itt szeretnék élni. És jó néhányan most is fogják, nem hagynak magamra. De eszméink, szövegeink értése, szakmai szervesülése, történeti asszimilálása legalábbis felületes és foghíjas. Ígéretünk földjén nem csak a lakosság száma csökken, hanem a szellemi beáramlást felszívó és betagosító erő is.

Vannak jövevény írók, akiket az irodalom megbecsül. Ezek kivételek. Ezt bizonyítja a tény, hogy itt állhatok Önök előtt. De a többiekről, a többségről beszélek, korábbi idők íróiról (akik sokszor már csak haláluk után jutottak igazi elismeréshez), vagy mostaniakról, akiket nem tartanak számon, vagy külön tyúkudvarba utalnak. Írói hatásuk nincsen, életművük nem épül be a magyar irodalomba. Vagy tehetségük az íráskedvükkel együtt apad el. (Nem azokról beszélek, akik tálentumaikat ezüstpénzre váltották.)

A bevándorlók irodalmának három olyan vonását említeném, amelyet néha óvatos tartózkodással fogad az itthoni szakmai és olvasói nyilvánosság.

1. Az elhagyott világhoz való tájbeli és történelmi kötődés, és ezzel az új közegben való otthontalanság. Az erdélyi költészetben a táj kijelentés: itt vagyunk otthon! Önmegerősítés a kisebbségivé változott létben, amelyben a más nyelvű többség egyrészt el szeretné tüntetni egyéb kultúrák nyomát, másrészt nyelvi-fizikai beolvadásra ösztökél, vagy éppen kényszerít.

Reményik Sándor vagy Dsida Jenő páratlan természetleírásai többet mondanak az elszakadást követő közelmúltról, elnyomottságról és belső tartásról, mint némely könyvterjedelmű helyzetelemzés. A táj magyarázat a sorsra és egyben kapu az elfoglalhatatlan örökkévalóságba. Tolnai Ottó érzékletesen megjelenített falvainak és kisvárosainak világa, a tárgyak és soknyelvű emberek Vajdasága a mi Macondónk.
A természeti tájra és az ember-alkotta tájra mázsás feladat hárul az ott élők közös emlékezetének, identitásának fenntartásában. Jékely Zoltán versében A marosszentimrei templom/ban/, Dsida Nagycsütörtökjében a székelykocsárdi állomás, Reményiknél a borbereki templom fala (Kis templom nagy dómban) nyer örök életet, de Kányádi Bécsére, vagy Kovács András Ferenc Szatmárjára épp úgy hatalmas, a verset meghaladó terhek nehezülnek.

Nagy költők azonban nem fúlnak bele az evokáció érzelmi kiszolgáltatottságába, versük több, mint történelmi látlelet, múltsiratás – a mű beavat a történelembe, a megérzékítéssel olyan tudást lop belénk, amilyennel korábban nem rendelkeztünk. A vers mindig valami új tapasztalattal gazdagít, feltéve, hogy belső fülünket nem zárja el előítélet, ideológia vagy közhely.

A táj bűvös fogságában

A táj emléke – mint egy illat – élete végéig elkíséri a hazát váltó írót. De persze, meg is gyötri. Nemes Nagy Ágnes írja Áprily Lajosról: Erdélyisége úgy ült rajta, mint a lelkifurdalás. (Az első költő. Áprilyról. in: A lélek mértana. I. 76. oldal) Kimenni vagy bent maradni, vállalni a kisebbségi sorsot vagy másutt építeni valamit: ez volt a két háború közti idő egyik nagy, transzilván kérdése, ez volt Áprilyé is. Erdélyiségét különben éppúgy a folttalan humánum jegyzi, mint egész tartását. Semmi nacionalizmus, mély, igaz, eltéphetetlen patriotizmus (Emlékezés Áprily Lajosra, uo. 621. oldal).

Áprily, miután úgy döntött, hogy gyermekei jövője érdekében nem marad a román fennhatóság alá került Erdélyben, Magyarországon is olyan lakóhelyet keresett, amely az otthoni tájra emlékeztette. Ezért költözött Visegrádra, pontosabban Szentgyörgypusztára. Kántor Lajos: Tájélmény és identitás című tanulmányában emlékeztet arra, hogy még otthon a nagy kiránduló és szenvedélyes vadász Áprily alkotta meg a transzilvanizmus lírai kiáltványává lett nagy verset,(...) a Tetőn címűt, a „minden összeomlott” kétségbeeséséből kivezetést kereső természeti képsort (...):

Ott lenn: sötét ködöt kavart a katlan,
Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.
(...)
Tekintetem szárnyat repesve bontott,
átöleltem a hullám-horizontot

s tetőit, többet száznál és ezernél –

Csak azt szerethetjük igazán, csak azt a teret, azt a népet (háznéptől a nemzetig), amelyet átéltünk, amelynek a velünk való közösségét érezni tudjuk – mondja Szerb Antal (in: Költő hazája, 189. oldal). Nem csak az emberek nyelve vagy mentalitása tesz egy helyet otthonossá, hanem a természet, amelyben szabadnak érzi magát az ember. Mindenki ezt a szabadság-érzetet keresi új hazájában is, azt reméli, ott levegőhöz jut. És ez a szabadság-érzet vész el az egzisztenciális küzdelmekben, a lépten-nyomon felbukkanó, a csak tréfásnak szánt, de valójában kirekesztő kifejezésekben, az apró gesztusok szíven ütő hiányában, vagyis a kívülállás érzetében, az idegenség tudatában.

A pozitív diszkrimináció sem más, mint diszkrimináció. Goethe azt mondja Maximák és reflexiók (nr. 875) című gyűjteményében: A türelemnek csak átmeneti érzületnek kellene lennie: az elismeréshez kellene vezetnie. Megtűrni annyit jelent, mint megsérteni. (Toleranz sollte eigentlich nur eine vorübergehende Gesinnung sein: sie muß zur Anerkennung führen. Dulden heißt beleidigen.)

A messziről érkezett köré az egyszeres vagy többszörös kisebbségi sors tapasztalata, érzékelésmódja, sérülékenysége von láthatatlan – kit vonzó, kit taszító – mágneses teret.

Nem véletlen, hogy – mint egy fauxbourdon, egy ismétlődő basszuskíséret – a táj intenzív képei végigkísérik Áprily egész költészetét. A magyar irodalom egyik legnagyobb természetköltője – mondja Nemes Nagy (in: Áprily és a természet. A lélek mértana. I. 636. oldal). Nála az erdő, a hegy, az élővilág , vagyis a természeti tárgyak Áprily legsajátabb költészeti jelrendszerévé válnak, mintegy kódolják lírai közlendőit. Bennük nem jelképeket alkot, nem az érzelmek helyettesítőit vagy témákat keres – hanem beszédmódot, közeget teremt, amelyben érzelmi tartományait kifejezheti. Mindazt, ami a költészet tárgya: elragadtatás, fájdalom, háború, szerelem, sors, szépség, idő, halál.

Áprily Lajos manapság némely irodalomtörténetekben még a nevével sem szerepel (Gintli Tibor – Schein Gábor: Az irodalom rövid története; Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945-1991).

Áprily fiát, Jékely Zoltánt szintén felemás módon ismerik el. A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó nagyszerű költő Enyeden és Kolozsváron serdült, Budapesten érettségizett. Huszonhat éves korában Baumgarten-díjat kap, de már két évvel korábban, első regényéért elnyert tiszteletdíjából olaszországi útra indul. És mi történik vele? Egész útján végig Enyeddel, Kolozsvárral álmodik, ahogy ezt Péterfy Sarolt tanulmányából tudhatjuk, (Enyedről annál többet álmodom, Hévíz). „Romjainkat lelkünkben hordozzuk, világgá visszük, akárhová vetődünk”, vallja Jékely egy 1977-es beszélgetésben. Talán ez a táj utáni légszomj is közrejátszott abban, hogy 1941 tavaszán hazaköltözik Kolozsvárra. A Szamos mellé, horgászni. Lapot szerkeszteni (hogy majd 1946-ban, amikor a háborún átesett országocskát másodszor is Romániához csatolják, újra elmeneküljön és visszatérjen Kolozsvárról Budapestre). Az elhagyott otthon és táj metafizikai erővel sugározza be Jékely egész életművét. Polarizált költészete egyik végén a gyerekkor, a szerelem, az otthon fénylik, másik pólusán a temetők, a helyszínekre roskadt történelem, a csontvázas halál megrendítő és ironikus látomásai egyensúlyoznak, mint egy libikókán.

Egyéni tájhoz egyéni sors tartozik – mondja Szerb Antal (uo. 146. oldal). Babits Mihályhoz Esztergom környéke, Juhász Gyulához a szegedi tanyavilág, Illyés Gyulához Tolna, Takáts Gyulához a csendes dunántúli táj, József Attilához a sivár városvég.

Történelmileg a tájleírás a prózaírók kedvtelése, gondoljunk Kemény Zsigmond, Jókai vagy Adalbert Stifter tablóira. Bodor Ádám Sinistra körzet című regényében nincs egyetlen igazán rokonszenves, magas erkölcsű ember sem, mindegyik figura esendő, kiszolgáltatott, túlélésre berendezkedett lény. A könyv egyetlen „pozitív szereplője” a természet: a gyöngéd, érzéki, időtlen és változó táj. A természet Bodornál tiszta és romolhatatlan: az képviseli, az érzékíti meg, helyettesíti isten fogalmát.

A tájjal való szünetlen méretkezés, a folyamatos viszonyulás jellegzetesen kisebbségi attitűd. Megidézi azt a nagyságot, azt a rajtunk kívül is működő világegyetemet, amely életünk szűkösségében elviselhetetlenül hiányzik.

Az én életem helyszíne Kolozsvár, a messziről benéző Vigyázó havas (a Vlegyásza), dél felé pedig a Feleki tető. Az élet két fele című versem a kettészakadt élet tapasztalatáról vall.

VII. ( A történelem helyén. A többesszám elégiája, részletek)

Kik voltunk Kolozsváron?
s kik vagyunk azóta, miféle holmi?
hogy sorsunk súlypontja elgurult
s hogy átlyuggattak Felek kőgolyói?
Miféle havas néz most és miféle rendek
szeme előtt élünk, mi, szüleinknek
megkésve születettek?
(...)
Sok barátság szétpattant, mindenki egyetlen.
Miféle tenger zúg mégis a cserepekben?
(...)
Kinek értek, mit érnek az otthon gyümölcsei?
Nem ragadtunk, mint satuba, az okba?
Nem vártuk meg, a szem érő idejét töltse ki:
nem tévedtünk nyersen begyűjtött csillagokba?

Kik vagyunk életünk eleje nélkül itt?
Hogyan és hol tapad meg átültetett sorsunk?
Nem vesztettünk csóvát? Elhagytunk valamit?
Most válik el, hogy kik voltunk a présben,
s hogy a kezdet szétzúz, vagy csak átalakít?

A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián elhangzott székfoglaló beszéd. 
Fotó: Valuska Gábor. Az első részt ITT olvashatják.

Folytatjuk!

Balla Zsófia

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.