hirdetés

Balla Zsófia: A vers hazája III.

2019. január 13.

Aki külföldre megy, az új helyen is afelé igyekszik, aki otthon volt, aki ő maga. Az lesz, aki volt. Ez léte folytonosságának garanciája. – A hónap szerzője, Balla Zsófia Széchenyi Akadémián elhangzott beszédének harmadik részét olvashatják.

hirdetés

Az írek angol nyelve

2. A második megkülönböztető jegy, amely a legerőteljesebben felismerhetővé teszi a bevándorlók eredetét, a magyarországitól elütő nyelvhasználat. Ez többek között a hosszas történelmi különélés, a német, román, szlovák vagy szerb fennhatóság, vagy pl. az Erdélyben hosszabb ideig működő hivatalos latin-nyelvűség következtében állt elő. Ehhez járul egyfajta nyelvi földbe-kapaszkodás, az erdélyi irodalomban sokszor szinte kötelezőnek vélt archaizálás. (Tompa Andrea legutóbbi regényeiben pl. egyenesen kitalált egy-két ilyen archaikus erdélyi nyelvet.)

Sokszor érzékeli úgy a többségi kultúra, hogy a kisebbségi irodalmak, költészetek modernségét mintha valami régiség ülné meg; vándor- prédikátorokra, máglyahalált halt tudósokra, angolszász alapító atyákra emlékeztet a közvetlenség és a puritanizmus egyidejűsége az érzelmekben, a világszemléletben. Talán túl nehezek ezek az ide importált, sárrögként cipelt erkölcsi súlyok és szenvedések?

Kisebbségben a nyelv ápolása egyszerre béklyó és kötelesség. Az iskolai-egyetemi oktatás és az írói életművek – majdnem kötelező mintákkal – egyszerre idézik elő és gátolják a nyelvi fantázia kibontakozását. (Néha persze akad egy-egy művész, aki szembeszáll a megcsontosodott elképzelésekkel. Ilyen volt már otthon Cselényi Béla, ahogy Esterházy Péter nevezte őt: legnagyobb ismeretlen költőnk. Ő majdnem harminc éve él Budapesten, vagy tíz kötetet publikált, és mégsem ismeri sem madár, sem ember. Pedig ironikus és humoros szomorúságára égetően szükségünk volna.) A nyelv, amelyet a lírikus tanul, ízlelget, alakít,– amelyért a költő harcol, az egy élet folyamán többször elvész és megkerül.

„A létben való világszerű elhelyezkedés minden formáját voltaképpen a nyelv artikulálja, mondhatni, még az érzékek tapasztalatát is” – írja az irodalomtörténetében amúgy személyválogató Kulcsár Szabó Ernő (in: Nyelv, közösség, identitás). Tudjuk, a többség a kisebbségi embertől mindig a nyelvét akarja elvenni. Az utódállamokban magát a magyar nyelvet szerették volna kiiktatni az elmúlt évtizedek önkényuralmai. Az anyaországban viszont az idegenesnek tűnő archaikus, vagy nyelvjárási szavakat, nyelvtani szerkezeteket mellőzné az irodalmi közízlés. A kisebbségi író nyelvi törekvésein két hatalom uralkodik egy életen át: egy más nyelvű többségi nemzet megsemmisítő ereje, és az anyaország többségi szemléletű nyelvhasználata.

Miért utasítja el, miért nem érzi inkább nyelvi változatosságnak a honi nagyközönség a murok, potyoló, mánus, vineta, csiklint, csicsonka, málnavész szavakat, a tárgyragos rizset, a nem kapom a szemüvegem (nem találom), a szája prémje (ajak), a talpa szíve (közepe) kifejezéseket és hasonlókat? Mert a megértést nem zavarnák.

Gondoljuk el, ha szakszöveget olvasunk és egy olyan szóba ütközünk, mint elváráshorizont, akkor tudjuk, hogy vagy szakkifejezésként, felnőttként tanultuk, vagy utána nézünk, szótárban, interneten. Értjük még, mi a rozsólis, amit úriasszonyok iszogatnak némely Jókai-regényben? (Fűszeres, édes pálinka.) Hasonlóképpen: ha a nem rí oly erősen, egy kicsit juházott Arany-sort olvassuk a Toldi VII. énekéből (8. 4.), akkor megnézzük a juház szót (csillapodik) a szótárban. És hasonlóképpen a Szegény Miska sírkövére írott sorokban: Hát jól van így, amice Tompa: / Én skártba, te végnyugalomba. / S ha nem pönög lantunk, gitárunk, / A varju sem károg utánunk. Vajon a nem kártyázó olvasó is tudja-e, mi az a skárt? Megmondom: talon ( a félretett, nem szereplő kártyalapok összessége; átvitt értelemben:mellőzött). Nem tekintjük ezt a nyelvet sem alacsonyabb értékűnek, sem élvezhetetlennek. Aranyt nem utasítja el a magyarországi közízlés. Nem, mert klasszikus: tiszteljük és bízunk benne. Tudjuk, hogy nagy költő. A nagyság bizalmat kelt, a különösnek vagy ritkának értelmet ad.

Ha Jékelynél azt olvassuk, hogy „Fák öbliben lábbog a hold-kanú” (Apátlan éjszakák, 1935), akkor az olvasónak szótárhoz kell nyúlnia: a kanú, az kenu, csónak. És a lábbog azt jelenti: libeg, úszik, l. a szem könnybe lábbad. S azt morogja ez az olvasó: – Ej, miféle nyelv ez? Tájnyelv! Miért nem ír érthetően? magyarul? hogy értsük?

Ha Aranynál pönög áll a peng helyett, mert két szótagra van szüksége, ha ezt elfogadjuk, akkor miért érezzük erdélyiesnek a rizst helyett rizset (ami a mássalhangzó-torlasztást kerüli, helyesen), az alszunk helyett Jékely aluszunk, aluszunk-ját? Mert régiesebb? Valami alapvető hiba ez. Az ingerültség nem annyira rossz nyelvi tűrőképességünkből fakad, inkább szemléletünk szűkkeblűségét tükrözi. Trianon száz éve óta nem hiszünk a pimaszul beszivárgott szerzőnek, nem bízunk benne. A munkáját eleve alacsonyabb értékűre taksáljuk. Apropos, taksáljuk!

Miért tűnik magyarabbnak a német klopfoló és az egész németből származó, ma már polgárjogot nyert háztartási eszköztár (spájz, sámli, eszcájg), vagy más mesterségek szakszókincse (subler, cájg, gatter, gnájsz,collstok, capli, nádli stb.), mint a vajdasági, erdélyi, felvidéki magyar nyelvé? Nagyon sok német-osztrák eredetű szavunk van, és mintha új szavak már csak az angolból, az internet fájljairól csepeghetnének nyelvünkbe... Miért ne lehetne néhány román eredetű szavunk is, amely átáramlott az erdélyi magyar beszédbe, és most színesíti nyelvünket: például a vineta (padlizsán), az árdé (zöldpaprika)?

Ha összevetjük Bodor Ádám Erdélyben publikált prózai műveit és ezek magyarországi kiadásait, meglepetéssel tapasztaljuk, hogy a szerkesztő egy-egy erdélyi kifejezést törölt, és azt magyarországi változattal helyettesítette. Például a mánust óramutatóra, a mind csak esett kifejezést egyre csak esettre cserélte. Másoknál a murkot sárgarépára, a potyolót klopfolóra, a lapítót vágódeszkára szokták javítani. Nem lenne-e jobb, kérdem, hozzácsapni ezeket a szavakat már létező, német-osztrák eredetű vagy kopásra ítélt szavaink állományához?

Mi kell ahhoz, hogy egy szó polgárjogot nyerjen egy többségi kultúrában? És mi kell ahhoz, hogy ne terjedjen el egy-két hibás romános fordulat? Tájszavaink nem, de nyelvi hibáink divatba jöttek: ma már úgy mondják Budapesten, hogy „kaptam egy telefont” (amit otthon román kifejezésként ismertünk és kerülni igyekeztünk: am primit un telefon), a „nagyobb, magasabb nála” kifejezés helyett azt mondják, hogy „nagyobb, magasabb tőle” (ezt először a vajdaságiaktól hallottam, de ma már kezd általánossá válni). A „hívj föl” felszólítás helyett a székelyföldi „csengess meg” (románból: sunǎ mǎ) terjed olyan gyorsan, mint a tűzvész. (Íme, a málnavész magyarázata: erdei irtást sűrűn, gyorsan benövő málnabozót.) Átvétel és idegenség tárgyában kívánatos lenne a szót-értés.

Meg kellene találnunk a közös nyelvet.

Az ír példa rendkívüli erővel mutatja meg, hogy identitás és költői szóhasználat között milyen mély és eltéphetetlen kapcsolat áll fenn. És azt is mutatja, hogy a szóhasználat politikai jelentőséget kaphat. Joyce 1904-ben ugyan önként hagyta el Írországot és angolul írt, de egy életen át főként Dublinról, Írországról.

Az írók számára a nagy közös dilemma az angol uralom alatt maradt Észak-Írországban és a függetlenné vált Ír Köztársaságban egyaránt az volt, hogy milyen nyelven írjanak. Ha angolul írnak, akkor gyarmatosítóik nyelvén kell ír problémákat kifejezniök, ha írül, akkor előfordulhat, hogy az emberek nagy része nem érti meg. Az ír drámaírók nagy része azt a technikát követi, hogy az angolt ír dialektussal elegyíti, azt a látszatot keltve, mintha a szereplők nem is angolul beszélnének. Az egyik forrásomul szolgáló tanulmány szerzője, Bődy Edit („Az angol az anyanyelvünk”: nyelv és identitás Seamus Heaney néhány versében)„bosszúszomjas virtuozitást” lát abban, ahogyan a drámaírók megkísérelik az írt angol nyelvvé mesterkedni. Az ír identitás kifejezésének legfőbb terepe az irodalom, s ebben a mítoszok, legendák, a vidéki életforma tudatformái kapnak kiemelt szerepet. Az 1939-ben született és 1995-ben Nobel-díjjal jutalmazott nagyszerű Seamus Heaney az – írja a magyar kötet utószavában Ferencz Győző –, aki az ún. ulsteri költőkkel együtt megteremtette az ír költői identitást. Ő az észak-ír viszonyok elleni tiltakozásul 1972-ben átköltözött az Ír Köztársaságba (anyanyelvi helyről, de többségi uralom alól egy anyanyelvi országba). Heaney angolul ír. De költeményei jó részében, pl. ún. lápverseiben nemzeti hovatartozásának megvallása néha úgy történik, hogy ír hely- és helységneveket emel be szövegeibe. A kelta hely-és személynevek egy másik világ mágikus erejét vegyítik a versbe és a maguk lágyabb hangzásával azt sugallják, hogy a valóság az angoloké, akik elvették az írek földjeit, – de olyan földön élnek, amelyhez nem kötődnek (mert pl. ezt az ír tónust született angol sohasem ejtheti helyesen). Az írek ellenben kötődnek a földhöz, bár az jogilag-politikailag nem az övék. Az ír öntudat és a hely, a táj iránti érzék összetartozik: a földrajzi identitás itt ötvöződik a nyelvi identitással . Heaneynek sok verse idéz meg földrajzi helyeket, pl. A tollundi férfi, Anahorish, Broagh. Hely és nyelv egymást értelmezi, s a tájat a helynév hangalakja is felidézi. Az angol olvasót erőfeszítésre készteti, zavarba hozza, hogy ő nem tudja e neveket elég jól kiejteni. Az írek számára pedig az összetartozás, az önazonosság képzetét kelti fel. És jelzi, hogy bár az angolok a tulajdonosai a földnek, mégsem ők vannak rajta otthon.
A mi kis irodalmunkban, – miközben Heaney teljesítményét és törekvéseit csodáljuk, – már idegen nekünk a távolabbi magyar vidékek helységnév- vagy szóhasználata. Mi lenne a reakció, ha egy tájnyelv kifejezéseit és az irodalmi magyar nyelv mai idiómáját házasítanánk? A határon túli helység-, domborzati-, táj-, és családnevek feltüntetése koloritnak tűnik vagy rosszabb esetben népieskedésnek. Még Tamási is mintegy egzotikumként libeg a közelmúlt irodalmára utaló emlékezetben. Az anyaországi irodalmi szemlélet egyszerre várja el a betelepült alkotótól, hogy legyen markáns, senkihez sem hasonlító nyelvi és írói identitása, másrészt ezt a sajátosságot, mint ingerlő ajándékot, ki akarja iktatni. A társadalmi-szakmai asszimiláció feltétele ezek szerint a nyelvi identitás legalább részleges felfüggesztése. Nem abszurd ez? De ad-e más, új önazonosságot az új hely? Megannyi nyitott kérdés.

Életünk fikciója

3. Témánk harmadik szempontja a hozott és az újonnan megismert életgyakorlat különbözősége. Aki külföldre megy, az új helyen is afelé igyekszik, aki otthon volt, aki ő maga. Az lesz, aki volt. Ez léte folytonosságának garanciája.

Az új hazában az idegenkedésre, a megérzett tartózkodásra a betelepedő maga is óvatossággal, viszonos gyanúval válaszol. Ahogy egy román közmondás tartja: Aki egyszer megégette a száját, az megfújja a joghurtot is. A szituációk, az élettények értelmezése is meglehetős eltérést mutat. Nagy a különbség vidékenként és a határon túli részeken abban, ki min sértődik meg, mit tekint megengedhető tréfálkozásnak, mi számít gorombaságnak és mi minősül csupán évődésnek. Máshol húzódnak az érzékenység, egyeseknél a nemzeti érzékenység határai, más a testünkhöz való viszonyunk és az erről való beszéd vagy hallgatás is. A kisebbségiek mást hallgatnak el vagy mondanak ki, mint az anyaországiak. Nem csak az iskolázottság, műveltség vagy a világot-látottság játszik ebben szerepet, hanem a tabuk, az elszenvedett nemzetiségi megaláztatások és a normatív helyi hagyományok is. Erdélyben más a tegezés és a magázás rendje (az utóbbi javára).
Beilleszkedni számtalan viszontagsággal jár. Mindkét félnek meg kell tanulnia, hogyan olvassa a másikat.

Az, hogy miként válhat magas költészetté táj-tapasztalat, nyelvi elszigeteltség, életgyakorlat és nézetrendszer, az mintaszerű erővel Rainer Maria Rilke költészetében mutatkozik meg.

Az ő esete nem csak azért egyszeri, mert németül írt svájci francia környezetben. Hiszen Paul Celan is németül írt Párizsban. A különös itt az, miért építette Rilke ezt a nyelvi át-nem-eresztő-réteget (mint életformát) maga köré. És persze, azt is kérdezhetném, meghatározta-e a francia környezet és magányos életmódja a muzoti lakótoronyban Rilke német költői nyelvét? A svájci évekről szóló alapvető könyvében von Salis, aki Soglióban kétszer is vendégül látta Rilkét, a következőket írja: Rilke viszonya azokhoz a helyszínekhez, ahol németül beszéltek, ellentmondásos, alapvetően elutasító volt. Szülővárosa, Prága, sokféle rémülettel töltötte el gyermekkorában. Később Ausztria iránti ellenszenve, majd elidegenedése az átpolitizálódott és nemzetivé vált németektől Párizsba vitte. A költő az első világháború idején Németországba kényszerült, azokat az éveket börtönként élte meg, miközben Párizsban rekedt vagyontárgyait elárverezték, és csak könyveinek egy részét tudta megmenteni és utána küldeni Svájcba André Gide. Von Salis a legfontosabb, itt szóban forgó kérdésről, a nyelvhasználatról így tudósít:

„Rilke arra érez késztetést, hogy idegen nyelvű tájakon tartózkodjék, ott ismeretlenül és egyedül a saját nyelvével összezárva lakjon, amelyet alkotó periódusaiban, mint írásművészetének anyagát, szívesen óvott meg a napi élettel való kapcsolattól, és a csak pőre értekezési eszközként való használattól.

Azt hitte, ezen a módon németségének kizárólagos, tiszta munkájához- használhatóságát jobban meg tudja őrizni.”

A helyzetváltoztatás kihat a szavak jelentésváltozására is, állapítja meg Otto Friedrich Bollnow, az egyik legmélyebb Rilke-értelmező. Rilkénél az alapszavak filozófiai kategóriákként működnek. Kevés a konkrétum, a világ valóságára vonatkozó szó. Rilke alapszavai egész életén át megmaradnak, jelentésmezejük mindig a korábbi jelentéseket is tartalmazza. A későbbi verseket nem tudjuk az alapszavak korábbi versekben használt jelentésének ismerete nélkül értelmezni. Rilke ilyen fontos alapszava a kibírni, elviselni, kiállni (=túlélni). Illetve a legyűrni, megküzdeni valamivel. Legfontosabb mondanivalóinak egyike épp a létezés elviselhetetlen terhének, a kiszolgáltatottságunkból eredő félelemnek az elviselése. Ha megálljuk a helyünket (Überstehen, Leisten), akkor ez átvált a szabadság vagy védettség, óvottság érzetébe. (Geborgenheit) Az emberek legnagyobb hibája a szétszórtság, szórakozottság (die Zerstreuung). A fenyegetettség élménye nem annyira kívülről éri az embert, mint inkább belülről - sugallják versei. – Az ember gyöngesége, hogy ki akar térni a megpróbáltatás elől, menedéket keres valami bizonyosabban. (l. Szonettek Orfeuszhoz, III. 368. oldal). De az emberi teljesítmények legnagyobbika – állítja Rilke –, ha lemond a biztonság kereséséről.

A kockázat szabad igenlése új létmódot tesz lehetővé. Ahogy a Biblia tanítja: Az ember elveszíti életét, ha meg akarja tartani azt, és megnyeri, ha valami nagyobbra teszi fel.

Alapszavai, Aushalten. Ertragen-Bestehen-Überstehen, azaz kibírni-elviselni-megállni, (helyet)-túlélni, átvészelni. Rilke rendkívüli koncentrációban élt, és magas feszültségű költészetet teremtett. Talán ez a oka, hogy korán, 51 évesen meghalt. El kell viselni a nagy megterhelést – sugallják Rilke versei –, egy nagyobb élet, egy nagyobb Lét tekintetét (ein grösseres Dasein).

Így fonódik össze életgyakorlat, szóhasználat és magas költészet.

Zárószavak

Az író hazája az, ahol írni tud. Ahová a műve is megérkezik, de nem úgy, mint egy elkallódott repülőtéri bőrönd. Ugyanis nem csak a költő vándorol ki, hanem a verse is. Értik-e itt azt, ami nem ezen a helyen, más nyelvi hagyományok fényárnyékában keletkezett? Mindig azt reméltem, költő és olvasó között a vers fordítja le a múltat, a tapasztalatokat, a világot.

Egy költő verseinek mélyebbé, jelentősebbé, röviden: jobbá alakulása is a befogadási-elsajátítási folyamat fokmérője. A recepció, a fogadtatás milyensége gátolja vagy serkenti abban, hogy elérje, megtapasztalja tehetsége határait. Ez költészetének elengedhetetlen föltétele.

2014-ben Zugban, Svájcban, azaz újabb otthonos idegenségben írtam arról, hova érkezünk meg.

A SZÜNET CSODÁJA

Egyszer csak minden lámpa kialudt.
A hegynek fölfelé, kezemben drága étel,
betakarva most tárgyatlan sötéttel,
féltem, nem érem el a kolostor-kaput.

Sötétségben minden föld idegen.
Lépegettem azért, bizonytalan, – aztán egyre jobban,
mert a magasba néztem és ott billiárd
fény repdesett.

Nem mélyből, hanem az égből kiált,
hogy harsány, folt lámpáink mögött mindig ott van
a csilló öröklét. Együtt süvít a csillagokkal.
Régi nyarak remegnek ezer csillagjegyen.
S mi vakon lépegetünk a nálunk nagyobban.

Van olyan ég, melyben otthon vagyunk.

Még elmondok egy rövid történetet: 1969 februárjában, első egyetemi szünetem idején jártam először nem-magyar helyen, Prágában. Még Dubčekék irányították az országot, de már fél éve bent állomásoztak az oroszok, és a többi szocialista ország testvéri tankjai. A farkasordító hidegben egy zsúfolt sörözőbe tértünk be, a végtelen asztal két oldalán szorosan, egymásnak nyomódva ültek az emberek, vastag füstben itták, testes kriglikből, a sört. Imitt-amott énekeltek.

Mi szerettünk volna leülni. Álltunk az asztal sarkán, s mivel németül nem mertünk megszólalni, hát az orosszal kísérleteztünk. Mogorván, dühösen néztek ránk, de mi gyorsan eldadogtuk, hogy: iz Ruminyii, Romániából jöttünk. (Ezzel csak akkor és egyetlen egyszer arattam sikert. Románia ugyanis nem vonult be Csehszlovákiába.) Többen is felkiáltottak, fészkelődni kezdtek, összébb húzódtak a lócán az irdatlan asztal mindkét oldalán. Beülhettünk közéjük, egymással szemben. Mindenféle tört nyelven beszélgetni kezdtünk szomszédainkkal.

Igen, befogadni annyit jelent: lemondani valamiről, arrébb húzódni, helyet szorítani a másiknak magunk mellett. Kassák Lajos utolsó verseskötetének címe ez: Üljük körül az asztalt.

Mindazt, amit ma itt Önöknek elmondtam, bátorításnak szánom, hogy legyenek továbbra is merészek szomszédos ismeretlenek megismerésében. És köszönetnek is szántam, hogy költészetem ebben az irodalomban kiteljesedhetett.

Befejezésül egy rövid versemet mondom el. Ezzel a verssel indultam, ma is ez életem emblémája.

AHOGYAN ÉLEK

Újra, csak újra megtérek,
nem akarok más lenni,
(félek)
mint ami lenni szeretnék.
Ahogyan élek, az a hazám.

Köszönöm a figyelmüket!

A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián elhangzott székfoglaló beszéd. 
Fotó: Valuska Gábor. Az első részét ITT, a másodikat ITT olvashatják.

Balla Zsófia

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.