hirdetés

Balla Zsófia: Fantasztikus idő lebegett bennünk

2019. január 15.

Ami elképesztően jó, az hihetetlenül modern is, és elévülhetetlen, kophatatlan, az átüt, és azt gondolom, hogy az számít költészetnek. Persze elolvasom, mit írnak a kortársaim, és élvezem, ami jó, vagy jócska, de amikor be akarom mérni a távot, akkor kell a nagy minta. – A ma 70 éves Balla Zsófiával készített nagyvizit-interjúnk második része.

hirdetés

JL: Na de ha jól emlékszem, arra a kérdésre – talán a Zárórában –, hogy miért nem vonultál illegalitásba, és vállaltad, ameddig lehetett, a megjelenést, azt mondtad, úgy gondoltad, hogy ez az egyetlen esély arra, hogy szólj valakihez. A szocializmus alatt mégis élt benned a remény, hogy megtartsd a megszólalás lehetőségét, akkor végeredményben most is ehhez ragaszkodsz?

Ragaszkodom, de bizonyos értelemben rosszabb a helyzet, mint a Ceauşescu-diktatúrában. Azzal szemben állott a társadalom, az értelmiség majdnem egésze. Míg az ember fiatal, addig többet remél, és akkoriban azért más irányba mutattak a jelek. Az ellenzéki mozgalmak Lengyelországban, a magyarországi ellenzék és szamizdat, és utána a hatalmas változás Gorbacsovnak (is) köszönhetően, aki egy puskalövés nélkül visszaadta ezeket az országokat saját maguknak, mindez arra mutatott, hogy az elnyomás egyszer véget ér. Csak az értelmiségieknek volt valamilyen nemzetközi nyilvánosságuk, a lakosság tőlük várt valami tiltakozást, segítséget, biztatást. Fontos volt eljutni, amíg lehet, legálisan, könyvben, újságban az emberekhez.

A kérdésedhez még valami: van egy erősen drámai emlékem a román forradalom napjaiból. Arról, hogy mikor hogyan dönthet az ember.

A lakásunkból hallatszott, ahogy 1989. december 21-én vonult és énekelt a tömeg a főúton, majd a vezényszavak és a sortűz is. És újra énekelni kezdtek. Én is le akartam menni a tüntetőkhöz, úgy éreztem, ilyen megalázottan és szégyenben nem lehet élni, mindegy, mi történik. Anyám, anyu szegény elkapta a ruhám, és elkezdett zokogni. Azt mondta, ne menj le, ha lelőnek, nem marad senkim. Nem volt szívem, persze, ordítottam, te is eljöttél Szigetről, és ott hagytad a szüleid... veszekedtünk, mint az őrültek. De már nem mentem le az utcára, mert úgy éreztem, nem tehetem meg vele, hogy egyedül marad a nyomor, a verések, a láger, két diktatúra, egy ilyen élet után. Amikor másnap lementem az Astoria szállóhoz, akkora vértócsa terjengett előtte, mint itt ez a szoba. A Főtéren is.

Úgyhogy vannak kompromisszumok, amelyekben nem vagy ura az életednek.

Nagyvizit Balla Zsófiánál

fotók: Valuska Gábor (A képre kattintva megnyílik a galéria.)

Az ember, amikor nagyon fiatal, hiszi, hogy lesznek változások, és vannak demokráciák, ahova el lehet menekülni. Van még valami érték a világban, amely megmarad, és az aktuális elnyomással szembefordul. Most olvastam egy esszét a '68-as diáklázadások utóéletéről, hogy milyen messzemenő társadalmi – beleértve a nemi, a szexuális egyenlőséget, a politikai mozgalmakat, a feminizmust – következményei voltak, milyen óriási változást hozott, hány afrikai ország szabadult fel a 60-as években, ennek köszönhető a szülők háborús előéletének számonkérése Németországban, hogy mit csináltak a 30-as, 40-es években. Arról szól a cikk, hogy mi minden indult el a demokratikusabb berendezkedés, mondhatni egy bal-liberális társadalom kiépülése felé. Mert számomra a klasszikus liberalizmus a szabadságelméletek egyik legfontosabbika, különösen ennek az angolszász és klasszikus francia változata. Akkor erről még nem lehetett nyilvánosan beszélni, de volt remény bennünk, hogy talán még a mi életünkben megvalósul valami belőle. Akkoriban erre tartott Európa és a világ egy része.

De most inkább azt látom, hogyan hátrál Amerika is, Kelet-Európa is. És mi folyik Afrikában és a Közel-Keleten, mi zajlik a környező országokban és itthon. Nem csak ránk vonatkozik, hanem más államokra is: nagyon ragályos divat a politikai kérdések nemzetállami, etnicista megközelítése. Hogy ez micsoda erőre kapott a személyi szabadság gondolatával szemben. És éledeznek a múlt fekete árnyai is. Az emberek a liberalizmust csak szitokszóként ismerik, fogalmuk sincs, hogy mit jelent valójában. Természetesen nem a neoliberális gazdaságpolitikára gondolok. Újra kell kezdenünk, most, öregen? Nem látom a százezreket az utcán. Mi van Olaszországban? Mi van Törökországban? Mi van Oroszországban? Mi van Amerikában? Veszélyes, ostoba tendenciák terjednek, és úgy érzem, hogy ehhez kapcsolódóan erősödik a műveltség hiánya, az elbutulás folyamata is. Közömbösséget érzékelek. Anyámban és bennem, aki a háború után születtem, még bennünk volt, bennem van az a rettegés, hogy tudjuk, mit jelent egy háború. De már nem biztos, hogy a fiatalokban is benne van. Nem érzékelik, nem tartanak a háborútól, nem emlékeznek semmire. Most nem a társadalmilag kis csoportot jelentő öntudatos fiatal értelmiségiekről beszélek, hanem a kormánybarát többségről. A háborúskodással kacérkodó, fegyverkező programokat megvalósító politikusokról.

Néhány hete láttam egy – a közép-afrikai mészárlásokról szóló – nagyszerű kétszemélyes színdarabot a Kolozsvári Nemzetközi Fesztiválon a berlini Schaubühne színészeinek előadásában. Címe: A részvét. Avagy a gépfegyver története. Arról beszél, hogy miért indulnak el a menekülők. Döbbenetes, ahogyan színházat csináltak a dokumentumokból. Nem az irodalom helyett kapunk dokumentumokat, tényeket, hanem fordítva: a tényekből sikerült színházat, művészetet csinálni. Két nő játssza, az egyik négyéves korában maradt életben a váltakozó népirtások idején, a hutuk és a tuszik közt dúló öldöklések után. Egy pálmalevél alatt nézte végig családja lemészárlását. Aztán belga szülők fogadták örökbe ‒ és nagyszerű (francia nyelvű) színésznő lett belőle. Lenyűgöző színházat hoztak létre. Vannak szerencsére még ilyen rendezők, mint Milo Rau, aki ezt megcsinálja, és vannak emberek, Németország-szerte, akik meg is nézik. Hogy a világ miképp gerjeszti, részvétlenül, a háborús veszélyt, hogy a segítő szervezetek miképp váltják pénzre a szenvedést és a részvétet adott esetben. Hogy a segítség nem szólam. Hogy egy háború az erkölcs alappilléreit aláaknázó helyzetekbe sodorhatja a legnagylelkűbb embereket is. Hogy miképp kényszerülnek embertelenségre az életük megmentése érdekében. Tudjuk mi azt Európában, hogy egy ilyen több millió áldozatot követelő afrikai „lokális" háborúban több millió nőt erőszakoltak és öltek meg utána? Nem, nem tudjuk. A dokumentum-jelleg nem harsogja túl a darabot, hanem aláfűti ezt a bámulatos előadást. Nem ártana, ha Magyarországra is elhoznák a művet.

Nagyvizit Balla Zsófiánál

De itthon nem ezt a szellemi ébrenlétet látom. Az egyházak sem az evangéliumi tanítás szellemében viselkednek – tisztelet a kevés kivételnek. Gyermekkoromban Gheorghe-Gheorgiu Dejt hallgattam, utána húsz évig azt az egész romániai nacionalista őrületet. Azután következett az új világ, itt, egy nagyszerű társadalom reménye, megszállók nélkül, pénztámogatással az EU-tól. Húsz reményteljes év, amikor dolgozni tudtam, és élni lehetett. Most úgy érzem, hogy megint beborul az ég, és mintha nem lennének a fiatalok erre felkészülve. Valószínűleg az ellenállásnak a hiánya keserít el a legjobban. Az ellenzék ötlettelen, lusta és tehetségtelen. Nincs egyetlen önálló politikai gondolata egyik alakulatnak sem. Ez elkeserítő.

NG: Mintha szűkülne is az a közeg, amelyikkel értelmes beszélgetést lehet folytatni.

Nagyon megosztott az ország, és mindent elkövetnek azért, hogy két részre hasadjon a társadalom, és egyik része ellenségnek tekintse a másikat. De az ellenzéki oldal is rendkívül kisstílű, elfogult és belterjes. A közjó célja föl sem merül. Például a Klub Rádióban egyik (kínos) beszélgetésben egyetlen mondattal elintézte a kérdező riporter a „nem-liberális”, úgymond a másik oldal egész irodalmát, mondván, hogy „ezen (mármint a liberális) térfélen írják a jobb könyveket”. Hogyan lehet ilyet mondani? Hiszen kiderül, hogy nem is ismer senkit a lesajnált oldalról, semmit sem olvasott tőlük – csak azokat a sztárokat ismeri és reklámozza fenntartás és kritika nélkül, akikkel politikailag is egyetérthet, vagy akik a barátai. Miféle tájékoztatás, miféle hangnem, miféle méltányosság ez? Kétségbeejtő. De egyáltalán milyen fensőbbség, milyen szellemi páholyból tehet ilyen kijelentéseket? Ha csak végignézitek a díjosztásokat az Orbánékat megelőző évtizedekben, akkor azt látjátok, hogy itt sem sok babért osztottak a másik oldalnak. Tehát sok jogos sérelem is van, és „ mi” a fent vázolt módon akarjuk a szellemileg megosztott országot újra párbeszédre inspirálni?... Ajjaj. Hervasztó állapotban van az ellenzék is, ez a legnagyobb bajok egyike. És akkor hol van még a szegénység, a hajléktalanság, a rasszista gondolkodás, az iskolázatlanság és a lakosság egészségi állapotának a kérdése? És most a kultúra, az irodalom állapotáról még nem is mondtam semmit.

Nagyvizit Balla Zsófiánál

NG: Eszembe jutott nemrég a Magyar Naplóban közölt levelezésetek Balassa Péterrel. Levélkamra a címe, zenéről kezdtetek el beszélgetni. Bartók, Kurtág, Beethoven, Máté-passió, ilyenek kerülnek szóba. És nekem már a felütésből úgy tűnt, hogy ez egy korábbi beszélgetés a folytatása. A Balassával való kapcsolatodra vagyok kíváncsi. Hogyan kezdődött el a beszélgetés közöttetek, és még az itteni nagy beszélgetőtársaidra kérdeznék rá, akikkel igazán nagy beszélgetéseket tudsz vagy tudtál folytatni 1993 után, vagy akár előtte.

A változás után, 1990-ben jött el először Balassa Péter Kolozsvárra. Az egyetem hívta meg, Parti Nagy Lajossal közösen. Nálam aludtak, a lakásomon. Este, mielőtt elvonultam volna, beszélgettünk, iszogattunk, vacsoráztunk. Tudod, milyenek ezek az első beszélgetések, bizonyára ti is átéltétek már, hogy megismersz valakit, akit szeretsz, vagy becsülsz, vagy olvastál tőle valamit, erről is beszéltek, de aztán elkezditek kitapogatni a másik ízlését, olvasmányait. És kiderült, hogy persze neki is Tolsztoj, Dosztojevszkij, Flaubert, és sok más a kedvence. Összenéztünk. Azt mondja, Dosztojevszkij. Mondom, A félkegyelmű. Mire ő: Miskin. És akkor összenevettünk. Vagy azt mondja? Brahms: Német requiem, és akkor én azt válaszoltam, II. tétel – és már énekeltem is a strófát (Denn alles Fleisch es ist wie Gras). Később egyik esszémhez le is fordítottam a tétel szövegét. Így tapogattuk ki ízlésünkben a közös pontokat. Egy ilyen párszavas eszmecsere sok mindent lerövidít. Elkezdtünk beszélgetni. Ő korábban katolizált, én meg közel voltam még vallásos életszakaszomhoz. Nagyon sok közös pontot találtunk, úgyhogy amikor én '90-ben, tíz év után megint útlevélhez jutottam és kiutazhattam Magyarországra, akkor kétszer is megtörtént, hogy Esterházy és Balassa vártak valahol, és elvittek vacsorázni, beszélgetni a budai Halászcsárdába. Boldogan dumáltunk, néztük a Dunát, az esti pesti oldalt, a nagy várakozások kora volt még. A mai napig ámulattal megyek át a Margit hídon, és nézem a várost. Nem tudok vele betelni. Nappal, este vagy rossz időben, mindegy, mindig boldoggá tesz a látvány. Akkor is így volt, ültem, néztem a másik partot. Itt ülök ezzel a két csodálatos pasival, és remekül beszélgetünk. Tele voltunk reménnyel, kritikai érvekkel, fantasztikus idő lebegett bennünk. Az pedig külön szerencsének bizonyult, hogy Balassa szerette a zenét. Akkor tudtam meg, hogy a sokat forgatott Operakalauz egyik szerzője az ő apja. Örült, hogy én alapvetően, foglalkozásomat tekintve, zenész vagyok. Az ő ötlete volt a levélváltás. De én valószínűleg átléptem egy műfaji határt...

NG: A végén. '93-ban...

Igen, és akkor szakadt meg a levelezés. Azt mondta, hogy erre már nem tud válaszolni. Úgy érezte, hogy valami olyasmit hoztam be az életemből, ami ezen az esszébeszélgetésen kívül van, és ez, ha nem is semmisíti meg, de kétségtelenül tönkreteszi a hangnemét. Utólag belátom, hogy ebben bizonyára igaza volt.

MB: Mit hoztál be a beszélgetésbe?

Arról a levélesszémről van szó, amely a gyermekem halálának kórházi történetét fonja össze a Máté passió egyik koráljának útjával, ismétlődéseivel és jelentésváltozásaival. Azóta ebből egy rádiójátékot is írtam, Születésünk napja címmel.

A Máté passiónak egy korál-dallamáról írtam, négyszer tér vissza a műben, négyszer változtat hangnemet Bach. A passió-történettel párhuzamosan leírtam a kisfiam születésének és halálának a történetét, az én magán-passiómként, azt kutattam, hogyan ér össze a két szenvedéstörténet. Azt, ami történt, a román abortusztörvény embertelenségének köszönhetem és annak, ahogyan bántak velem.
A történet záróköve az, hogy néhány hete elmentem Kolozsváron egykori nagy szerelmem, Egyed Péter sírjához. Abban a temetőben megpillantottam Veriş doktor sírkövét is, azét az orvosét, aki ügyészséggel, feljelentéssel fenyegetett meg, ha nem szedem tovább a terhességmegtartó gyógyszert, és ezzel belehajszolt egy olyan folyamatba, amelybe kis híján (fél órán múlott) belehaltam, a gyerek meghalt, és soha többé nem lehetett gyerekem.

Belátom, minden rossz szándék nélkül, inkább írói ötlettől hajtva, de belehúztam az esszébe egy olyan szálat, amely kilépett a zenei levelezés műfajából. Balassa úgy érezte, nem hozakodhat erre ő is családtörténetekkel elő, és hogy ez így tisztességtelen, maradjunk a zenénél. Akkor abbamaradt a levelezésünk. De nem haraggal fejeztük be.

NG: Léteznek még efféle nagy beszélgetések, ahol Lukács Györgyöt össze lehet kötni Bartókkal...?

... és ahol az egyik fél bírálhatja Lukácsot?

NG: ... és ahol a Passiót Rilke-sorokkal kötik össze. Létezik még ez felvevő közeg?

Igen, létezik. Vannak olyan barátaim (irodalomtörténészek, filozófusok, képzőművészek), akikkel másról is lehet érdekfeszítő beszélgetést folytatni, mint a napi politikáról. Ezek lealacsonyító efemer dolgok. Lehet, furcsának tűnik, hogy elmondom, de költő-esszéíró férjemmel, (Báthori) Csabával való beszélgetéseink minden nap ilyenek. Reggel leülünk a kávé mellé, azt mondja, nézd csak, mit találtam, és akkor felolvas valamit. És akkor nekem eszembe jut valami, amit nemrég olvastam, hozzákeresek egy könyvet és felötlik, hogy ez melyik költőnél bukkan föl egészen korán... És vannak barátaink, akikkel le lehet ülni. Nem sokan, de vannak. Például Vajda Mihállyal, Radnóti Sándorral, régen Petrivel, Esterházyval tudtam-tudtunk jókat beszélgetni, utóbbival például Móricz prózájának elemi erejéről és írói eszközeiről, vagy Berlinben a Tar-ügyről, erkölcsről és a megbocsátás mértékéről. Még van néhány ilyen férfi és nő az életünkben. És látom én ezt írásban is. Sok mindent olvasok németül, nézem a német könyvkiadást, egy-egy esszékötetet. Vagy például Csaba elővett a napokban néhány Jászi-kötetet. Bámulatos, milyen dolgok bukkannak fel ott. Jászinak nincs szobra ebben az országban. Vagy nézzük a Huszadik század folyóirat körkérdését, amelyet Lesznai Anna is megválaszolt. Nagyszerű írás az övé! Ha férfi írta volna azt a választ, akkor már rég forogna a neten, abban a témában, hogy mi a magyar, és van-e zsidókérdés. Említettem, hogy Adyt olvasok most, a nemtelen támadások miatt is, meg Babitsot. Mai koromban másképp olvasok, más megrendüléseim vannak. Itt van például a Ha nem vagy ellenállás című verse. Most érzem azt, hogy milyen fontos vers, és milyen képi átkötés van benne Jékelyhez. Meg is mutatom ezt a négy sort.
Jékelynek nagyon sok sírhoz kapcsolódó verse van. „S úgy alszunk már, mint földünk más felében / a kőbepólyált, hosszucsontu inkák.”

„Ha meghalsz, a lelkedből is virág nő
s ing-leng a hitvány jövendők szelében.
De makacs csontod a virág alatt
üljön súlyosan és keményen.” (kiemelés tőlem, B.ZS.)

Nekem nagy erősséget ad egy ilyen vers. A végén pedig rögtön elkezdtem gondolkodni, hogy ott van a kortárs Jékely azokkal a csontokkal. Mindegy, hogy Babits olvasta-e Jékelyt, vagy Jékely Babitsot, mert vannak dolgok, amelyek egy korszakban mintegy a levegőben lógnak, vagy egyszerre jönnek rá a költők. De az nagyon érdekes, milyen sokszor szerepel Jékelynél a megmaradó csont, a gúnyos grimasz síri haptákban, a csont és a föld. És ehhez jön a babitsi gondolat, hogyha semmi sem lehetséges ebben a világban, akkor az anyagban őrizz meg valamit. Babitsot ugyanis nagyon sok támadás érte, sok megaláztatásnak, elutasításnak ki volt téve, ezt nem sokan tudják. És mégis ő az egyetlen, aki a vészkorszakban a haláláig tökéletesen és hibátlanul viselkedett. Tiltakozik és ír. Ezek az összefüggések adnak az embernek erőt és gondolkodnivalót.

Balassa nagyon hiányzik, vele nagyon jól lehetett beszélgetni. És Esterházy is. Egyszer azt mondta, csak veletek tudok igazán jól irodalomról beszélgetni. Volt egy tanulságos vita, amikor kint voltunk ösztöndíjjal Berlinben, Péter is kint volt Gittával és Petri Gyuri is, ő már nagyon betegen. Ez 2000-ben lehetett. Elmentünk Petriékhez, akkoriban derült ki Tarról, hogy jelentett. Mivel Petri élettársa, Papp Mari volt Tar Sándor egyik fő megfigyeltje, kezdtük őket kérdezni, hogy ehhez mit szólnak. Mari és Gyuri is afféle legyintéssel vette tudomásul a dolgot, nem kell bántani – mondták. Mi nem úgy éreztük, mi inkább Eörsi Pista pártján álltunk ebben a kérdésben, mert nem mindegy, hogy valaki jelentett, vagy nem jelentett. Az én személyes életemben egyáltalán nem volt mindegy, hogy igen vagy nem. Nagyon sok baráti jelentésnek is megittam a levét. Erről vitatkoztunk, próbáltuk őket meggyőzni, ők azonban óvatosan, viszonylagosítva beszéltek: igen, de Tar kiszolgáltatott ember volt. Mondtuk, ez igaz. Nem a beszervezés tényével van bajom, mert az embereket halálosan meg lehet fenyegetni vagy erőszakkal rávenni, hanem azzal, amit utána csinált. '90 után mondhatott volna valamit. Ekkor Esterházy azzal érvelt, kipirulva, izgatottan, hogy „Én akkor mit mondjak a gyerekeimnek? Mire tanítsam őket? Hogy mindegy?” Sose felejtem el a hangját. Nem tudtam, hogy az apjáról szóló dossziéval birkózik, és a Javított kiadáson dolgozik. Úgyhogy tulajdonképpen ez a válasz. Vannak emberek, akikkel lehet, és tud az ember nagyon mélyre menő kérdésekről beszélni.

Nagyvizit Balla Zsófiánál

NG: Zárójel: Mintha valaki mondta volna, hogy te éltél a Petri lakásában?

Igen, így kerültem Budapestre. Petri Gyurival egyszer már találkoztam a 80-as évek elején. Aztán tíz évig nem kaptam útlevelet. Jöttek a változások, és szerveztünk Egyed Péterrel egy hatalmas Holmi-estet Kolozsváron. Nagyon sokan kijöttek, sok embert megismertem. Később, '92 nyarán egy nagy műtéten estem át. Két hónapig feküdtem itt Budapesten. Akkoriban Petri Gyuri főzött nekem, és Marival küldte, a Trabanttal a baráti lakásra, ahol akkoriban lábadoztam. És egy alkalommal mondta, hogy kapott egy hat hónapos ösztöndíjat Bécsbe, megkérdezte, nem akarok-e kijönni, és a lakásukban lakni, amíg ők kint vannak Bécsben. Nagyon boldog voltam, mert mindig ebben a nagyvárosban akartam élni.

Hozzá tartozik, hogy otthon közben szétment a magánéletem. '92-t írtunk, jött ez a műtét is, és valahogy minden lezárult. Túl voltunk a marosvásárhelyi eseményeken, rájöttem, hogy Romániában még egy ideig nem lesz demokrácia. Úgy éreztem, nem akarok abban a formában politizálni, amilyet a kisebbségi lét kínál, mert nem sokban különbözik az előző periódustól abban az értelemben, hogy állandóan résen kell lenni. Nem akartam többé résen lenni. Írni akartam és olvasni. Boldogan eljöttem egy fél évre. Közben Márton Laciék adtak egy befogadási nyilatkozatot, és beadtam a letelepedési kérelmemet. Nagyon nehéz menet volt. Miután megkaptam, beadtam az állampolgársági kérelmem, és '93 őszén Göncz Árpád aláírta. Kőrösi Jóska tudott egy kis lakást, a Rózsa utcában, egy szanálásra ítélt, egyemeletes házban, 23 négyzetméter volt. Egy szoba, egy kis elhúzós redőnyajtó, mögötte vécé és zuhanyozó. Az előtér egyben konyha is. Pici, de fel volt újítva, és ott hagyták nekem a berendezést.

Nagyvizit Balla Zsófiánál

A pénz úgy állt össze, hogy '92-ben kaptam Déry-díjat – emlékszem, még a kórházba jött be Réz úr szólni –, ami 250.000 forint volt, és még 250-et előállítottunk édesanyámmal a külföldi rokonoktól kapott tíz-húszdollárosokból. Ezeket nem volt szabad Romániában otthon tartanunk, kint voltak egy németországi barátunknál. A megspórolt családi pénz volt az én belépőm Budapestre. Innen indultam az új életemben. Majd minden pénzt, minden díjat félretettem, hogy a Wesselényi utcában megvehessem azt a nagyobb lakást, amelybe aztán édesanyámat kihoztam. Úgyhogy én akkoriban úgy éltem, hogy napi 1 kancsó limonádé, és tíz deka párizsi. Plusz állandóan buliztunk itt-ott, tehát nem voltam éhes. Illetve akkoriban a kisebb pénzű honoráriumokból is rendesen meg lehetett élni. Állást, azt soha nem ajánlott fel senki. Próbálkoztam a rádióhoz bekerülni, de az bonyolult volt. Ahhoz itt kell születni, vagy valaki osztálytársának, évfolyamtársának, rokonának, ismerősének, szeretőjének lenni. Szeretjük amit csinálsz – mondták –, de az állást az évfolyamtársamnak szántam... Nagyon nehezen szoktam meg ezt a teljes létbizonytalanságot, de mondom, minden fillért félretettem. Az ösztöndíjak összegeit is. Könyvhonoráriumok még voltak, akkor még nem nekem kellett támogatást vinnem a kiadónak, hanem én kaptam honoráriumot, és ezekből jött össze a pénz, amelyhez még így is hiányzott ötszázezer forint. Akkor kaptam meg a kétéves, ún. nagy Soros-ösztöndíjat, és a barátaim előre összeadták ezt az összeget, én pedig havonta, ahogy bejött az ösztöndíj, hatvanezrenként fizettem ki nekik a tartozásaimat. Ma ez már nem menne. Ez a szolidaritásnak meg a barátságnak még egy másik időszaka. Amikor anyám végleg Pestre költözött, akkor eladtuk a Wesselényi utcait, és felszámoltuk a kolozsvári lakást. Bútorostul-mindenestül. Így állt össze ennek a mostani lakásnak az ára.

Nagyvizit Balla Zsófiánál

NG: Visszatérve a művekre, legutóbbi versesköteted 2016-os, de előtte igen hosszú, hét év szünet volt...

És az előző kettő között is hét év telt el. Ez nem Horatiusra utaló kilenc év, hanem csak azt jelenti: nem tudom magam rávenni, hogy minden évben kipréseljek egy új könyvet, ahogy azt manapság elvárják. De azért közben született egy gyerekkönyv, négy évig játszották a Rózsa és Ibolya-átiratomat a Stúdió K-ban, készült egy gyerekfilm, a Balassa-levélből íródott egy rádiójáték, megjelent két német nyelvű kötetem. Sok minden egyéb is történt ‒ és sokat voltunk távol különféle ösztöndíjakkal. Ezek nem csak a nyugodt munkát tették lehetővé, de mindig megspóroltam annyi pénzt, amennyiből egy ideig meg tudtunk élni. Elmondtam egy beszélgetésen a Magvető Caféban tavaly, hogy van egy kiadatlan könyvem anyámról. Egy félig dokumentum-, félig esszéregény, ennek az eldönthetetlensége nem jó szerintem, ezért nem publikáltam. Kiadható lenne, hogyne, és lehet, hogy égbe dicsérnének miatta, csak az én prózai igényeimnek nem felel meg. Sokféle írói munkát elvállaltam akkoriban, hogy megéljünk, és én nem tudok egyszerre többfélén dolgozni. Nem vagyok elég könnyed. Meg például szokatlan volt nekem, ami itt szokás, hogy beválogatsz régebbi köteteidből a következőbe, kiegészíted egy új ciklussal, és megvan a következő kötet. Ezt nem csináltam. Van egy válogatott kötetem, amelyet a Jelenkor adott ki, főként azért, mert az otthoni könyveim itt nem voltak elérhetőek, azokból volt egy válogatás, és egy új ciklus. Ez az egyetlen ilyen. Egyébként teljesen új anyag van a köteteimben.

NG: Mintha úgy olvastam volna az egyik interjúdban, hogy a hosszú szünetekben új irányok, megoldások formálódtak...

Az utolsó három könyvemet érzem most magamhoz a legközelebb állónak. A változás az Ahogyan élsz-válogatásban (Jelenkor, 1995) követhető a legjobban, részben otthon írott versek, részben új élményekből születettek szerepelnek benne. De van benne olyan irány is, amely nem bizonyult számomra járhatónak. A harmadik történet című kötetben (Jelenkor, 2002) kezdek visszatalálni és egyben megtalálni a hangom. Átfordulni lassan, ahogyan egy hajó változtat irányt. Részben a klasszikus és az oldottabb nyugat-európai formákhoz, és a klasszikus, a létezés lényegi kérdéseiről szóló költészethez próbáltam visszatérni. Sokféle hanggal kísérleteztem az évtizedek során. Talán a legsikertelenebb pont a válogatott kötetben a Budatest című ciklus, abban próbálgatok egy nyelvjátékos stílust, de az nem az én alkatomnak való, nekem ahhoz nincs tehetségem, jó, ha ezt felismeri az ember. De volt olyan kolléga, aki jelezte. És hálás vagyok érte, hogy megerősített a kételyeimben. Van kísértés a költészetben. Amikor az ember valami új, meghökkentő megoldással találkozik egy költőnél, akkor azt érzi, hogy milyen érdekes a nyelvbe belebújni, ezt kipróbálom. Ráadásul a kezdeti pesti években azt hittem, hogy az én erdélyi költészetem nem elég új, nem elég korszerű. Mintha az újdonság helyettesítené a mélységet, a pontos és találó költői képet, a katartikus hatást. Az elején sokféle mély költői benyomás ért, hiszen otthon nem fértem hozzá egész életművekhez, vagy csak hiányosan. Sok verset olvastam, később a Borostyán-sorozatom stúdióbeszélgetéseihez készültem föl egy-egy életmű elolvasásával. A sokféle hang, beszédmód próbálgatása közben rájöttem: ez, most nem az én hangom. Vannak ott is sikerültebb darabok, meg részletek, de valahogy ez nem az enyém.

NG: Volt ennek valami hozománya, hogy ezeket kipróbáltad?

Szembesültem azzal, hogy mi az, ami nem nekem való. Az Ahogyan élsz '95-ben jelent meg. Aztán A harmadik történet 2002-ben, A nyár barlangja 2009-ben, a Más ünnepek pedig 2016-ban. Ez a három már más. Ezeket érzem legközelebb magamhoz. Megtaláltam azt a hangot, amely humorral, iróniával, de mégis az én költészeteszményemhez áll közel. És olvasom a nagyszerű kortársakat, Tandorit például (nem mindent , de sok nagy versét), vagy a nemrég elhunyt klasszikusokat, Ted Hughest, Holant... Később újra felfedeztem Kassákot. Érdekes, hogy öreg korára ő is visszatér a kötöttebb verseléshez, egyfajta klasszicitáshoz. Ahogy Malevics is. Láttam egy gyűjteményes kiállítást Veronában. A kiakasztott üres négyszögtől visszatér a figurális képekhez... Ilyen folyamat zajlott nálam is. Úgy érzem, hogy az utolsó három kötetemben vagyok azonos magammal. Bár az első kötetem jobban kapcsolódik ehhez, mint a közbenső periódus, de az is az enyém, persze.

NG: Balassa úgy jellemzi a költészeted: „fegyelem és szenvedély összeütközése, vitája, feloldódása a formában". Honnan származik ez a két véglet? Vissza tudod következtetni?

JL: Másképp: nagy bizalommal tudsz hagyatkozni a hagyományra és a forma megerősítő erejére, az összes kísérletező kedvvel és játszókedvvel együtt...

Illetve bizonyos értelemben visszatértem hozzá, mert a kísérletezésekben ki kellett volna egy teljesen új egyéni formát dolgoznom, ami inkább formabontó, avantgarde jellegű lenne. De rá kellett jönnöm, hogy a klasszikus forma – és ebbe értsétek bele a nagy, klasszikus szabadverset, Kassákot és Füst Milán nagy zuhatagait is – a számomra jelentéses költészet. Ahogy Nemes Nagy mondta, a vers, az a minden szótagig átritmizált, megdolgozott szöveg, amely egyfajta költői látással, a kép erejével van összekapcsolva. Én mindig úgy éreztem, és most különösen, hogy a forma nem kényszer – van néha, hogy a hexameter a kezedre áll, de írtam klasszikus villoni balladákat is –, van, amikor természetesen adódik, de a szabadversnek is van belső szerkezete, feszültsége, ha kidolgozza a költő. Versben a forma, a szöveg, a rímelhelyezés olyan, mint a görgő, a csapágy. Beépül a versbe, és bizonyos értelemben sodorja, gördíti, formát ad, és viszi valahova, ez a vers hardver-része. Egy szabadversben is, a jó költőknél, a sor feszültsége megteremtődik a belső formákkal; az csak látszólagos, hogy minden véletlenszerűen bugyog ki a költő száján. Utólag mindig ott kell lennie egy kéznek, ceruzával. A formának ez a szerepe tudatosult bennem, hogy ha nem akarjuk, hogy a líra teljesen szétoldódjon a magánbeszédben, a személyesben és a hétköznapiban, hanem megmaradjon valami, ami belsőleg feszíti és fönntartja a vers feszültségét, akkor ragaszkodnom kell valamilyen belső formához, mert az konstitutív része a versnek. Nem gondolom, hogy valamit, ami tercinákban íródott, le lehet fordítani rímek nélkül. A rím hívószó, feszültséget kelt, és a válasz megoldja. Úgy, ahogyan az egyik frázisa kérdés a zenében, aztán jön egy másik frázis (ez a neve a zenei mondatnak), egy válasz rá. Tehát a ki-be lélegzésnek ez a láthatatlan metronómja... Az, hogy két- vagy háromfajta metrumot, a magyarost és az időmértékest Arany egymásra tudja vetíteni rácsként, és József Attila is, az más kérdés. Itt kezdődik a virtuozitás. Itt kezdődik az, amit Weöres, KAF, meg részben Varró Dani annyira tudnak: a versírásnak, a versszerkezetnek a feltündököltetése. Számomra ez a fajta arány nagyon fontos. Mondjuk, én nem tudok ilyen mértékben kilendülni csak a forma felé, de mint láthatatlan vivőanyagot, fontosnak tartom. A másik vivőanyag a képlátás és a kép, amit megmutatsz. Ugyanúgy, mint egy képzőművészeti alkotásnál – itt kell egy ilyen párhuzam, mert ez a zenéhez köti –, a látomás, a megfelelően kiválasztott szó olyan elemi erővel hathat egy nagy költőnél – mindjárt megmutatom a kedvenc Csokonaimat, hogy milyen modern –, olyan, mint amikor megállsz egy szobor vagy egy kép előtt, és lenyűgöz. Hirtelen, egyszeriből hat. Nem gondolkozol, hogy milyen a piktúra, milyen színeket használ, milyen a forma, a vonalvezetés. Az csak növeli az élvezetet, ha elkezded vizsgálgatni. De az összbenyomás, amely döbbenettel tölt el, az a költői kép, és a kettő együtt válik verssé. Van úgy, hogy megrázó valamely szöveg, de mégsem válik verssé vagy költészetté. A formát a legtöbb ember el akarja dobni azzal, hogy nem kell, és gyártanak ehhez ideológiát is... A rím például nem csak kényszer, hanem hirtelen valami teljesen váratlan dolog jut az ember eszébe, tehát az asszociációs képességet is megnöveli.

NG: Említetted Csokonait... Megmutatod?

Több költőt is felfedeztem magamnak. Például Bessenyeit, őrületes egy szerző. Nem gondolnád, ugye? Ami elképesztően jó, az hihetetlenül modern is, és elévülhetetlen, kophatatlan, az átüt, és azt gondolom, hogy az számít költészetnek. Persze elolvasom, mit írnak a kortársaim, és élvezem, ami jó, vagy jócska, de amikor be akarom mérni a távot, akkor kell a nagy minta. Itt van például Csokonai... Nagyon meg volt illetődve, hogy felvette őt tagjai közé a Marosvásárhelyi Nyelvművelő Társaság úgy, hogy Magyarországon élt. Dicséri őket, azt mondja, milyen nagy dolog, hogy Vásárhely létezik: „Mi is emelhet fel egy halandót jobban, mint ha az emberség tüzétől fellobban...” De a néhány sor, ami engem annyira megrendített, ez: „Csak a tudatlan fő, csak a zablátlan szív, / ami téged, ember, magad kárára hív. / Ahol a szív feslett, a fő meg agyatlan, / ott az emberi sors megsirathatatlan”.

Tud ő valamit erről, amit mi mostanság átélünk, és ami számunkra fontos.

Jánossy Lajos – Modor Bálint – Nagy Gabriella – Szekeres Dóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.