hirdetés

Balog József: Segédnézetek (részlet)

2018. június 27.

Én pedig azoknak hiszek inkább, akik leesett állal figyelik a random és rapid, ugyanakkor menthetetlenül és megállíthatatlan sebességgel történő időt. - A Jelenkor 2018. júniusi lapszámát Balog József Segédnézetek című szövegével ajánljuk.

hirdetés

Balog József

SEGÉDNÉZETEK

Regős János válogató segédje voltam – POSZT 2017–2018



Soha nem ülök egy színházi nézőtér közepére. Amikor Szarvason megláttam a „POSZT VÁLOGATÓ” feliratot az A4-es lapon, izgatott lettem. Mert annyira középen volt, akárha mérnökök tűzték volna ki a helyemet. Belekapaszkodtam a korlátba, elrugaszkodtam és elnézéseket szórva a már helyüket elfoglalóknak, a helyemre ültem. Béke volt és arányosság. Dolgok, amelyek a szemmagasságtól a horizontig vezették a tekintetet. Díszletek, világítás, várakozás. A stúdiótér negyedik fala ott állt előttem, feltárva minden titkát, szinte bekészítve a színházi jövőt.

A jövő tervezett.

Ezt még Cseh Tamás énekelte, egy olyan korban, amelyikben efféle illúziókba ringatta magát egy ország apraja-nagyja. A tervezhető emberibe. (Taps, nevetés az ellenzéki padsorokban.)

Én pedig azoknak hiszek inkább, akik leesett állal figyelik a random és rapid, ugyanakkor menthetetlenül és megállíthatatlan sebességgel történő időt.

Micsoda idők. Kiáltanék föl, ha a papír bírná. Ami reális, éppoly hihetetlen, akár a meseszerű. Az édes pont annyira keserű, mint egy rosszul megválasztott főszereplő monológja a harmadik felvonás közepén.

Egyáltalán. Harmadik felvonás egyáltalán nincsen. Pardon. Találkoztam egy harmadik felvonással, majd elmesélem. Olyan kivétel ő, amelyhez még szabályt sem tákoltak. Lebeg és fityeg a maga negyedik órájában, a játékidő vége felé.

Most, akkor megmondom az őszintét. Sem kritikus nem leszek, sem leltározni nem fogok.

Számra nem veszem, hogy az évad milyen is volt összességében. Vagy részleteiben. Esztétikáit én színházainknak nem terjesztem. Világlátásuk előtt meghajtom fejem. Bár, csak azért, hogy a lábam elé nézzek. Ha tekergetem is a nyakam, csupán azért teszem, hogy lássak. Nem azt, hányadán is állunk. Mert nekem arról kiforrott véleményem még úgy sincsen, mint nyakfájásom.

Azt azért mindig is tudni akartam, kik néznek még velem. Aki látta a feliratot a székemen, engem nem látott. Aki látott engem, ideje sem volt megszoknia a délutáni bérletesek között. Aki sem a posztomat nem látta, sem engem nem látott, no, ő érdekelt engem. Jött is önfeledten, jött összedörmögve az ötödik sort, ki találta már azt ki, hogy ő ide grúz – grúúúúúz – darabot nézni eljöjjön.

De, tényleg. Néztem őket. A feleségeket és barátnőket. Gimnazistákat és felmenőket. Aztán, aki a mamát hozta. Jöttek még csokorban, éppen hervadás közben. Jöttek zakóban, kiskosztümben. Voltak ingben és lajbiban, ezer gyöngysor is csillogott. Láttam egyszer egy negyed falut és a várost is aludni nézőtereken. Azt, aki tudta, hol van és az eltévedteket. A vasárnap esti klasszikust hétfőn mesélőket. A modernekbe belefulladt nagymenőket.

Sajnálom, de nem szégyellem. Többször is meg kellett bizonyosodnom, hogy itt vannak. Bent. Velem, egy színházban. Én, amúgy alkalmilag. Jó szerencsémet követve. Munkában, ha akarom. Bár, nem nagyon akartam, hogy ez afféle munka legyen. Utazás, szálloda, kedves hölgyek mosolya, jegyek, igazgatók, büfék. Szórakozni sem kívántam. Kikapcsolódni. Amikor most majd a nagyobb tételeknek nekiszaladok, el-elkapom a tekintetem. Ha falat látok, odaverem a fejem. Átlépem a küszöböt. Belenézek a szakadékba, legfeljebb megtartom magamnak a szédülésem. Igen, a határok mögé is elértem. Láttam, mi igaz a hegyen és hogyan hazudnak a laposokon. Esetleg fordítva. Még inkább keverve szezonok és fazonok kényelmesebb viseleteit. Színházi divatok nincsenek ugyan, és egy-egy zápor is ritkaság, amely a port elveri. A többi még inkább hasonlat.

Kezdjük, ha eleje nincs is, hiszen már vége van.

 

*


Összeszorítja a fejünket, a két karja a nyakunkon, és tudja, hogy magyarok vagyunk. Abból a magyarból, ami máshol van. Nekünk ugyan lehet közel, de biztosít róla, hogy az a magyar neki sincsen távol. Erős karja a tarkónkat nyomja, már elkezdődött a második felvonás. Nem baj, mondja. De, mi érezzük a bajt. Mintha mégsem lennénk elég jók, és ezt neki minden esetben, most is, meg kellene bocsátania. Először látjuk egymást, érezzük, ebben nagyon is nagy gyakorlata van. Nagyvonalúan meg is bocsát. Nekem meg a Téreynek. Nem is esik bajunk. Fel is vagyunk dobva. Hogy, lám, még a messzi idegenben sincsen velünk baj. Hogy elkerül minket a baj, mert, ilyen remek védelmezőnk van. Persze, a baj nem jár egyedül, és mi is ketten vagyunk. Amikor végre beesünk a nézőtérre, még percekig zihálunk. A megbocsátáshoz ugyanis kevés levegő jár. Még kevesebb tapintat. Méltóság pedig egyáltalán nem jár hozzá. Pedig azzal kent össze minket az illető. Csupa méltóságot hárított reánk, amiből neki fölöslege van, nekünk viszont hiányunk. Azt ő jól látja. Van neki hozzá antennája. Tapasztalata. A két méteres óriásnak, a bőrkabátba bújtatott történelmi jóvátételnek, ami úgy árad felénk, hogy fürödnünk is fölösleges ma már. Megtisztulva. Az vagyunk.

Mi is félünk tőle. Mondja a kisasszony, akitől az előadás végén kértünk még. Gyerekeket tanít. Tette hozzá. Jégkorongozni.

Amikor este visszaértünk a városunkba, a szállodánk ajtaján egy színes fénymásolat hirdette, hogy gyermekkorú jégkorongozókat vár egy férfi. Jelentkezés a megadott telefonszámon, valamint személyesen.

A színház aznap annyira valóságossá vált, akár a hőmérő, ami éppen mínusz 13-ig süllyedt. A vásári komédiává, haláltánccá és farce arcátlanságokká változtatott finálé nagyon igyekezett ugyan, de az ismeretlen csillagok egészen más sarkokba világítottak. A Portugál vágyakozása összezsugorodott, megfagyott. A szél addig söpörte a havat, amíg minden komédiás kedv odalett. A jég tükre világított csupán e téli éj megfáradt lámpásaként. Szigorúan csak a föld felé fordulva, semmi nagyra törés, nulla illúzió. A portás is elfelejtett minket, és magával vitte a kulcsokat.


*


Rossz helyen dobom a balost az autópályáról. Ezen a pályán sokszor reinkarnálódnak a fizetőkapuk. Most oldalra is jutott, bár, mintha ezen az oldalon még éppen hiányozna. Fizetni meg már fizettem. A városnak arra kell lennie, amerre az ösztönöm vezet. GPS-t nem használok, valamivel útközben is etetnem kell a hiúságomat. Ipartelepek, zsákutcák, üzemek vakablakaiban ideges NATO-bombázók szlalomoznak. Remélem, jól vagyok. Előbb követek egy másik autót, aztán meggondolom magam. A város következik, legfeljebb nem tudom, melyik. De, ahogy húz a centrum, úgy lesz egyre ismerősebb minden rom. Beleire bontott aszfalt, háromszor kivágott árok, földhegyek és bulldózer. Torlasz és markoló, templom és burekos. Valóságos feladat olyan utcát találni, ahonnan már tudom, merre keressem a színházat. Ám ezt a valóságot azonnal vissza is kapom, ahogy a ravatalozóvá változtatott színpadot nézem. Többen vannak szerbek a nézőtéren, mint magyarok. Úgy, hogy én is az utóbbi vagyok, ám Danilo kedvéért most nem. Egyik sem. Orosszá leszünk mind, fatornyos kis századunk kedvéért, mely huszadikabb, mint a kongresszus, a XX.

A trafikban újság, cigaretta, parkolójegy. Rendes trafik, rendes utca. Éppen a színház mellett. Éppen Végel áll a bejáratnál, éppen a Robival beszélget, éppen csak üdvözöljük egymást. Éppen ennyi kell, hogy ne legyek máshol, hogy itt legyek. Hogy legyen az ittben tét, tej és tető. Legyen nemulass, és tápláló legyen. Valamint még esély is legyen és végeredmény. Opera legyen, ami még épp elviselhetetlen. Próza, amiben a színházi költészet lakik, és irónia, melytől vérezni kezd a szemem. Kérdés legyen, konkrét, és filozófusok kutyái tépjék a kérdés húsát.

Ki vagy te?

Absztrakt legyen és megválaszolhatatlan, hiszen mindenki tudja a választ. Tilos legyen, ám harsogják falragaszok, és az ég madarai is énekeljék. Kimondani legyen csak lehetetlen, ám szerelmi kéjben sikongatni, azt igen. Ember előtt nem. Bár akadna egy kíváncsi isten.

Én vagyok.

Előadás után a kávéfényű büfében úszunk. Én a tonikommal tempózom, a szívem sört kér. A lelkem szomjas marad. A trafik előtt vár az autóm, amiben két pogácsa alussza az igazak álmát. Komcsik, ne emeljétek a sajtos pogi árát, mert baj lesz. Az enyémek tepertősek, ennyi a vigaszom.


(…)

2017. március – 2018. április



A fentiekben valóságos vagy szubjektív változatban az alábbi emberek, városok, színházak, előadások és utazások fordulnak elő vagy hiányoznak.

Gyergyószentmiklósról útban Csíkszereda felé, Portugál, Egressy, Frunza. Gyergyóban pedig Phaedra, Albu István, Küprisz. Újvidéknek integetek, Danilo Kiš, Borisz, Végel és a Lénárd Robi. Marosvásárhelyen és színházi környékeken, Pinter, Escorial, Hitler is beszél, Popescu és Bíró József, csak jó erős és tömény legyen. Brecht Nagyvárada, valamint a krétakörök. Egy megmentett gyermek, úgy örök. Tamási Áron Színház, a főtéren. Az épületen, Gyergyószentmiklóson egy óra is mutatja a pontos időt. A színházit is. A hulló vakolatnak márványtáblája van. Alice, Bocsárdi, Szempöl Offchestra. Ősvigasztalás, Tamási, Béres László és a színészek. Kovács Frigyes, Szőke Pál, Szélyes Imre, szomorú-nagyszerű trió. Mohácsi testvérek. Öreg hölgy és a felvonások. Marosvásárhely megint. Szeged, Kazamaták és egyéb terek. Nézők, tárgyak és szövegek. Aradok, Temesvárok, Lavinák. Tapasztó Ernő és Éder Enikő, Harsányi Attila, ja, és Jászai Mari. Tomcsa Sándor Színház, Zakariás Zalán, Nagy Pál és a többiek. Mi és a migránssschaink. Székelyudvarhely. Bazsányi, Regős meg a Térey, jó volt veletek, most függönyözzetek.

 

 

A Jelenkor a hagyományoknak megfelelően idén júniusban is színházi számmal jelentkezik.Drámamellékletben Terék Anna színműve olvasható. A műhöz Radnóti Zsuzsa fűz kommentárt a lapban.

A szám élén az idei POSzT-válogatók, Térey János és Regős János, valamint segítőik, Bazsányi Sándor és Balog József évadértékelő írásai kaptak helyet.

Thomas Bernhard dramolettjét (a fordító Weiss János) színházi tanulmányok és esszék követik. P. Müller Péter azt vizsgálja Ben Jonson és Shakespeare példáján, hogy a dráma előadásból miként válik irodalommá. Imre Zoltán A velencei kalmár 1940-es és 1986-os nemzeti színházi előadásainak politikai fogadtatásáról ír. Jákfalvi Magdolna a második világháború utáni kommunista színház realizmusfogalmát tanulmányozza.

Gyabronka Józseffel Proics Lilla beszélget.Külön összeállítás foglalkozik a pécsi színházi évaddal. Ágoston Zoltán a Pécsi Nemzeti Színház három bemutatójáról ad értékelést. Apró Annamária a Janus Egyetemi Színház évadát tekinti át. Neichl Nóra Keresztesi József Mit eszik a micsoda? című művéről ír, amelyet a Bóbita Bábszínház tűzött műsorra. Keresztesi József műhelyesszében számol be Az elveszett szaloncukor című bábjátéka keletkezéséről.

A kritikarovatban Pályi András Székely Csaba Idegenek és más színdarabok című kötetét méltatja. Herczog Noémi kritikája P. Müller Péter A szín/tér meghódítása című monográfiájával, illetve A színpadon túl. Az alkalmazott színház és környéke című tanulmánykötettel (szerkesztette Görcsi Péter, P. Müller Péter, Pandur Petra és Rosner Krisztina) foglalkozik. Puskás Panni Görcsi Péter A megtévesztés dramaturgiája. Martin McDonagh drámái és filmjei című könyvéről ír recenziót.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.