hirdetés

Balogh Ádám: Kék

2018. szeptember 10.

...hiába kezdtem kifelé úszni, a hullámok visszaszívtak. Amikor kinéztem a habok közül, szembesültem azzal, mennyire eltávolodtam a parttól. Eldobtam a búvárszemüvegemet, kiürítettem a zsebeimet, hogy minél könnyebb legyek, és tudtam, nem szabad pánikba esnem, az csak az úszástól venné el az erőt. – Kamaszkorom legszebb nyara sorozatunkban Balogh Ádám írása.

hirdetés

Eleinte arról a '96-os francia nyaralásról akartam írni, amiről egy egész füzetet telekörmöltem, miután hazaérkeztem a háromhetes csereüdülésből. Megkerestem hát ezt a naplót, elkezdtem olvasni, megjelent előttem minden apró részlet, de úgy éreztem, valami hiányzik még, az illatok, igen, az illatok segíthetnek az emlékezésben. Választottam egy olyan arclemosót a szupermarketben, ami tökéletesen visszahozza azt a tengerparti éjszakát, amelyen ehhez a tonikhoz kísértetiesen hasonlító illatú hónaljstifttel kentem be a nyakamat parfüm híján, mielőtt a Nadiával megbeszélt randimra indultam a bungalók mögé, és talán mindaddig erről a szerelemről akartam írni, amíg nem jött a vihar az idei balatoni nyaralásunkon, ami elől mindenki felrohant a gumimatracokkal, törölközőkkel, én pedig kihasználván a káoszt, visszamentem a stégre. A túlparton már villogott a piros jelzés, körülnéztem, senki nem volt a vízben. Belegázoltam a tóba, egyre beljebb úsztam, és egészen addig azt hittem, egyedül vagyok, amíg meg nem láttam a stégen üldögélő nőt, aki, miután kijöttem a vízből, belekortyolt a sörébe, majd mosolyogva kérdezte: – Te is szereted a vihart?

1997, Nei Pori, Görögország

Görögországba utaztunk szüleimmel, és engem csak a tenger miatt érdekelt ez a nyaralás, legalább ennyi emlékeztessen az egy évvel ezelőtti franciaországi vakációra, amiről nem csak egy füzetet írtam tele, hanem ábrándozva rajzolgattam a tankönyveimbe az órák alatt, nézegettem a fotókat éjszakánként, szerettem volna visszamenni oda, és azokkal, de tudtam, ez csak az emlékezéssel lehetséges. A görög üdülés első reggelén úszni indultam. Vittem a búvárszemüvegemet is, mert közvetlenül napfelkelte után a legtisztább a tenger, ilyenkor még nem lepik el a partot a fürdőzők, hogy naptejjel ködösítsék be a vizet. Leültem a homokba, bámultam a békés tengert, és arra gondoltam, mennyi kincs lehet a fenekén, amit fel lehet hozni a felszínre. Miután bementem a vízbe, felvettem a szemüvegemet, és anyám tanácsát szem előtt tartva a part közelében búvárkodtam. Végeláthatatlan sivatagot láttam magam alatt és csak néhol villant fel egy-egy kagyló, amit zsebre vágtam. Úgy éreztem magam, mint egy hal az akváriumban, amíg meg nem láttam egy medúzát. Észrevétlenül követni kezdtem, ő pedig lüktetve csábított egyre beljebb. Ugyanolyan ritmusban löktem magam, mint ő magát, és amikor egyszer csak megállt, megálltam én is. Körülnéztem, arra eszméltem, hogy rengeteg medúza vesz körül. Nem tudtam, miként is kellene tudomásukra hozni, ha egyáltalán lehet ezek számára bármit is, hogy nem ártó szándékkal érkeztem, de ők csak pulzáltak némán, mintha törzsi dobok ritmusára mozognának az áldozati szertartásra hangolódva. Felmértem a helyzetemet. Csak úgy szabadulhattam, ha elúszok alattuk. Próbáltam minél mélyebbre úszni, és a lehető leggyorsabban kijutni a medúzák gyűrűjéből. Amikor úgy gondoltam, magam mögött hagytam az összeset, kinyitottam a szemem, és mielőtt visszaúsztam volna a felszínre, felnéztem a víztükörre. Lélegzetelállító színkavalkádot láttam. A kék ezer árnyalata úgy keveredett egymással, mint Nadia ruháján, amit az utolsó bulira vett fel, és amiben olyan kacér mosollyal utasította vissza közeledésemet, mintha pont az ellenkezőjét közölné ott a bungalók mögött. Olyan volt körülöttem minden, mintha ő dobta volna rám a ruháját, hogy ne lásson minket senki. Felsiklottam levegőért, majd újra alábuktam, és ezután már nem a medúzák elől, hanem a színek után tempóztam. Minél távolabb úsztam a parttól, annál élénkebbé vált a kék, magamon akartam ezeket a színeket, borítsanak be teljesen, levettem hát a nadrágomat, egyre nagyobb levegőkkel forogtam, bukfenceztem, siklottam a vízben, csak néha néztem fel ebben az ügyetlen násztáncban, élveztem, ahogyan együtt forgok ezzel a kaleidoszkóppal, ám egyszer csak elhalványodott körülöttem minden, mintha Nadia hirtelen meggondolta volna magát, és visszavette volna a ruháját. Egy hatalmas felhő takarta el a napot, erős szél kezdte tarajozni a hullámokat. Gyorsan visszavettem a gatyámat, és hiába kezdtem kifelé úszni, a hullámok visszaszívtak. Amikor kinéztem a habok közül, szembesültem azzal, mennyire eltávolodtam a parttól. Eldobtam a búvárszemüvegemet, kiürítettem a zsebeimet, hogy minél könnyebb legyek, és tudtam, nem szabad pánikba esnem, az csak az úszástól venné el az erőt. Végül sikerült kijutnom, és amikor kimásztam a vízből, egy meztelen lány ült a homokban. Pislogtam egyet, hátha csak valami mediterrán délibábot látok, de csak nem akart eltűnni. Rám mosolygott, majd kérdezett valamit görögül, talán ugyanazt, mint a stégen söröző nő abban az idei balatoni viharban. Nem tudtam, mit csináljak, szerintem akkor is ilyen megilletődötten bámultam volna, ha Nadia fekszik a homokban, mert igaz, számtalanszor elképzeltem, mit csinálnék másképpen, ha újra találkoznánk, de egy meztelen véletlen soha nem szerepelt a forgatókönyvemben.

2018, Faaker See, Ausztria

Egyik este úszni mentünk a tóra a családommal. Reméltük, annyira felmelegedett a víz az előző napok viharai után, hogy már vacogás nélkül lehet fürödni benne. Üres volt a part, a strandolók már felmentek szállásaikra vacsorázni. A feleségem és a kislányunk nem jött bele a vízbe, hidegnek találták, ahogyan én is, de örültem, hogy csak az enyém lehet a tó, amely testközelből még kékebb volt, mint a partról. Fogszorítva ugrottam egy fejest a stégről. Tudtam, mozognom kell, így könnyebben megszokom a hideget. Ugyanolyan hévvel úsztam egyre beljebb a nyugodt tóban, mint huszonegy évvel ezelőtt ki a partra abban a viharban, és amikor olyan mélyen jártam, ahol már nem ért le a lábam, megálltam. Löktem magamon egyet lefelé, és amikor elértem azt a pontot, aminél mélyebbre már nem tudok merülni, de még nem küld fel a felhajtóerő, megmerevedtem, majd körbenéztem a víz alatt. A tengerhez hasonló színkavalkád vett körül, de igazából semmire nem akartam emlékezni, csak élveztem a csendet, ami körülvett a mélyben, fenntartottam a lebegést, amíg kitart a levegőm, és hiába nem csípte a szemem a só, mégis becsuktam. Amikor már fogyott az oxigénem sem akartam felmenni levegőért. Nyugalommal töltött el, hogy kizárólag saját testem működtetésére kell figyelnem. Végül éppen csak elég lett a levegőm, mire feljutottam. Beljebb úsztam, próbáltam a tenger csendjére emlékezni, de nem tudtam felidézni, nem tároltam el, pedig a felnőtt énem pont ebből akart táplálkozni, és a víz alatt tudatosult bennem, hogy nem a tengerben kell keresnem, ebben az osztrák hegyi tóban találtam meg azt, ami kiindulópont lehet a jövőre nézve, mert az utóbbi időben nem úszok ki kétségbeesetten a partra, nem is merülök mélyre, csak tempózok mosolyogva a hullámok között, mint akin nem fog a fuldoklás sem.

Balogh Ádám

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.