hirdetés

Balogh Róbert: Durva a nyár (részlet)

2017. június 28.

Öt percem maradt volna még valami épkézláb dolgot kitalálni. Hogy mit tudom én… Hogy én azért még én vagyok. Hogy nem tehetek róla, hogy a szüleim cigányok. És hogy szeretem. – Balogh Róbert Durva a nyár című regényéből ajánlunk részletet, amely a Noran Libro Kiadó gondozásában az Ünnepi Könyvhétre jelent meg.

hirdetés

Balogh Róbert: Durva a nyár

(részlet)

Volna, volna, volna


Egyszer kiszámoltam, hogy anyám még nem töltötte be a tizenötöt, amikor a nagyobbik bátyámmal teherbe esett. Apám éppen csak tizenhat lehetett. Talán ez volt apám születésnapi ajándéka anyámtól. Lefeküdt vele. Aztán hamar megjöttünk még négyen. Engem tizenkilenc évesen szültél anyám. Öregasszonynak láttalak, amikor tizennyolc voltam. Aztán harminchét éves lehettél? Fiatalasszony. Vagy inkább asszony, de semmiképp öregasszony. Örökre negyvenkettő maradtál. Apám, akit csak úgy hívtunk a bátyámmal, hogy az Öreg, ő meg negyvenhárom. A kocsmákban ilyen korú csávókkal ittam. Együtt csajoztunk, cserélgettük az egyetemista lányokat. Vagy ők cserélgettek minket. Végül is ez csak nézőpont kérdése. Anyám, Bibi tetszett volna neked is. Csak ha ő meglátott volna téged, ha elviszem bemutatni… Udvarias lett volna. Volna, volna, volna? Beültünk volna a kocsijába. Pár óra az autópályán.

Amikor a Telepre értünk volna, szerintem eszébe sem jutott volna, hogy ez már a végcél. Hogy nem hajtunk tovább. Ahogy beálltunk volna az udvarba, s kiszálltunk volna a kocsiból, ő már a magával hozott bonbont fogta volna. Vagy bort és cserepes virágot vittünk volna, vagy valami apró figyelmességet. Te kitakarítottál volna, főztél volna valami ünnepibbet. Húslevest vagy csirkepaprikást. És eltetudom képzelni Bibi finom Sisley táskáját, ahogy leteszi a viaszosvászon abroszra. Ahogy leül rugós fotelbe Benetton ruhájában, vagy csak egy Emporio Armani farmerban jött volna és felül egy könnyű, mintás selyemblúzt viselt volna, és biztos, ami biztos, egy Guest Marciano kabátot is. De a Guess cipőről nyilván nem mondott volna le. Kalandos, szexi és elegáns. Azt a kis aranyszínű topánkát húzta volna föl, azt az aranyszínűt, amelyiknek a bőrébe kis csillagokat ütöttek lyukasztóval, és csak a finom bélésbőr mutatkozott meg a lyukakban. Csak a sarkán lehet látni a márkajelet, egy szolid „G”-ét. Biztosan könyörögtem volna neki, hogy ne fesse ki magát túl erősen. Ne használjon drága parfümöt… Bibi végig viselkedett volna, egyetlen pillanatra sem bántott volna meg téged, anyám. Figyelt volna rád, itta volna a szavaidat, te meg, anyám, el lettél volna bűvölve tőle. Amikor kiszaladt volna vécére, addig csak őt dicsérted volna nekem, hogy ezt a drága lányt, fiam, el ne engedd… Vagy éppen ellenkezőleg. Anyám minden szitán átlátott. Ha nem is rögtön. De másfél óra alatt biztosan. Ő is viselkedett volna. Két nő, aki egy valaki miatt viselkedett. Én miattam. Anyám is tudta volna, és Bibi is, hogy ez a másfél óra nem másfél óráig tartott. A teáscsésze és a kávéspohár csengése, a sütis tányér és a villa koccanása és az öreg vekkeróra ketyegése mind-mind kizökkentettek volna a realitásból. Apám meg röhögött volna, hogyha kiment Bibi, hogy megmondtam neked, hogy az erős combúakkal érdemes kezdeni. Ez rendben van fiam, túlságosan is. Anyám odasózott volna apám szájára, hogy ne merészelj így beszélni a jelenlétemben, de apámat nem lehetett volna kihozni a sodrából. Sínen van a fia. Az lesz belőle, akire ő vágyott. Egy államtitkár helyettese lesz a násza! Mindenki a búcsúzásig tartotta volna magát. Apám elbazsalygott volna szépen a bajsza alatt, anyám még sütit adott volna be a búcsúzáshoz leeresztett ablakon. Rükverc, ki az udvarból, integetés, bájmosoly, gáz… És csönd. Mélységes csönd a Telepen át egészen az autópályáig. Aztán megálltunk volna az első benzinkútnál. Bibi cigit vett volna elő, és egy kávé mellett azt kérdezte volna, amíg csak választ nem kapott rá, hogy miért?

– Miért? Miért nem mondtad meg, hogy mi vagy? Mit gondoltál, ha ezt megtudják a szüleim, akkor mi lesz? Engem tuti, hogy kitagadnak, nem? Vagy Apám szerinted lenyelte volna ezt a származás ügyet? És ha még le tudnánk tagadni a szüleidet, mi lesz, ha gyerekünk születik? Rajtad nem látszik semmi, de ha nem rád üt a kiskölyök, hanem a kedves nagypapára? Mit mondana apám? De hát ez egy mosolygós, barna kis cigánypurdé? Egy kis szutyok? Vagy tudod mit, nem is mondaná ki! Csak nézne rám, de olyan lesújtó tekintettel… És az sem tartana tovább, mint néhány tizedmásodperc. Csak egy elkapott tekintet lenne az egész, mielőtt végleg kisétálna az életemből, és még csak annyit sem mondana, hogy ez kellett neked lányom?! Ezért taníttattalak? Különóra? Hegedű? Hát, tudod mit?! Edd meg, amit főztél! Hozzám sem szólna többé. Anyám? Anyám ott halna meg, amikor ez kiderülne. Nem vagyunk rasszisták… Nem úgy vagyunk rasszisták… Te ezt nem értheted…

Eddigre elszívott volna három szál cigit egyikről a másikra gyújtva, megitta volna a kávéját, aztán vécére rohant volna, pisilni, meg főképp, hogy az elfolyt szemfestékét megigazítsa. Öt percem maradt volna még valami épkézláb dolgot kitalálni. Hogy mit tudom én… Hogy én azért még én vagyok. Hogy nem tehetek róla, hogy a szüleim cigányok. És hogy szeretem. Vagy valami hasonlóan erőtlen dolgot nyököghettem volna. Bármit, amitől elvesztettem volna a kontrollt magam felett. Hát csak nyeltem volna a nyálam és hallgattam volna. És öt perc múlva Bibi keserű, szánakozó tekintetétől figyelve álltam volna az autó közelében. Ő karba tett kézzel jött volna, remegve a visszatartott sírástól. Kinyitotta volna az autóját, beszállt volna a vezető ülésre. Nem intett volna nekem, csak annyit mondott volna a lehúzott ablakon át, hogy ne haragudj, de ez nem megy. Az anyósülésen ott hevert a hátizsákom. Kitette volna a fűre anyám süteményével együtt.

– Ne keress! Felejts el!

Ennyi lett volna anyám és Bibi találkozójának következménye. De sokszor elképzeltem. Érdekes, hogy apám mennyire jelentéktelen maradt ezekben a történetekben. Pedig biztos el-elkaptam volna a tekintetét, ahogy mustrálgatta Bibit. Ahogy előreengedte, akkor a fenekét, ahogy előrehajol, lopva a kivillanó melle ívét nézte volna. Ez nem is kíváncsiság, csak úgy jött belőle, természetesen. Lett is volna köztünk egy-egy szemvillanás. A fenekét talán sokallta volna, de a mellére elismerőleg kacsintott volna egyet. Egy kicsit, csak hogy anyám meg ne lássa.

– Az anyagismeret sok mindenre feljogosít – mondta egyszer spiccesen. – Az apád vagyok, csak jót akarok neked, te mamlasz.

A regényt rasszista gyilkosságok ihlették. A főhős egyedül maradt életben a családjából, egyformán idegenül mozog Budapesten, Amszterdamban és a „Telepen”. Mihez kezd az életével ez a sem nem kamasz, sem nem felnőtt férfi? „Az ember mindenképpen hibás egy kicsit.” Tépelődik, szenved, csábít és elcsábul. Nem törődik semmivel vagy végül bosszút áll? A regény sodró tempójú kortárs magyar tabló, vádirat, az egymás után újból és újból felbukkanó szálak – álmok, emlékek, tűnődések – folyvást összebogozódnak: a hős identitását keresi.

Balogh Róbert: Durva a nyár, Noran Libro Kiadó, 2017, 349 oldal, 3490 Ft

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.