Szépen lassan kikoptam mindenhonnan, szinte fölöslegessé váltam. Havonta egyre kevesebbet kerestem, mondjuk ennek főképpen én voltam az oka. Elkapott a hév, és lehülyéztem élő rádióadásban a fél irodalmi életet, több mogult hol hataloméhes kis pöcsnek, hol meg impotens mitugrásznak, impertinens senkinek, erkölcsi nullának neveztem, és kijelentettem, nem olvasom a középszerű kortársaimat, senkit sem, csak magamat, mert én vagyok a legfaszább író a föld kerekén, és bekaphatják, vagy még azt sem… Jó viccnek gondoltam, túl hitelesen sikerült, az is igaz, hogy volt bennem egy kis löket, de nem volt vészes, nem dadogtam, csak a gátlások ellen… Elhűlt mindenki a stúdióban, és ezután valahogy nem hívtak többet sehová sem fellépni. Nagy botrány nem is lett belőle, egy-két cikkecske jelent csak meg: Blaszfémia élő adásban; Nárcisz és az ő tükre; A szertáros intelmei… A kiadóm könyörgött, írjak egy bocsánatkérő körlevelet, vagy egy verset, hogy szánom-bánom, nem így akartam… Azt meg minek, mondtam, ha ilyen hülye a szakma, akkor én minek tegyek gesztusokat, egyszerűen nem érdemelnek meg. A mobiltelefonom alig csörgött ezután, azt sem tudtam, miért cipelem magammal, csak lehúzta a zsebem. Akkoriban már a vécére is azzal jártam, de csak a játékok miatt. Egy kígyócskával tojásokat etettem, és szegény csak egyre nyúlt, ettől egyre nehezült a kacskaringó, mert ha saját farkába harapott, rögtön elpusztult… Volt ebben valami megfoghatatlan, valami filozofikus, annyira lekötött, hogy egészen addig ültem a vécén, amíg nem törte a fenekem a deszka, utána is még percekig sajgott a helye.

 

Alig akadt alibi munka, belekerültem egy egyre kegyetlenebbnek tűnő halálforgásba, már csak olyan folyóiratok közöltek, amelyek fizetni nem akartak, én meg akkor minek küldjek nekik anyagot, kölcsönösen elsumákoltuk a dolgot, a kiadóm félévente megdobott egy-egy kisebb összeggel, néha a Szerzői Jogvédő is küldött valamit, de már csak a régi anyagok miatt, az újakat meg ott ette a fene a fiókban, mert írni azért még írtam! Alig futotta rezsire, könyvet, ruhát már nem vásároltam akkoriban, simán felzabáltam a korábbi firkálmányaim hozamát. Egész nap ültem a gépnél, reggel megnéztem a pornóoldalak frissítéseit, a sportoldalak híreit, ez eltartott délig, akkor főztem egy kis zacskós rizst, de közben vissza-visszamentem a szobába, megnéztem, jött-e e-mailem, de csak reklámlevelek érkeztek akkoriban: vegyek potencianövelőt, nyugtatót, de nem vettem, csak kitöröltem a kéretlen leveleket, aztán a szolgáltató elkezdte szűrni a reklámokat, és már levelem sem jött. Már azt sem tudtam, milyen nap volt. Egybefolytak a hideg, szürke nappalok, talán mégis jó lett volna vallásosnak lenni, akkor legalább az Úr napját megtartanám – gondoltam. Ha hinnék benne, hogy van napja neki, amit meg kell tartani. De nem hiszek, nem is hittem soha, úgyhogy minden nap ugyanolyan, és ez az állapot sem rossz, talán lehetne jobb, de ez volt és ez van ma is. Nem hárítom másra a felelősséget. Az én tettem az én bűnöm. Az élő adásos botrány után pár héttel elromlott a tévém, miután évekig szinte éjjel-nappal egyfolytában ment, amíg tartott az adás, mindegy, mi volt benne, csak emberi hangot halljak. Főképp esténként múlott végtelenül lassan az idő, miután megvakult a tévé. Hónapokig csak ültem a sötétben, írni már nem volt kedvem naplemente után, akkoriban nem szerettem a sötét gondolatokat, olvasni meg végképp nem bírtam. Egyre erősebben hiányzott a villódzó képernyő, a reklámok ragadós, buja vidámsága, a bugyuta sztárocskák kényszeres nagyotmondásai a beszélgetős műsorokból, a műsorvezetők önkommentáló, csöpögős műbölcsességei… Végtelenül magányosnak éreztem magam minden este, és azon tűnődtem, sajnáljam-e magam, hogy egyedül vagyok, vagy inkább örüljek neki. Föl is köthettem volna magam, senki nem vette volna észre, talán egy-két hónapon belül, a szag miatt valamelyik környékbeli kiskerttulajdonos, vagy a vízóra-leolvasó, de még egy rendes kötelem sem volt, az meg hogy egy övvel csináljam, nevetségesnek tűnt.

 

Aztán egyszer csak csörgött a vonalas telefonom, mindig csak üzletkötők hívtak, szeretnék-e hitelkártyát, vagy mennék-e nyelvtanfolyamra, netán lenne-e kedvem üdülést nyerni... Akkor éppen egy új telefonos díjcsomagot szerettek volna rám sózni, ami sikerült is, mert megsajnáltam a naiv hangú kiscsajt, ahogy szerencsétlenül győzködött, csak mondta, és mondta, amit betanítottak neki, hogy esténként annyit beszélek, amennyit akarok, a telekommunikáció új dimenziója tárul fel előttem szinte potom pénzért… Rákérdeztem, ő megkötötte-e, azt mondta, hogy aha, hát elfogadtam az ajánlatot. Esténként elkezdtem telefonálgatni, gondoltam, ha már van ez a díjcsomag, és ha velem itt nem történik semmi, hadd tudjam meg, mi történik másokkal, máshol, ez is egy jó életprogram, legalábbis akkor annak tűnt. Lassan rászoktam barátaim magánéletére. Már mindegyik megházasodott, többen másodszorra, vagy ha nem voltak házasok, hát már régóta húzódott a válás. Abból derült ki, hogy baj van, ha megkérdeztem, mi újság, azt felelték, semmi. Ilyenkor eleresztettem valami szomorkás maszlagot magamról, mi az aktuális kudarc, hogy mennyi minden nem sikerült nekem ebben a rohadt életben, kicsit makogtam, határozatlanul, halkan, nekikeseredve, hogy ebben az országban nem becsülik semmire a tehetséget, ráadásul meg is alázzák… Na, erre hamar megsajnáltak, ők is beszédesekké váltak, csak akkor még nem tudhatták, mennyire önveszélyes dolog az együttérzés, legalábbis velem. Lassan feltárult előttem a családi pokol minden apró bugyra, bebocsátatást nyertem a legkisebb bugyorba is: ömleni kezdtek a szavak. Kezdtem sejteni, micsoda aranybányára bukkantam a kommunikáció új dimenziója segítségével. Ha a feleséggel beszéltem, neki adtam igazat, ha a férjjel, akkor az ő pártjára álltam. A harmadik-negyedik alkalom után már nem is kellett magamról beszélnem, csak hallgathattam esténként a több szálon futó, folytatásos szappanoperát. Máig sem értem, miért mesélték el mindezeket nekem? Hogy mi az a kényszer, ami egyik embert a másikhoz űz, aztán tovább és tovább? Banális, de még ma sem tudom megérteni, akkor is képtelen voltam rá. Egyre jobban mocorgott bennem a kisördög, hogy még narrátorral sem kell ellátnom a szöveget, a dialógusokkal sem kell bajlódni, az egyedi nyelvhasználat is adott, minden együtt van egy regényhez. Ahogy hallgattam őket, egyre jobban félni kezdtem a nőktől, és egyre jobban megvetettem a férfiakat, mintha nem annak születtem volna én is, mintha nem bámultam volna meg minden szembejövő nő arcát, mellét, nem néztem volna a szemébe, ha egészen közel ért hozzám, és nem fordultam volna utána, hogy bámulhassam a fenekét. Nem is a nőktől féltem, hanem a házasságtól. Vagy mit tudom én. Nem is féltem. Csak a házasság nehéz ügy. Együtt élsz egy nővel, akiről semmit sem tudsz, hiába éltél vele akármennyit, akkor sem tudsz róla semmit, ott van veled és kész. Mindig ott van, csak úgy el sem lehet zavarni, mint egy legyet, mert még az is visszajön, nemhogy egy nő. Ott lakik veled, vagy odaköltözik, ha azt érzi, hozzád tartozik. Veled szuszog, neked panaszkodik, elvárja, hogy csapot szerelj, mosogass, foglalkozz a lelkével… Aztán teherbe esik. Elkezd hízni, az egész nő csak arra a kis jövevényre koncentrálódik, hormonálisan áthangolódik, mindenen meghatódik, az izmai ellazulnak, a negyedik hónap után horkolni kezd, érzékeny lesz a szagokra, a vége felé már a cipőjét sem tudja megkötni, folyton szuszog, meg nyög, hogy a gyerek a hasában a húgyhólyagját rugdossa, pendlizik rajta, ezt a szót használta az egyik nő, hogy pendlizik a gyereke. Na igen, a gyerekek! Azok aranyosak, kedvesek, de mindegyik született zsarnok. Birtokolni akarja a nőt, a te nőd, akit nagy nehezen kikapartál magadnak, és elvárja, csak őt simogassa, mert neki az anyja, neked meg csak egy nő. Az a kis francos csecsemő is jól akarja érezni magát, és szarik a te vágyaidra, szabadságodra, kényelmedre! Nem láttam még boldog apát, bárhogy igyekezett annak tűnni. Boldog házasságot sem.

 

Így hát tovább beszélgettünk, és felváltva hallgattam a panaszokat. Nem figyel rám. Megcsal. Nem simogat. Kiszámíthatatlan. Hisztis. Hideg. Kövér. Munkamániás. Szexmániás. Nem hajlandó leszopni. Mindig csak hallgat. Folyton szövegel. Mindig csak vásárolna. Zsugori. Mindent elmondtak a barátaim, a félórás telefonokból másfél órás beszélgetések lettek, a mindennapi panaszkodásból teljes feltárulkozás. Egyre inkább rám szakadt a téma, először csak beszélgetés közben jegyzeteltem, de aztán rájöttem, hogy minden beszélgetés után írnom kell, úgy megkönnyebbülök, és minél többet írtam meg belőle, annál inkább nyomasztott az egész, mert kissé kínosan éreztem magam. Na, nem annyira, hogy akár egy pillanatig is feszengtem volna emiatt, és minek is tettem volna ellene, ha végre megragadott valami, és nem is hagytam veszni, ha már ennyi időt tépelődtem rajta: semmi sem akadályozhatott meg, hogy ne írjam meg a sztorit, ha ennyire nyomasztott. Olyan mondatokat kaptam készen, amelyek beindították bennem az írót. Mi mást tettem volna!? Az író onnan lop, ahonnan tud.