Negyedik könyvem, egyben második regényem 2004-ben jelenik meg, az Ünnepi Könyvhéten, a Kortárs Könyvkiadó gondozásában. A regény megírását a Móricz Zsigmond ösztöndíj, és a NKA alkotói támogatása segítette.

A Schvab legendariom trilógiám középső eleme, részben folytatása is az előző kötetnek (Schvab evangiliom, Kortárs Kiadó, 2001), vissza-visszaköszönnek szereplők, vagy a korábban csak megemlítettek állnak kulcspozícióban.

A Legendariom szereplői majd egy szálig bolondok, ha nem is a szó legáltalánosabb értelmében azok, de nem birkóznak meg a hétköznapok terheivel, monomániáikban éppoly szilárdan hisznek, mint a vértanúk saját igazukban.

A könyvben helyreállítom – már amennyire ez lehetséges – azt a misztikus világképet, amelybe egy jó száz évvel ezelőtti falusi sváb beleszülethetett. Így része a regénynek egy álmoskönyv és egy ima- és ráolvasás-gyűjtemény, mindkettő továbbértelmezi a „novellaregény” szereplőinek álmait, hiedelmeit, s magyarázatot is adhat egyes cselekedeteikre, illetve árnyalhatja a döntéseiket.

A regény képanyaga szerves része a történeteknek, a képek nagyobb része nem illusztrál, hanem asszociációra késztet.

Balogh Robert

148 oldal
kemény kötés
Ára: 2200 Ft
Szerkesztette Zalán Tibor

Részlet a könyből:

Kicsit görbe vagyok

Nagyon meghíztam. Már a cipőm sem tudom bekötni. Szólok a Liszjének. A Liszje azonnal jön és mosolyog. Elém térdepel, homlokát a hatalmas hasamhoz nyomja, és hümmögve kettős bogot köt a cipőmre, ki ne bomoljon, mondja. Én csak tűröm, úgysem tudnám megakadályozni. Ahogy feláll, csupa mosolygás az arca. Megfogom a kezét. Az arcomhoz emelem, nincsen szaga a kezének. Szívesen nézem, ahogy a szája jár, alig hallom, mit is mond, csak azt látom, ragyog a szeme. Mondom neki a virslit, majd hozok virslit, mondom, vacsorára, bőröset, mert tudom, ha minden este virslit kapna, akkor is, ha mindennap reszelnie kellene tormát, akkor is megenné a virslit. Megcsókolom a homlokát. Megszomorodna, ha nem kapja meg azt a valami kis puha szót, kis szorongatást. Elkapja a kezem, megharap hegyes kis fogaival. Megnézem a nyálas fognyomokat. Amikor elköszönök, egészen nyugodt, elégedett a Liszje.
Kibaktattam a hostelre. Borogatni kellene a szemem. Hunyorgok egész nap. A kezem becsúsztatom az ingem alá. Odatapad a tenyerem. A melegben gyakran cuppog a borosüveg. Tizenegykor a fa alatt alszom egyet, ütésre ébredek, pont az ölembe hullt egy alma. Talán férges. Elengedte az ágat. Csak lefelé szállt. Rengeteg a kis alma a fán, a felét leszedem, nagyobbra nőjön a többi.
Hernyó mászott egy kőre, a hangyák elől. Azok csipkedték, belemartak. A hernyó már alig védekezett. A hangyák egyre csak harapták a lankadó hernyót. Hát meghalhat. Arra gondoltam, agyoncsapom a szerencsétlent, ne szenvedjen, de hogy érjek a Liszjéhez, ha ugyanazzal a kezemmel ölöm meg Isten legapróbb teremtményét? A hangyák nem tudják elég jól a dolgukat. Buzgók, de nem együtt kínoznak, vagy hát, nem is kínoznak, csak enni akarnak, de azt is csak úgy összevissza teszik. Senki nem üvölt, csendben történik minden, talán csak halk percegések. Már viszik is. Csak körbenézek, végigvárom a néma perceket, ez a tétlenség. Aztán csak lepottyan még egy alma. Ahogy pattan, gurul, megáll a pázsiton. Őgyelgek a kertben. Kaszálni kellene, de nem bírom egyedül, hazaindulok a Liszjéhez.
A kanalat mindig rosszul fogom. Egészen lenn, a nyelénél markolom meg. Középen kell. Van nyele neki, van közepe neki, ott kell megfogni. Mindig ezt mondja a Liszje. Mégsem ott fogom, a megszokás nem egyszerű. A kést is markolom.
-A gyilkosok markolják így a kést - szól rám a Liszje. Látja, hogy elszomorodom, közelebb húzódik, az ölembe ül és mocorog. Nevetek, erre nem belevágok a mutatóujjamba! A számba veszem, vékonyan csorog a vér, csíp a nyálam. A Liszje csókolgatja a nyakam. Pedig életlen ez a kés, alig bírtam egy rendes karéj kenyeret szelni. Nehezen, de csak-csak sikerült elkennem a büdös túrót. Harapom a hagymát. Beleakad a fogamba. Kipiszkálom a kisujjam körmével. A hézagok közé szorult hagymadarab kiszabadult. A levegő is hagymaízű. A nyálamban keveredik hagyma, a túró és a vér emléke.
Ebéd után nem akartam visszamenni a hostelre. Vánszorogva jött a postás, mint máskor. A melegben görnyedt felsőtesttel nyomult előre az árnyékos oldal és a napos oldal között ide-oda. Huzatos utca ez, árad fel a Völgy utcából a szél. Nyelheti a port a postás, bele-bele köp az árokba. Némán játszanak a gyerekek, de a szuszogó alak miatt abbahagyják a bújócskát, némán és dühödten figyelik a postást. A leveleibe belekap a szél. - Olvas - súgta a fülébe egyik a másiknak az omladozó kerítés árnyékában. - Olvas a szél - vihog a másik fiú. A postás csak behívót hoz mindennap, meg tábori lapokat. - Halottakról is beszélnek már - mondta a Liszje, elém tett egy pohár vörösbort, mellé egy kis kelt tésztát és sorolta a híreket: a harmadik szomszéd legkisebb fia, aki elbujdosott a határba, mit lopott az éjjel, és hogy hol született gyerek... Összemosolyogtunk, elmeséltem neki, én is mindig mászkáltam a bábaasszony után, ma is mindig utána szaladnak a gyerekek, mert csak így tudják meg, hol fog kisbaba születni, hiába, nem látni a sok szoknyától, ki miért kövér. Én is így mentem a bába után, kémleltem a kosarát, oda rejtette-e el a babát, vagy hová, míg egyszerre a mi házunknál fordult be a kapun, ekkor tudtam meg, testvérem születik. Hogy nevetetett a Liszje, de hogy, így csak ő tud nevetni, indult vissza a konyhába, de előtte még rám kacsintott. Ott maradtam a pohár borral, s lassan előszivárgott belőlem a keserűség.
Valamibe bele kellene kapaszkodom, ami segít, a Liszje nem tudhatja meg, mit tettem, mégsem traktálhatom ezzel a régi történettel, a papnak sem merem elmondani, pletykálnak erről is mindenfélét, magamban merek beszélni róla, az Isten is úgy hallgatja, mintha nem tudná, mi történt. Mindig előtörnek az emlékeim. Csak ülök a gangon, pihenek az árnyékban, és annyit eszem, de annyit, amíg a gyomromba nem száll a vér, s elgyengülök, az megnyugtat egészen, de addig elő-előtörnek a képek. Gyerek voltam még. Nem jó érzés kínozni, ezt most utólag gondolom, akkor nem ezt gondoltam. Nem biztos, hogy akkor ezt gondoltam. Semmit nem gondoltam. Lehetett bennem valami kíváncsiság, minden gyerekben van valami kíváncsiság. Hogy milyen valakit megölni, vagy nem is megölni, csak levágni, kibelezni, mint a malacot, megnézni, milyen belül. Már nem is tudom, kinek az ötlete volt, bandában jártunk mindenhova, nem akartunk mi ölni, mi azt játszottuk, malacot vágunk, kicsit meg akartuk leckéztetni azt a lányt. Aztán megkötöztük, úgy emlékszem, ez nem is az én ötletem volt, a többieké, én féltem ettől a lánytól, vagy hát nem is tőle, hanem a bátyjától, az olyan verekedős fajta volt, nem is kérdezett, ha nem tetszett neki valami, csak ütött. De nem akartuk mi levágni a lányt, csak leckéztetni akartuk, ne legyen olyan gőgös, ezért kötöztük meg olyan erősen, belilultak a hurkák a combján, aztán csak hecceltük, bökdöstük, mert féltünk tőle, a szemétől, ahogy azzal nézett, mint a boszorkák, a szájától is féltünk, fogós volt az átka, és a bátyja mindegyikünk gyomrába beleöklözött. Nekem már elegem volt az egészből, haza akartam menni, de a barátom azt mondta, ha a barátja vagyok, ha igazán a barátja vagyok, akkor nem hagyhatom itt pár pisissel az egész közepén.
És akkor elkezdtük. Nem én kezdtem el, már nem is tudom, ki kezdte. Nem tudom, miért maradtam. Nem éreztem semmit, nem gondoltam semmire, csak tettem, amit otthon láttam. A lány visított, tisztára, mint egy malac. Nem is a lányt láttam, csak a malacot. Valaki rongyot tömött a szájába, nem láttam, ki volt az, de nem én voltam, az biztos. A lány rózsaszín homloka kivörösödött, úgy dobálta magát, lehorzsolta a homlokát is. A barátom bicskát nyomott a markomba, azt mondta, csináljad! Én csak néztem a bicska pengéjét. Nem volt szép bicska, de nagyon vágott, a drótot is átvágta, ha kell. A malac ronggyal a szájában visított, rúgott. A barátom a gyomrába térdelt, ketten lefogták. Bepisált. Annyira félt, hogy becsinált. A barátom ordított - Nem enged a büdös disznó! Csináljad már, tetű barom!  Közben kioldódott a kötél, hárman feküdtek a lányon, csak úgy tudták lefogni. Gyerünk, szúrjad le! - üvöltött. Nem is tudom, hogyan, de megmozdult a karom, s mint egy gép, döftem, bele a torkába. Megtörtént. Nem is értem. Valami gurgulázás, és ahogy bugyog, hörög, rugdos, csapdos. Én mindig látom, ahogy pulzált a vér. A képek csak úgy jönnek. Kiesett a markomból a bicska. Gyakran zavar meg éjszaka ez az álom. Nem tudom, hogy csak álom-e. Nem szeretném hallani többet a lefojtott sikoltást. De nem merem elmondani senkinek. A Liszje tudja, valami emészt. Senki nem tudja a faluban, mi történt, ki ölte meg a lányt. Én nagyon megbántam. Nem tudom a jó szót. Lehet-e egyáltalán megbánni valamit.
A Liszje keblén pihen az egyik kezem, a másikkal a nyakát simogatom. Azt mondja, olyan a szemem, mint a borjúé. Mosolyogva a tarkóm simogatta.
-De kövér vagy, mint az öreg kandisznó.
A szájában gyönyörű egészséges fogak. Elfelejtem a képeket, ha a Liszje így rám mosolyog, ez az egyetlen bizonyosság. Azok a képek talán nem is igaziak. Csak látások, ahogy a Brauchfrá mondta az álmokra. Ha látások, nem szabad elmondanom senkinek, mert azt nem szeretik az angyalok. A látás minket tanít. Nekünk pedig hallgatni kell az angyali látásokról.