hirdetés

Bán Zoltán András: Meghalt a Főítész, elmúlt a rút világ!

2008. november 23.
Bán Zoltán András esszéjéből közlünk részleteket, mert cikkének sarkos állításai véleményünk szerint vitára ingerelhetnek vagy egyetértésre sarkallhatnak. Az idézett szöveghelyekből lehetőség nyílik a teljes írással megismerkedni.
hirdetés

"Örülj, amíg a főítész levág!", dalolják Vas István halhatatlan sorait az Egy szerelem három éjszakája költő szereplői. A Botlóballada a halhatatlanságról pimasz fricska a Halhatatlanságnak, egyidejűleg forró vallomás a Jelenhez, az Élethez, hiszen amíg a Főkritikus letol, addig egy biztos: Élsz, öreg. És még azt is mondja a vers: „élők élőt szeretnek”. Még szép. Mert csak egyszer élünk, és az mindig a Jelenkorban történik. A sírból kikukucskálva senki sem fogja élvezni halála utáni dicsőségét, azaz esetleges halhatatlanságát. Na de most másról lesz szó. Jól figyelj.

Ez a pár sor ugyanakkor sistergős fityisz és gúnyos hódolat a Főítészség Intézményének, mely többnyire diktatórikus korokban hathatós és érvényes instancia; demokratikus világban értelmét veszti, sőt talán ki sem alakul, hiszen csak egy Zsarnoki világban létezik a Hivatalos Művészet fogalma, melyet a Főítész foggal-körömmel és persze Tollal véd. Tőle kapni Levágós Kritikát nagy fegyvertény, kitüntetés. E gondolattól fakadnak akasztófahumoros dalra a súlyosan antidemokratikus kor, a náci Magyarország ideiglenesen még járkáló halálraítéltjei.

E kor letűnt.

Le ugyan, de vele csak pár évre bukott alá a Főítészet Napja, mert hát hamarosan bevágott, „bejött” a Rákosi Rendszer, aztán az Aczél-Kádár Szisztéma, és az irodalom összes művelője, noha a legkevésbé sem volt Járkáló Halálraítélt, sőt éppenséggel Túlélő Halálraítélt volt, megint e musical-sorokkal vigasztalódhatott, ha a Hatalom Védte és Támogatta lapokban netán rossz kritikát kapott a Hatalom által Támogatott papírra kiszedett, a Hatalom által fizetett nyomdászok által kinyomtatott könyveire. És örült bizony és mosolygott a szívében, ha a Főítész (hogy ez ki volt akkor éppen, és kik voltak famulusai, azt mindenki tudta akkor éppen) Levágta, hiszen ez legitimálta a Másik oldalon, fényesen igazolta és felmentette a rendszer Ellenzéki Köreiben – lettek légyen ezek bármifélék is, úgymint: urbánusok, újholdasok, vidékiek, városiak, kisvárosiak, népiek, egzisztencialisták, zsidók, álzsidók, bal- és jobboldali elhajlók, narodnyikok, népi bolsevikok, népi zsidók, későtrockisták, korakamenyeviánusok, zinovjevisták, mao-hívők, buharinfanatikusok, középutasok, hermetikusok, poszthermeneutikusok, wittgensteinisták, hamvasbélásak, kassákisták, kora- és későlukácsisták, hellerágnes-szerűek, mészölyösök, avantgárdisták, újszenzibilisek, hangköltészetiek, örleyisták, fiatal-művészek-klubjábajárók, davidbowie-hívek, sexpistolsozók, pattismithesek, yvesklein-ugrók, újbécsiiskolásak, nietzsche-barátok és nitsch-nyalók; sorolhatod felőlem reggelig, ha van időd és műveltséged, no meg nyelvi leleményed is elegendő –; és míg egyik kezével a Levágott regényre- verseskötetre- esszégyűjteményre kapott Előleget vagy Honoráriumot markolta-számolta rodolfó-ügyesen, addig a másikkal a rádió keresőgombját csavargatta a jonhokig remegő hónalj-izgatottsággal, hátha elcsíp egy mondatot a Szabad Európa Rádió közleményéből, melyből megtudhatja, hogy készülő/kiadott művét Majdnem Betiltották, de aztán mégis Megelégedtek egy határozottan helyretevős, ugyanakkor elftársiasan őszinte, Jobbító Szándékú, „nyílt szóval, födetlen arccal” megírt kritikával a Párt valamely központi fórumában, vagy csak úgy szóban valamelyik Folyosón. Amely bírálat persze biztosítja és fenntartja a Továbblépés lehetőségét.

Vitézi idők! Noha hányingert keltők egyidejűleg. De legalább majdnem mindenki jól járt! Hogy miért? Elmondom, most figyelj.

[…]
[E]videncia, hogy a Közönség járt a legjobban, ő szüretelte le a Gyümölcseit ennek a förtelmes Földbe vetett Vetésnek, vagy Nyalásnak, ha már nem ragaszkodsz a mezőgazdasági hasonlatokhoz. Ottlik (és még sokan mások, művészek…) leült a Baráti Vacsoraasztalhoz, leült a Szájsarok mellé, a Bajusz árnyékába, a Publikum meg megkapta a Prózáját. És így tovább – nem kapsz több nevet, mert már ezt is rosszindulatomból kaptad. De kapsz azért két kivételt, merő jóindulatomból.

Ha továbbra is a szélsőségesen szubjektív és ennek megfelelően bestiálisan igaztalan tenorban akarok szólni, akkor azt kell mondanom, hogy csak Két író volt, aki radikálisan Köpött a Rendszerre; vagy ha így jobban érted, csak Két legény volt talpon a vidéken: Petri és Kertész Imre. (Pontosabban itt is volt egy Harmadik, a Márai, tudod, a Sándor, de ő külföldön élt és ezért nem hathatott ide, ráadásul maga tiltotta meg, amikor ŐK elkezdtek Nyalni neki, hogy kiadják itthon a műveit.) A Költő pályáját kívülről fújod, ezért ettől most eltekintek. De Kertész művét e szempontból még nemigen vizsgálták, mert az ebből a szempontból nem volt Feltűnő. Mert ellentétben Petrivel, Kertész nem volt Ellenálló, nem volt Ellenzéki. Csak éppen Köpött az Egészre. Nem ment Asztaltársaságba, nem járt Klubba, nem ment a népiesekhez, nem ment a zsidókhoz, egyáltalán nem ment sehova, így aztán Mószerolni sem tudott. Neki nem volt mi és nem volt ők. Nem volt ŐK és nem volt OTT FENN. Neki csak ÉN volt, gyermekem, érted ezt? Megírt egy könyvet és el akarta juttatni a Közönséghez. Ez eleinte nem sikerült, ez első menetben Kudarc volt. De Tényleg.

Most ne gyere azzal, hogy hányan írtak a Sorstalanságról. Persze, írtak. Spiró előtt is írtak, tényleg – ketten, ugye, itt mindenből csak Kettő volt akkoriban. (Vagy hárman netán? Nem mindegy neked és nekem?) Kertésznek éppen az kellett volna, amiről a Vas-versben ábrándoznak. De őt nem vette észre a Főítész. Pontosabban észrevette, mert állítólag Pándi, na, megint kapsz egy nevet, ezt már színtiszta undorból, szóval a Pándi Pál, a Petőfis, tudod, az egyik a Három Főítészből, mert itt véletlenül Három volt, a Király, a Pándi, meg a Szabolcsi, külön órákat tartott róla az Egyetemen, de Kritikát már nem engedett róla. Vagyis engedett, amolyan elismerően fanyalgót. Vagy fordítva. Éppen ezért senki nem vette észre. Észre nem vette Senki. Nem vette észre az Irodalmi Lukács Párt, élén Fehér Ferenccel és a későbbi nagy kritikusi pályáját ekkor megnyitó Radnóti Sándorral és az akkor még erősen odatartozó Balassa Péterrel, nem vették észre a Zsidók, nem a Népiesek, a Kisvárosiak, nem látta az Újhold, nem látták az Antifasiszták, a Hamvasbélafanatikusok, az Újhermeneutikusok etc. Kertészre senkinek nem volt szüksége a Kásánál. De neki sem a Kására, az Asztalra. Senki nem látta, mert nem volt Jelen, mert számára nem volt ők és mi, hanem csak ÉN volt, aki éppen elég volt Önmagának. De Tényleg. Őt nem látták ólálkodni a Tál Kása körül, ezért aztán Köptek rá. Éppúgy, ahogy ő Köpött rájuk. Vagy még ezt sem, Kertész talán még csak nem is Köpött Rájuk. Most azt mondhatnám egy idióta szójátékkal, hogy köpni-nyelni nem tudott, annyira Utálta őket, annyira Tényleg Megvetette őket. Az Egészet, érted? Petri Köpött Rájuk, és ez már egy Viszony. Kertész még csak erre sem érdemesítette őket. Átlátott rajtuk, Keresztülnézett rajtuk, nem vette Figyelembe Őket, nem vette észre Őket, egyszerűen Nem Vett Róluk Tudomást. És meg se látták OTT és ŐK. Mert ŐK és OTT FENN csak akkor vannak, ha Valaki észreveszi őket. Kertész nem tette meg nekik ezt a szívességet. De nem tette meg a Másik Asztaltársaságnak sem, Egyiknek sem. Így aztán Kertész senki Érdekeit nem sértette, ezért nem sértették az Ő érdekeit sem. Éhezőművész lett, éppúgy kényszerből, mint Kafka hőse. De ebben a Cirkuszban nem kellettek az éhezőművészek, csak ha lett volna bárkinek érdekeltsége bennük, ha valamit elérhetett Általuk. De Kertész révén Nem Lehetett elérni Semmit, hiszen ő sem akart Elérni Semmit.

Persze írtak róla, írtak Kertészről, mondták-mondják, mondod most. Tényleg. Igen. De más dolog írni egy könyvről mégoly jókat, és más dolog Elhelyezni a művet egy élő folyamatban. Megtalálni a Helyét. Mert ez a lényeg, öreg.

[…]
Szóval az Elnyomás Korában egyedül a Kritika élt teljes elnyomásban, lefizetve, elszigetelve, megzavarodva, Iránytalanul, mindenki által megvetve, Szerepét betölteni képtelen. Megalázva és megcsonkítva, Megnyomorítva. Azt írtam fent, hogy a Rendszerben majdnem mindenki jól járt az Irodalom világában. Így van. És láttad, hogy a Kritika szenvedett, Kínszenvedett és végül majdnem Kiszenvedett. De most figyelj.

Ha komolyabban a szemébe nézel a dolognak, azt látod, hogy Semmi és Senki sem járt jól azzal, hogy a Kritika rosszul járt. Az irodalom (a művészet…) élete Szerves Egység, ha itt egyetlen elem is rosszul vagy elégtelenül működik, akkor sérül az összes többi. ŐK OTT FENN persze nem sérültek, ŐK OTT valóban jól jártak, de Rájuk akkor is köptem és most is Köpök.

Sérültek az Írók (művészek…), hiszen Hazug Aulikus kritikai benyalásokat kaptak, és persze pontosan tudták, hogy ezek mik, nem mások, mint Hazug, Udvarképes benyalások, és Épeszű, Nyílt bírálatot nem kaphattak, legfeljebb büdös presszók mélyén, Két büdös cigaretta és Két elhullott puli szőréből főzött Két jattos kávé között. Az író teljesen elbizonytalanodott, teljesen gyökértelen lett, és persze megint a maga Csoportjától várt és nyert is Elfogadást, Bíztatást. De a Nem-létező Kritika nem tudott közvetíteni a Csoportok, a Kreclik, az Asztaltársaságok között. Nem tudott közvetíteni, Értékeket javasolni és elvetni, nem tudott lélegezni, Egészségtelen lett egy Egészségtelen korszakban, pedig egy Egészséges korszakban a kritika mintegy garanciája magának az Egészségnek. Önismeretre nevel – köpök a pátoszomra, ne szólj közbe! – és közvetít a Közönségnek, miközben elhelyez, és így közvetít a plurális Kása világában. Mindebből alig látszott valami. Az Irodalom nem kapott Független, párt-és krecliérdekektől mentes Kritikát, így végeredményben Kritikán aluli, kritika melletti lett, azaz Kritizálhatatlan. És ez az Irodalomnak ártott a legjobban.

[…]
Egyszóval Balassa kiadta a Jelszót: EZ LEGYEN! De azért akadtak itt egyéb apró kis problémák. Mert ahhoz, hogy itt, a Másik Kása táján, a másik Tálcánál, azaz esetünkben most az Újholdasok és posztbabitsisták, a későkosztolányiánusok és koraposztmodernek hitelesként és Őszinte Harcostársukként elfogadják az egykor ottani Lukácsistát, az irodalmi Lukács Párt egykori gyermekét (még ha mostoha volt is nagyjából-egészében ott), ahhoz mégis kellett tenni bizonyos lépéseket, noha a Városban, azaz az Asztalnál és a Kása mellett, nem is szólva a kisded Új Rizsáról, pontosan tudtak azokról a bizonyos „magánéleti viharokról” – ott, a Lukács Iskola táján, melyeket már idéztem. Ezek a bizonyos viharok emberileg már előre hitelesítették Balassa elszakadását harcostársaitól. De ez még kevés volt. Mert azt például nem felejtették el az Újhold táján, hogy Lukács volt az, aki egyik cikkével kivégezte a folyóiratukat a negyvenes évek végén. És azt sem felejtették el, hogy egyik cikke címében Fehér feltette a kérdést: Szerb Antal vagy Bálint György? – és hogy Nemes Nagy imádott egykori tanárára szavazott a végén, azt ugye nem gondoltad komolyan. Az ilyen és ehhez hasonló eseteket nem felejtették el a Nem Ellenzéki Ellenzék környékén, de miért is felejtették volna el?!, és ekkor katolizált Balassa, megtért Istenhez, látványosan teremtője keblére borult, és erről is tudtak persze itt, az itteni Kása Mellett és értesültek róla a Prózafordulatnál ugyancsak. Nem mondom, hogy érdekből tért meg, ez aljas rágalom lenne, de azért feltűnő, hogy írásaiban egyre gyakrabban fordultak elő az olyan szavak, mint a Bárány, Celebrálás, Mise, Ima vagy Lelkigyakorlat, és már első kötetének címe is így szólt: A színeváltozás. Ez már döfi, és még a protestáns Nemes Nagy körében is csettintettek rá, aligha kétséges. Mert az Irodalmi Életben volt szerepe a vallásosságnak és a felekezeti életnek már ebben az időben is (akkoriban…) […], nem olyan nagy, mint manapság, de volt. Az senkit nem érdekelt, ha valaki (művész…) nem volt vallásos, de az már igenis számított ebben a vallástalan korban, ha valaki Vallásos Volt, akár hiszed, akár nem. Pilinszkynél számon tartották katolicizmusát, és annál nagyobb volt a csalódottságuk, amikor ez a mélyen Vallásos nagy költő (az ő fiuk!) elfogadta Aczél kezéből, és aztán újabb hosszabbításokra a szó szoros értelmében kikönyörögte a Kiutazási Engedélyt. És Balassa végrehajtotta a maga Színeváltozását, és ekkor ezért és még sok másért, mindenekelőtt ragyogó cikkeiért, befogadta őt a Másik, a Nem Ellenzéki Ellenzéki Asztal, és elfogadta őt az Újabb Rizsa, a Csecsemő Prózafordulat.

[…]
De Balassa Remekműveiből szükségképpen hiányozni kellett a Politikai elemnek, ő nem az Ellenzéki, hanem a Nem Ellenzéki Ellenzéki Irodalomban utazott, ezért neki a Tiszta Remekmű kellett, az irodalmi Irodalmi Remekmű, ilyeneket pedig nem lehet csak úgy minden további nélkül, mintegy szériában előállítani. Talán Remekmű a Termelési-regény (én annak tartom, mein Bester), de szinte biztosan nem az Egy családregény vége, a Mellékszereplők, a Legendárium, a Menedék – nem mondok többet, vágod magadtól is. Ekkor aligha van más kiút annak, aki Vezető Mai (akkori…) Magyar Irodalomkritikus akar lenni, minthogy bizonyos értelemben családba rendezze az egyenként talán nem is olyan Remek, de a Családi Hasonlóság (wittgensteini) elve alapján csoportosan már sokkal jobban ható Műveket. De vigyázz. Balassa nem kreált mozgalmat, ezt többször is leszögezi kötetei előszavában (és nekrológjában mint alapvetően anti-mozgalmár véralkatot írja le Radnóti Sándor is), nem szervezett közös szellemi piknikeket szerzőinek, de a familiáris elv erősítésével mégis egy akolba terelte valamilyen módon Báránykáit. Összeesküvést szőtt, de valóban a világ fölött, úgy, hogy csak az íróasztalán hozta össze szellemi bűntársait. Családot alapított ekként, amelyben örömmel adta a pater familias szerepét.
Balassa szellemi Örömapa volt ebben a korszakban, virtuális és spirituális Menyegzői Asztalánál, mely valóban Új Asztal volt ily módon, összehozta az egyébként egymással talán szóba sem álló Irodalmi Szereplőket is, akik a Családi Hasonlóság révén kezdték egyre kedvesebben, egyre familiárisan érezni magukat, erősen tisliző kedvükben elkezdték egy nagyobb Kása értelmes szereplőinek látni önmagukat, kezdték lassanként elfelejteni a Másik Asztalt, a Másik Agyart, az itt kezdett leszokni arról, hogy mindenekelőtt a kirekesztés szava legyen, markáns, de alapvetően más jelentésű szó lett, és az ott egyre inkább a Fennállóra vonatkozott, nem a másik Kása Asztalára és Kreclijére, hiszen a másik Kása ebben a szerepjátékban már nem is létezett ekkor (akkoriban…). Így Balassa mégis Főítész lett, noha alkatilag ez nem állt közel hozzá; Főítész lett, de olyan Főítész, aki a Család Barátja elsősorban, aki Támasz és Gyámol, negatív kritika tőle ezért elképzelhetetlen volt (akkoriban...), már pusztán azért is, mivel mégis a szocializmusban éltünk, ezt azért ne felejtsd el, amice. Akiről írt egyáltalán, az a Család Tagja lett automatikusan, akiről nem írt, az nem tartozott oda. Mert már leírtam neked egy párszor, de most megint ide kenem, hogy Balassa megszüntette az EZ LETT világát, és kiadta a parancsot: EZ LEGYEN!

[…]
A mai helyzetről írni nem nehéz, a mai Irodalmi Világ röviden az EZ VAN világa. A Kritika megvívta és győzedelmesen befejezte a Szabadságharcát, mára visszakerült az Irodalom világába, ma már nem külön Céh, mint az Aczél-Kádár-Szisztémában volt és bizonyos fokig még a Balassa-korszakban is, és ennek egyik fontos jele, hogy manapság már a kezdő írók is rendszeresen írnak kritikát (lásd például a Telep-csoport működését), azaz visszaállt a Nyugat-korszakban, és egyáltalán minden Épeszű és Normális Szellemi Világban teljesen természetes állapot. Ma mindenféle Kritika olvasható, van gender studies, van feminista Kritika, van Meleg, van derridás, kulcsárszabós, van blogos, van náci, és még marxistát is találhatsz – nem sorolom, a sokszínűség páratlan. És vannak Új Nevek, vannak új és eredeti tehetségek, és mindez jele annak, hogy a most felnövő nemzedék igenis megteremti majd a Saját Kritikáját – de most egy nevet sem kapsz, ráérsz majd tíz év múlva.
És a győzelem másik fontos jele, hogy manapság szinte divatba jött a Negatív Kritika, a Lebaszós Kritika magyarán szólva, és ma már senki Író és Szellemfejedelem meg nem rökönyödik azon, ha legújabb termékét nem fogadja egyöntetű és kitörő lelkesedés. (Véget ért a „lebaszós kritikuspápa” kora – Dunajcsik Mátyás szép szavai ezek e sorok szerzőjéről.) Az utóbbi években a korábban erősen visszafogott Margócsy István tette a legtöbbet e téren a 2000 című folyóiratban közölt Lebaszós Margináliáiban. A kritika Szabad lett, és az elmúlt évtizedekben ez a legjelentősebb Irodalmi Tény Magyarországon. A Főítész végleg halott. Hogy a Közönség, az Olvasó hogyan tájékozódik ebben a helyzetben, hogyan él az EZ VAN világában, az már más kérdés, és nem is könnyű Probléma, de olyannyira Más és Nehéz, hogy nem is foglalkozom vele, lévén ehhez se kedvem, se erőm, ráadásul most a Búcsúhoz gyűjtöm őket, a jókedvet és az erőt. Most figyelj.
Az EZ LETT világától eljutottunk az EZ VAN Világához, miközben érintettünk egy korszakot, amelyben Valaki, egy igen Jelentős, jó ízlésű és komoly Élettapasztalattal bíró Ember azt mondta, hogy EZ LEGYEN! Nem ez lett, de ez ne zavarjon senkit, hiszen soha nem ez lesz, és az EZ VAN világa mindennél erősebb, legfőbb ideje, hogy ezt megtanuld.
És befejezésül, noha igyekeztem elkerülni a komolyabb idézeteket, és még az esetleges tévedések árán is megpróbáltam pusztán a saját memóriámra hagyatkozni, hiszen ez nem egy Tanulmány, hanem egy jobb híján Esszének nevezett Látomássorozat, szóval Zárlatul és Búcsúként (persze megtűzdelve az ebben a cikkben alkalmazott önkényes helyesírási ficamaimmal) még azért kapsz egy Eliot-idézetet, mon cher ami, ugyanis hosszú szenvedések és sok EgyenAsztal és EgyenTálca és sok rémes EgyenKása után talán eljutottunk végre abba az Épeszű Irodalmi Világba, amelyben ez a nagy költő és esszéista elhelyezi az irodalmi kritikust. Így hangzik: „A kritikus akkor Irodalmi kritikus, ha kritikaírás közben elsősorban az érdekli, hogy segítségére legyen az Olvasónak a Megértésben és az Élvezetben. Az Irodalmi kritikus nem csupán Szakember, aki megtanulta azokat a szabályokat, amelyekhez az általa megbírált íróknak igazodniuk kellett, a kritikusnak Teljes Embernek kell lennie, akinek van meggyőződése, vannak elvei, továbbá van Tudása és Élettapasztalata.”
És most menj, most már mehetsz. Most elengedlek. Szabad vagy.

Bán Zoltán András

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.