hirdetés

Bán Zsófia: Don B. tanításai

2018. április 14.

Nyomozom, hogy a Modern Könyvtár-kötet EP könyvtárában vajon megvan-e, de ha nincs is (vagy elkallódott), abban biztos vagyok, hogy olvasta, forgatta, és erősen hatott is rá. – Esterházy Péter virtuális könyvtárából Bán Zsófia Donald Barthelme A Holtapa és EP Harmonia Caelestisének kapcsolatáról írt.

hirdetés

Esterházy nem csak nyilvánvalóan olvasta és szerette a zseniális amerikai novellista, Donald Barthelme (1931-1989) műveit, hanem használta is azokat. Ez már A szív segédigéiben (1985) is kimutatható, amennyiben a mű elején, az EP által közzétett, beemelt szerzők névsorában Barthelme neve is szerepel. A rendkívül termékeny Barthelme legelső, Jöjj vissza, Doktor Caligari! című novelláskötetét (1964) az Európa Kiadó tiszteletreméltó frissességgel már 1975-ben kiadta népszerű, Modern Könyvtár című sorozatában, Bartos Tibor fordításában (ugyanebben az évben jelent meg Barthelme The Dead Father (Holtapa) című regénye Amerikában.

Nyomozom, hogy a Modern Könyvtár-kötet EP könyvtárában vajon megvan-e, de ha nincs is (vagy elkallódott), abban biztos vagyok, hogy olvasta, forgatta, és erősen hatott is rá.

Alább közlöm A Holtapa című kötethez (Bp., Scolar, 2009, ford. Orbán Katalin, sorozatszerkesztők: Balla Zsófia és Báthori Csaba) Barthelme-ről írott, most átdolgozott utószavamat, valamint a Harmonia Caelestis vonatkozó passzusait. A Holtapában betétként szerepel a „Kézikönyv fiúgyermekek számára" (A Manual For Sons) című rész, amely magyarul a Holmi 1998/10. számának 1445-58. oldalán olvasható Orbán Katalin fordításában. EP is ezt a fordítást használta.

© Esterházy Péter Archívum / Esterházy Marcell

A vonatkozó részlet a Harmonia Caelestisből a 143-146. számozott mondat.
(A teljes jelzett szöveg a DIA oldalán olvasható, itt csak az idézet kezdetét és végét jelezzük – A szerk.):

„Örökség, száll apáról fiúra, míg van apa s fiú, Kézikönyv fiak számára, évszám és szerző megjelölése nélkül, németből fordította Tatterpatter Péter. Tárház és lajstrom. Vannak az őrült édesapámok. Föl-alá grasszálnak üvöltözve a körutakon. Átnézel rajtuk, magadhoz öleled őket vagy megosztod velük legtitkosabb gondolataid: secko jedno, fülükben hideg ólom...
(...)  Tudja, édesapám, az idő ideje... biztos megvan annak is az ideje, csak épp, de ahogy jónak látja, édesapám, ha édesapám úgy látja jónak, hogy az ügyei egy undorító, elhanyagolt zűrzavar züllött katyvaszában maradjanak, akkor természetesen... Én még ehhez fiatal vagyok. Kéretem a kondomomat. Fiaim, ti pedig menjetek a picsába."

Bán Zsófia: „Don B. tanításai"

Mit szépítsük, Donald Barthelme bizony beleesett az igazán nagy írók elkerülhetetlen csapdájába: maga is halott apává, azaz megkerülhetetlen hatássá és autoritássá vált, nemcsak halálában, hanem már életében is. Éppen ő, aki a hagyomány, a szokások és az autoritás fáradhatatlan pellengérre állítója és vitriolos kifigurázója volt. Barthelme hatása a mai, kortárs amerikai – és nemzetközi – irodalomban éppolyan elkerülhetetlen, mint Beckett, Joyce és Kafka hatása volt Barthelme és nemzedéke számára. Barthelme az amerikai posztmodern irodalom úgynevezett első hullámához tartozik, olyan szerzők társaságában, mint Thomas Pynchon, John Barth, William Gass, Robert Coover, John Hawkes és Kurt Vonnegut. Hozzánk éppen jó ütemben – ha sajnálatos késéssel is – érkezett A Holtapa (1975; magyarul 2009) , ez a mára már kultdarabbá vált könyve, közvetlenül Pynchon Súlyszivárványának (1973) magyar megjelenése után (2009), amely a magyar recepcióban szépen előkészítette számára a terepet. Talán nem árulok el nagy titkot, ha megemlítem, hogy álruhában már korábban is becsusszant, ha nagyjából észrevétlenül is, a magyar köztudatba Esterházy Péternek köszönhetően, aki Harmonia Caelestis című aparegényében A Holtapában található „Kézikönyv fiúgyermekek számára" című, fergeteges betétből jelentős részeket adoptált.

Mára már egyöntetű vélemény, hogy Pynchon regénye a háború utáni irodalomban ugyanazt a szerepet tölti be, mint a korai modern korszakban Joyce Ulyssese, azaz nem kevesebbre vállalkozott, mint a regény műfajának és nyelvezetének megújítására. Éppen azt a vállalkozást látszik tehát megvalósítani, amelyről Barthelme is ír egy fontos esszéjében, az „After Joyce" (Joyce után, 1964) címűben, amelyben arról elmélkedik, hogy elkerülhetetlenül szükségessé vált a próza megújulása az új vizuális médiumok, így elsősorban a film térhódítása után, s hogy ebben elsőként Joyce és Gertrude Stein jeleskedtek. Noha Barthelme e szövegét még nem a posztmodern műelmélet keretein belül írta, mégis nyilvánvalóan posztmodern gondolatot fogalmaz meg, amikor azt írja, hogy a műalkotás nem a világról való kommentár vagy szöveg, hanem a világban önállóan létező objektum vagy építmény. Ez az építmény aztán lehet furcsa, vagy nehezen értelmezhető, vagy nem a környezethez illő, lehet szeretni vagy nem szeretni, de önálló, saját jogon való létezését, integritását meg-, illetve letagadni nem lehet. Ezzel kapcsolatban, jellegzetes Barthelmes humorral egy interjúban építész apjáról mesél, aki a Bauhaus-iskola követője volt, ami Texasban, ahol laktak, nem volt éppen szokványos építészeti stílus. „A harmincas évek végén," meséli Barthelme, „az apám épített nekünk egy családi házat, ami leginkább Mies [van der Rohe] Tugendat-házára hasonlított. Nagyon jó volt benne lakni, de kétségtelenül furcsán hatott a texasi prérin. Vasárnaponként odacsődültek az emberek, leparkoltak a házunk előtt, és csak bámultak. Családunknak volt egy bevett, vasárnapi rituáléja. Ha úgy láttuk hogy elég autó áll kint a ház előtt, otthagytuk a vacsoraasztalt és kiszaladtunk a ház elé, ahol táncrendbe állva, magas lábemeléssel kánkánt jártunk nekik." Felvázol tehát egy alternatív, avantgarde hagyományt a kortárs próza számára is, amelynek ő maga egyik jeles követője, majd márkateremtő újjáalkotója lesz. Ezt a márkát nevezte Pynchon Barthelmismónak.

Barthelme azonban, Pynchontól eltérően, nem a regény műfajában találta meg a számára üdvözítő formát, hanem a novellában, ami – a magyartól látványosan eltérően – az amerikai műfajhierarchiában legalább olyan magasan helyezkedik el, mint a regény. Az amerikai irodalomban számos szerzőt ismerünk, akik elsősorban novellistaként csináltak jelentős írói karriert, s novelláinak, illetve novellásköteteinek számát tekintve, ezek koronázatlan királya alighanem éppen Barthelme (s királynője a szerencsénkre napjainkban is aktívan alkotó Lydia Davis). Mint sok más amerikai író, aki nagy novellista (is) volt, mint például Poe, Twain vagy Hemingway, Barthelme is újságíróként kezdte, s talán épp innen származik a rövid műfajhoz való affinitásuk és készségük. Barthelme azonban, csakúgy mint Pynchon a maga műfajában, műfajújító prózákkal rukkolt elő, amelyeket a rövid novella (short short story), vagy frappánsabban, hirtelen próza elnevezéssel illettek (Lydia Davis is ezt a műfajt fejlesztette tovább ún. flash fiction darabjaiban). Barthelme ugyanis nem annyira történeteket ír, mint történetesszenciákat, történetkapszulákat, amelyek valamely sűrített pillanat vagy esemény köré épülnek – olyanok, mint egy-egy bombaerős pezsgőtabletta, melyek az olvasó képzeletében oldódnak fel, maradandó hatást keltve. Mert amit megír, olyan erőteljes asszociációs térrel és felidéző erővel bír, amit már-már kísértetiesnek mondanánk ( a fogalom freudi értelmében), ha nem volna többnyire ellenállhatatlanul humoros, parodisztikus is. („A játék a művészet egyik nagy lehetősége, s egyúttal [....] az az Erosz-elv, amelynek elfojtása teljes katasztrófához vezet," írja az „After Joyce"-ban.) Barthelme fragmentumokból, részekből-részletekből, valamint nyelvi és kulturális klisékből dolgozik vagy azért, hogy rávilágítson kiüresedett tartalmukra, vagy azért, hogy egészen újszerű tartalmakat csiholjon ki belőlük (például szójátékok útján). Másik társa a kortárs próza megújításában, John Barth, hírhedtté vált, 1967-es esszéjében, „A kifáradt irodalom" (Literature of Exhaustion) címűben ugyanezekről a kiüresedett tartalmakról és formákról panaszkodik, majd később, „Az újrafeltöltődés irodalma" (The Literature of Replenishment, 1979) címűben már a posztmodern irodalom lehetőségeiről ír.

A nyelvet, a nyelv részeit Barthelme nem mimetikus módon használja, hanem, Duchamp-i gesztussal, mint a világban saját jogon létező objektumokat, talált tárgyakat, melyeket egymás mellé helyezve valami újat hoz létre. A kollázs, a fragmentum nála nem valami hiányzó, elveszett egésznek a nosztalgikus jele, mint az első világháború utáni irodalomban, hanem melankolikus-leírólag utal arra, ami van: a világban uralkodó káoszra. Melankóliája mélységes szkepsziséből is ered, ami abból a meggyőződésből táplálkozik, miszerint a mítoszok és a nagy narratívák ideje lejárt. Ám éppen ebből a meggyőződésből fakad egzisztencializmusa is: az ember magára maradt a szétesett világban, s a kollázs, a fragmentum, a klisé használata mindig csak parodisztikusan idézi fel a „való világ", az egész képzetét. Írói módszere ebből a szempontból erős kötődést mutat a kortárs képzőművészetben használatos képalkotási módszerekkel, s ez Barthelmenél nem éppen véletlen, amennyiben karrierje elején néhány évig a Houston-i Kortárs Művészeti Múzeum igazgatósági tanácsának tagja, majd később, 1961-től 62-ig a múzeum igazgatója is volt. Novelláiban, és ritka kivételnek számító regényeiben – így A Holtapában is - a szövegnek különösen erős képi effektusa van, amennyiben nem annyira cselekvéseket vagy történéseket, mint inkább jeleneteket, pontosabban cselekvés nélküli állóképeket ír le. (Lásd például A Holtapában: „A bámészkodókra hulló eső. Emma szeménél a zsebkendő. Julie fölhúzott szoknyával áll." A képi effektusokhoz való vonzódását továbbá az is nyilvánvalóan jelzi, hogy előszeretettel illeszt szövegei közé akár rajzolt, akár máshonnan kivágott, kimásolt képeket, ábrákat, diagramokat (lásd például az ültetésrend diagramját A Holtapában), s ezeket így, kollázsszerűen egymás mellé helyezve, mintegy jelzi, hogy a szöveg sem más, mint betűkből, szövegdarabokból összeálló, nem narratív képek (képletek) sorozata. Mivel e beiktatott képek is elsősorban az illusztráció, a mimézis paródiái, kép és szöveg Barthelmenél ironikusan, komikusan ellenpontozzák egymást.

A hagyományos irodalomban uralkodó modell-szerű strukturális koherencia helyett, amelyben a mű a világ koherens modellje, tükre kíván lenni, a posztmodernben leginkább a Deleuze által megnevezett nyílt sorozatszerűség uralkodik. Ez, a posztmodernnel szemben szkepszissel viseltetők hiedelme ellenére (mely szerint a posztmodern nem más, mint az anything goes, a minden relatív, minden mindegy világa), nem a valóságtól való teljes elrugaszkodottságot, elidegenedettséget, azaz pusztán önreflexív, köldöknéző metafikciót eredményez, hanem az elszabadult szövegmintákat, a lebegő, jelöletlen dialógusrészleteket különféle sorozatokba helyezve új tartalmakat generál, melyek egyáltalán nem mentesek a világra való reflektálástól, sőt gyakran erőteljes politikum jellemzi azokat. A posztmodern szabályainak megfelelően, a szereplők nem személyiségek a szó hagyományos értelmében – hiszen az én ebben a világban menthetetlenül felbomlott, széthullott –, hanem klisékből, sztereotípiákból összeragasztott hulladékfigurák, akiket éppen a klisékhez és szerepekhez való ragaszkodásuk tart össze; nem mások, mint mélység nélküli csillogó vagy kevésbé csillogó felszínek. Olykor allegorikusak-szimbolikusak, mint például a halott Apa, ám a szimbolikus tartalmak oly módon válnak ellenállhatatlanul komikussá, hogy a figura, a trópus tartalma narrativizálva, azaz literalizálva van, mint például A Holtapában, amelyben az apafigura összes lehetséges szimbolikus tartalma (így pl. Isten, haza, család, patriarchátus, fallosz, nyugati kultúra, regény, nyelv, stb.) ellen lázadó „gyerekek" végül eltemetik a még élő, de valójában már halott apát, az apatestet. Ami A Holtapa struktúráját és nyelvezetét illeti, Barthelme a totalitást és a realizmust is nyilvánvalóan odateszi a halott apa egyéb szimbolikus tartalmai mellé, és ezeket is jól elagyabugyálja. Csakúgy, mint teszi azt Esterházy a Harmonia Caelestisben, melynek nyelvi és strukturális humora erősen táplálkozik a Barthelme-féle amerikai posztmodernből (a Barthelmismóból), például, mindketten előszeretettel használnak katalógusszerű felsorolásokat – olykor számozva is –, a teljesség álságos illúzióját, s ugyanakkor ellenállhatatlanul komikus hatást is keltve. Nem mellesleg, ugyanezt a fajta humoros ál-felsorolást idézi Borges egyik novellájából Foucault A szavak és a dolgok (1966) című, posztmodern elméleti alapműve előszavában, amelyben egy bizonyos kínai enciklopédia abszurd taxonómiáját ismerteti.

A Holtapa az úgynevezett „keresés-regények" (quest novel) hagyományába helyezi magát, miközben annak szatirikus, parodisztikus kritikáját adja. A klasszikus keresés-regények a Szent Grál, vagy a mitológiai Aranygyapjú keresésére vezethetők vissza, melyek az üdvözülést, a megváltást, illetve valaminő hatalom birtoklását jelképezik. A Holtapában is úgy tudja az Apa, hogy az Aranygyapjú keresésére – noha, mint azt ő maga is sejti, valójában saját temetésére – indulnak, mely szent cél itt nem más, mint Julie nevű leánygyermeke szeméremszőrzete, amelyet az Apa magáévá akar tenni. Azt azonban nem ő, hanem Thomas nevű fia birtokolja, csak ő érintheti meg. Ez a motívum persze nyomban belehelyezi a regényt egy másik mítoszvilág, az Oidipusz király, az Oresztész és az Elektra szövegkörnyezetébe is, valamint elkerülhetetlenül, a freudi, mára már szintén mitikus méreteket öltő komplexus-elméletbe is. Ha pedig amerikai regényként olvassuk, akkor a nagy Amerikai Álom keresésnarratívájának vitriolos persziflázsát adja (mint ahogy azt Pynchon is megjegyzi egy helyütt, a Watergate-botrány például eléggé betett az amerikai álommal kapcsolatos maradék illúzióinak is). A kollázstechnika Barthelmenél ilyen értelemben is működik, amennyiben a nyugati kultúra, és az amerikai kultúra textuális-mitologikus rétegeit helyezi egymásra, illetve ütközteti, keveri látszólag féktelen, karneváli jókedvében.

Barthelme azonban nem csak biztos kézzel, hanem pontosan meghatározott perspektívából, nevezetesen kora amerikai társadalmának perspektívájából dolgozik, amennyiben a hatalom intézményesített megjelenési formáinak, valamint különböző, kiüresedett teológiai, filozófiai, politikai és pszichológiai diskurzusok kritikáját, illetve paródiáját nyújtja. Az Apa itt nem annyira szereplő, mint nyelvi jel, szimbólum, aki az (itt már impotenssé vált, hatalmát veszített) fallosz, a hatalom szimbólumaként működik. Az apa alakja a lacani elmélet felől is értelmezhető, amennyiben az apa neve és nemet mondása (le Nom/Non du Père), szabály- és rendalkotása (lásd ennek persziflázsát a regényben a középkori viselkedéskódexek mintájára megírt „Kézikönyv fiúgyermeke számára" című fejezetet, amely az apák taxonómiájával és kezelési utasításaival foglalkozik) vezeti be az egyént az anyai imagináriusból a társadalom szimbolikus, apai szférájába. Ez a lacani apa azonban itt már élőhalott, az anya pedig nincs sehol. Illetve, Barthelme komikus-kritikai dramaturgiájának köszönhetően, a regény legvégén egy pillanatra mégis feltűnik. Az Apát egy huszonhárom alakból álló menet vonszolja a sír felé, s őket a távolból végig egy titokzatos, beazonosíthatatlan lovas követi.

„Valaki lóháton közelít a csoport felé.
Ez az, aki követett minket, mondta Julie.
Vajon ki lehet, mondta Emma.
Tudom, ki ez, mondta Thomas. Anya.
A ló megtorpant. Anya a lovon.
Anya, mondta Thomas, kéne pár dolog az üzletből.
Igen, mondta Anya.
Egy ötkilós zsák liszt. Finomliszt.
Anya ceruzát és borítékot vett elő.
Ötkiló finomliszt, mondta."

Ezután egy jellegzetes, hosszú, katalogizáló felsorolás következik, hogy mi kéne még a boltból. Aztán:

„Ennyi?
Ennyi.
Jól van, mondta Anya.
Köszönöm, Anya.
Anya a gyeplővel megfordította a lovát és elügetett.
Nem emlékszem rá túl jól, mondta a Holtapa. Hogy is hívták?"

A hangsúlyosan önmagukban álló, mondhatni, a világba beleálló mondatok vizuális hatásán és jelentőségén, valamint a becketti dialógus összetéveszthetetlen, Barthelmismóval kevert komikus variációján túl, azt hiszem, ennél egyértelműbb állítás nemigen tehető egy anyát-vesztett, női princípiumától megfosztott társadalomról – mi több, egyúttal figyelmeztetés. Az elügető anya az egyik amerikai alapmítosz, a western mitikus világából jól ismert figura, a kívülről jött rendcsináló idegen tragikomikus felidézése, aki azonban már nem képes rendet csinálni, csak a bevásárlást intézi.

A misztikummal, babonákkal és álhiedelmekkel is leszámoló Barthelme jellegzetes, ironikus gesztusként becsempész a regényébe egy „számmisztikai" motívumot is, feltehetően azzal a szándékkal, hogy hadd bíbelődjenek vele a filológusok, ha már annyira ráérnek. 23-an kísérik a Halott Apát a sírgödör felé, és a regénynek is 23 fejezete van, sőt, a „Kézikönyv fiúgyermekek számára" is 23 részből áll. S noha a számmisztika hagyománya felöl ez a szám nagyon is konkrét interpretációkkal bír, Barthelme szövegében úgy működik, mint egy rejtett csapda, s a szerző, szinte érezhetően kajánul figyeli a távolból, vajon ki esik bele. Nem tudhatta, hogy ez a szám végül végzetes lesz a számára: 1989. július 23-án halt meg, 58 évesen. Azt már alig merem hozzátenni, hogy a kedvenc számom – igen, kitalálták. Kedvenc szerzőim közül pedig kettő – igen, ezt is kitalálták. Nahát.

 

Esterházy Péter és Donald Barthelme kapcsolatáról olvasható még:

Orbán Katalin: “Monuments and Bulldozers: Social Memory Landscapes in Péter Esterházy's Celestial Harmonies and Donald Barthelme's The Dead Father”In: András Kiséry, Zsolt Komáromy , Zsuzsanna Varga (szerk.)Worlds of Hungarian Writing: National Literature as Intercultural Exchange. 284 p. Madison (WI): Fairleigh Dickinson University Press, 2016. pp. 243-261.

Donald Barthelme A Holtapa című művéből a Literán is olvasható részlet.

Bán Zsófia

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.