hirdetés

Bán Zsófia: Mennyi minden

2016. július 18.

Megtörtént, amit már csak árnyalni lehet, ki fogja ezt megbocsátani? Mert a megbocsátás, ugye, az is olyan elegáns dolog, és ki lesz most már minálunk, bei uns, elegáns. – A Litera oldalán írók búcsúznak Esterházy Pétertől. Bán Zsófia írását olvashatják. 

hirdetés

Például, a játék, hogy az lehetséges.

Hogy a humor gilt, ér a neve, hogy lehet az is nagy-szerű. És az álmélkodás, hogy ez addig kérdés volt.

Hogy hangosan felnyerítettem a puszta megkönnyebbüléstől, amikor először olvastam. Hogy Fancsikó, meg hogy Pinta, mutassatok még egy ilyen címet, meg egyáltalán. Pupákok. És az a nevetés még mindig tart, most is, in hora mortis, holott üres az ég. A legnagyobb ajándék, egy könnyed, mégis komoly, csak rá jellemző, elegáns gesztussal átnyújtva; szabaduljatok föl, legyetek végre szabadok. Nevessetek, maflicsekek. Nevetést vissza nem veszek.

Hát akkor rendben, gondoltam. Hogy nem csak a farnehéz pátosz, nem csak a szigorú, felemelt mutatóujj, hanem hogy ezt is lehet. És mégis van pátosz, és van mutatóujj, amely azonban nem a feddésről, a fölülről lefelé gesztusáról, hanem egy, a szó legmélyebb értelmében úri gatyába rázásról, a hely megjelöléséről szól. A helyünkről nyelvben, kultúrában, lélekben, játékban. Mutatja, erre gyertek, utánam srácok, és mi, a sötétben botorkálva, mentünk, megyünk utána. Ott megy, utolérhetetlen.

Megtörtént, amit már csak árnyalni lehet, ki fogja ezt megbocsátani? Mert a megbocsátás, ugye, az is olyan elegáns dolog, és ki lesz most már minálunk, bei uns, elegáns. Büszke voltam rá, nekünk van ilyenünk, ilyenünk is van. Mutogattam fűnek-fának boldogan, idenézzetek, kéne, mi. És igen, kellett; kellettél.

Ettem neked egy pacalt, rösztivel (!), fenn a nyári hegyek közt, ahol hó is volt és mondhatnám, noha akkor még csak fejben, félelemben, halál. Nem szeretem a pacalt; szégyentelen, nyilvános felajánlás volt, hogy akkor én ezt most megeszem, te pedig meggyógyulsz, nincs más választásod, szikrázott a nap a júliusi havon, és csak a nyugodt gránitsziklákon látszott, hogy pontosan tudják, milyen elhaló, horpadt kis próbálkozás ez.

Ki kell bírni, biztatott édesapám, a valódi, egy másik halál általi cserbenhagyás alkalmával, amikor a biztonságomért szavatolva a szív segédigéivel siettél a segítségemre, ugyanabban az évben. Most én hajtogatom magamnak, magunknak, nincs kibúvó, ki kell bírni, hát mi mást, most akkor így fogunk élni. Maradok, maradunk függők.

 

Fotó: Valuska Gábor

Bán Zsófia

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.