hirdetés

Bán Zsófia: Méreg (regényrészlet)

2017. május 24.

Mi az, ami a legalja? Milyen mélyre kell ásni? Milyen ott a föld geológiai rétegződése, ásványi összetétele? Összefér-e az achát, smaragd, brazilianit és más drágakövek és féldrágakövek lelőhelyével? – A Jelenkor májusi számát Bán Zsófia regényrészletével ajánljuk.

hirdetés

Bán Zsófia

Méreg

regényrészlet

Balassa Péter emlékének,
hetvenedik születésnapjára

A bőr és a csontok közti távolság
(São Paulo, 1985. június 7. // 2015. május 22.)

A puszta kézzel felmutatott koponya tompa fénnyel csillog a fakó, trópusi télben.
A tömeg felmorajlik, szinte feljajdul.
Egy tompa fényű tárgy. Egy darab delejes csont. Szemünket pajzs nem védi, vakít.
Fél évtizede porladt az ásványokban gazdag, agyagos földben, az ásványok csillámai selymesen ragyognak a reggeli napsütésben.
Rothadás, romlás, dekompozíció: e csontozat hajdan a hús és bőr ünneplőjébe öltöztetett test és szellem lényege.
Akkor és most: rothadás.
Az emberi hangok hirtelen elülnek, feszült csönd telepszik a temetőre és környékére. Csak a csontok kopogása hallik, a halál angyala fütyörész.
Csak a csontok kopogása.
Nem hagyjuk el őt, és ő sem ereszt bennünket, hű tettesünk. Málló, savanyú csontváza beépül az atmoszférába és a talajba, esőerdőket pusztít, rákos sejteket növeszt, folyókat mérgez. A csontok kopogása, mint savas eső a holt lelkekre. Hiányzó testek százezrei helyett egyetlen, kevély csontváz.
*

1985. június 6-án, a brazíliai São Paulo metropolisától huszonhét kilométerre fekvő, festői művészvároska, Embu das Artes gondozott temetőjében soha nem látott tömeg verődött össze. Középen a helyettes igazságügyi orvosszakértő hófehér, frissen vasalt inge vakít.
Aki ránéz, mintha a pőre, ropogós igazságot látná.
A feltárt sírban álnéven elföldelt személy, bizonyos Wolfgang Gerhard testének maradványai kerültek az imént napvilágra. A feltételezett corpus delicti. A zsíros föld alatt az ösztönök legalja; feltéve, de meg nem engedve. Még nem. A Föld életében negyven év csak egy gyűrődés távoli reménye.
Várjatok, várakozzatok.
Mi az, ami a legalja? Milyen mélyre kell ásni? Milyen ott a föld geológiai rétegződése, ásványi összetétele? Összefér-e az achát, smaragd, brazilianit és más drágakövek és féldrágakövek lelőhelyével? Megannyi kérdés.
Orvos, kutató, férj, apa, pártkatona, tömeggyilkos, ültetvény-felügyelő, barát, szerető, ravasz sármőr, menekülőművész, sunyi csontváz. Egy tehetséges színész erős szerepei.
Trópusi erdő mélyén kellemes férfihang énekel:
„In Paris, in Paris,
sind die Mädels so süss
wenn sie flüstern Monsieur, ich bin dein..."
Die Stimme seines Herrn.
Kutya. Kutya. Kutya.

A tömeg zaklatott moraja, a vakuerdő, a trópusi tél reggeli hűvöse, a libabőr. Talpunk alatt a kiemelt test által kontaminált föld. A méreg, amely beépült az ásványokba, az aljnövényzetbe, a növények által termelt oxigénbe. A belélegzett levegőbe, az anyagcserébe. Észrevétlenül, diszkréten, mint egy sokat szolgált, rutinos komornyik.
„A kérdés, ugye, hogy ki az, aki előbb vagy utóbb felszínre kerül?"
„Ki a megmondhatója?"
Inácio okoskodik. Inációt láthatóan vonzza a teatralitás, aznap délután rám osztja a hálás közönség szerepét. Például, mondja, néhány éve, 2012-ben III. Richárd csontjai Lancasterben egy autóparkoló földjéből kerültek elő. Kis hatásszünetet tart, majd megismétli: „Egy autóparkolóból, hm? Ez volt a Looking for Richard Project. Lábakon álló, szürke fém iratrendezője óriásfiókját kihúzza, kicsit lapozgat a dossziék között, majd előhúzza a keresett anyagot. Arckifejezése fáradtan diadalmas, mint aki most élt túl egy természeti katasztrófát. Lúúking. Az angol szavakat erős akcentussal ejti. Később az újságkivágást akkurátusan visszahelyezi az évszámok szerint rendezett dossziék egyikébe.

*

A fotóriporterek egymást taszigálva, lökdösve igyekeznek előnyös portrét készíteni a romlás e későn fellelt, már megkövült fosszíliájáról.
Ki lát engem?
Ki hallja meg végre a csontjaim fecsegését?
Hallgassátok, hallgassátok hát! Elkéstetek, lúzerek.
Katt. A koponya sáros, földes, mégis csillog. Katt, katt. A látvány nem vesz tudomást a tartalomról, nincs a világban rend. Katt. Miért lázadozik minduntalan a szépség az erkölcs ellen? Miért szép egy tömeggyilkos arca? Miért csillog a gonosz koponyája a napban?
Katt, katt, katt, katt, katt, katt katt.

*

Inácio hitte, hogy előbb-utóbb minden és mindenki előkerül. Ez éltette, ugyanakkor – ki ne ismerné e zavarba ejtő érzést – ez volt legnagyobb félelme is. Mert mindannak, ami a föld alól előkerül, nem állítja éppen, hogy ne volna már köze ehhez a világhoz – hiszen van-e, ami inkább meghatározna bennünket, mint éppen az örökké háborgó alvilág –, mégis, hajdan zúgó, eleven vérárama többé nem csatornázható vissza az elkésett jelen zavaros idejébe, hacsak nem az örök körforgásba, amit, megjegyzem, mondja, szintén nem kell lebecsülni. De ami onnan előkerül, az magát a reményt öli meg. Inácio pecsétes házikabátját cigarettahamu ütötte, apró, kerek lyukak borítják, mintha egy törpekommandó eresztett volna bele egy géppisztolysorozatot.
A villogó, színes neonfeliratot, mondja Inácio, a Times Square-en látta, amikor életében először és utoljára járt ott, ahová egy igazságügyi orvosszakértői konferenciára hívták meg. Láttára kivert a víz, mondja, ahogy a semmiből egyszer csak fölém magasodtak a bennem élő fohász betűi, protect me from what I want, egy pillanatra a földbe gyökerezett a lábam, és higgye el, ezt nem puszta szófordulatból mondom, mert a félelmem a lehető legszorosabban kötődött a föld alatti világ szüntelen, delejes vonzásához. Hogy a holtakat, mint egy megemésztetlen, ocsmány lakomát, egyszer csak kiokádja magából a föld, s mi élők szemközt találjuk magunkat maradványaikkal, csontjaikkal, tárgyaikkal, melyeknek nyelvét nem beszéljük, melyeknek üzenetét nem tudjuk megfejteni, ettől féltem, mondja.
Az angol- és németórák ólmos, végtelen délutánokba vesző unalma, míg odakint, a patika háza előtti, akkor még névtelen, lombos kis téren (a Googlemaps szerint ma Praça Guiomar da Silva Almeida) a többiek már javában gyülekeznek, Joãozinho, Serginho, Chiquinho, Malandro, Cubo, a Colos, meg a többiek, és egy kiscsaj, Amélia, az örökös kapus. Elég jól védett különben, a Facebook szerint most aktuárius, tudja, mi az, kérdi Inácio, biztosítási matematikus, ki se néztem volna belőle, álmodozó, sötétbőrű kis mulata volt, vetődés közben, ki tudja, talán már akkor kalkulálgatta a sérülés valószínűségét – s vajon, veti közbe Inácio, és rám néz a táskás szemével, akad-e égetőbb kérdés a sérülés valószínűségénél –, a testével írta le a görbét a levegőben, mi marhák meg azt hittük, szimplán csak vetődik. Már csak Inácio és Rodolfo hiányoznak, odakint türelmetlenül passzolgatnak, kapura rúgnak, de a meccs nélkülük nem tud elkezdődni, Rudi az egyik csapat örökös kapitánya. A föld alatti világ porózus nyelvét meg kellett fejtenie, ha nem akart maga is elenyészni, ha nem akarta, hogy csontjai szétmálljanak és ragyás kőkristály formájában ütközzenek ki a föld beteg felszínén.

Rudiii, hagyjál béékéén, megmondlak anyának.
Nem igaaz, nem téged szeret jobban.
Tudod, kit rúgjál seggbe.
Rudiii, hol vagy, haza kell mennünk.
Rudi, gyere elő, ne csináld.
Seggfej.

Ehhez azonban nem volt elég sem a német-, sem az angolóra. Ehhez meg kellett tanulnia a csontok nyelvét, meg kellett hallania a csontok zenéjét. Visszatérő álma volt, hogy egy meredély szélén, egy tömegsír fölött áll, lenéz, és nem hall semmit, nem hallja a bátyja hangját, ahogy egyre hívja, erre, Inácio, erre, itt vagyok!, nincs hang, az álmoknak nincs hangsávja.

(...)

 

Jelenkor, 2017. május

A lapszám élén Bán Zsófia regényrészlete áll. A prózarovat a továbbiakban Jászberényi Sándor novelláját, Kemény Lili elbeszélését és Tolnai Ottó prózaesszéjét közli.
A versrovatban Alice Oswald, Marno János, Nyerges Gábor Ádám, Mesterházy Balázs és Gyukics Gábor versei olvashatók. Alice Oswald verseit Danyi Zoltán fordította, akivel Bíró Tímea beszélget a számban.
Keresztesi József Karinthy Frigyes költészetéről ír átfogó esszét. Az írást Karinthy Frigyes eredetileg rejtvényként publikált, a költő köteteiben meg nem jelent verse követi.
A képzőművészeti rovatban Eperjesi Ágnes a fotogram-műfaj kérdéseiről értekezik. Kovalovszky Márta a Pécsi Műhely Ludwig múzeumbeli kiállításáról ír.
Az esszérovat Hévizi Ottó nagyszabású filozófiai írását közli a teóriastílusokról.
Nyomkeresők címmel emléknapot tartottak az egy éve elhunyt Kertész Imréről, az elhangzott szövegek közül Fehér Renátó, Krusovszky Dénes és Turi Tímea írása olvasható a számban.
A kritikarovatban Harasztos Ágnes Jászberényi Sándor A lélek legszebb éjszakája című novelláskötetét recenzálja. Bencsik Orsolya Tolnai Ottó Nem könnyű. Versek 2001‒2017 című kötetét méltatja. Szántai Márk Bencsik Orsolya Több élet című regényéről közöl kritikát. Weiss János Seregi Tamás A jelen című tanulmánykötetével foglalkozik.
A lapszám képmellékletében Nagy József és Eperjesi Ágnes fotogramjai kaptak helyet.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.