hirdetés

Bán Zsófia: Szívzörej

2018. július 24.

Ő a smároló párokat nézi, én meg próbálom megállapítani, hogy még hány perc az ájulásig. Egy marxista és egy voyeur, pompás, és rögtön az első napon. – Kamaszkorom legszebb nyara sorozatunkban Bán Zsófia írása.

hirdetés

Akkoriban, chez nous, csak a szórend volt szabad.Ők viszont szépek voltak és szabadok. Kétoldali, súlyos gimnazista melankólia, francia tábor, '74 nyara. A mezítlábas Gitane-ok, a szakállak (gimiben!), a kékcsíkos, lazán lógó, háromegyedes ujjú trikók. Egyáltalán: a háromnegyedes ujj, mint műfaj. Talán csak a színes, kitaposott espadrille, az verte. Az a laza csoszogás, a hanyag kéztartás. Quand même. Ahogy rágyújt, ahogy beszél, ahogy gesztikulál az a francia. Mint egy száraz villanás jött a felismerés. Mi ilyenek nem leszünk, nem lehetünk, jamais. Kettő is feltűnik, az egyik magas, szakállas, széles vállú, bőbeszédű, egy valóságos d'Artagnan, najó, Athos. Jóval idősebbnek tűnik, mint mi, nem is értem, hogy kerül ebbe a gimnazista brancsba (szilvuplé, ön lenni ifivezető?). A másik alacsony, hallgatag, izmosan sovány, finom arcél, hosszú, gesztenyebarna fürtjei a vállát verdesik. Puff. Mindkettőt Marcnak hívják. Puff. Orbitális, melankolikus vadmagányból egyenesen egy szerelmi háromszögbe. Liaison dangereuses. Kérek-e cigit, kérdi Athos. Addig csak mások cigiztek az iskolai fiúvécében, ahova szünetben dumálni jártunk. A mások én vagyok, jut eszembe, lazán letüdőzöm a mezítlábas Gitane-t, hörgőcskéim lángolnak, merci. Azok a nagy, barna, szemek. Az a dohányillatú, meleg lehelet, ahogy egyre közelít. Már-már elbódulok. Hogy szerinte minden materializmus főfogyatékossága, hogy a tárgyat csak az objektum formájában fogja fel, nem pedig mint érzéki-emberi gyakorlatot. De hogy amúgy szerinte Marx tökszuper, chouette. Szerintem? Szerintem, gondolom, a marxista sanghaji nénikéddel szórakozzál itt nekem, és kétségbeesve megkeresem a fürtöskét. Meg is találom, egy szikla kiszögellésében üldögélve, ahonnét acélszürke tekintetével látszólag a messzeséget kémleli. Egyúttal megállapítom, hogy valójában kitűnő rálátás nyílik a tábori vécére, amely mögött két pár is vadul smárol. Már vártalak, mondja a búgó francia hangján, aztán a naptól felforrósodott kezével megfogja a kezemet, egy férfi és egy nő, pa-da-damm-salalalala, így ülünk kábé másfél órán keresztül a tűző napon. Ő a smároló párokat nézi, én meg próbálom megállapítani, hogy még hány perc az ájulásig. Egy marxista és egy voyeur, pompás, és rögtön az első napon.

Amitié '74

Még két hét volt hátra a táborból, szorgosan gyűjtöttük az Élményeket, és még a subjonctif-ot is képes voltam kétszer használni (bár az egyiknél valószínűleg jobb lett volna hallgatni). A végén mindenki címet cserélt, a régi noteszomban rajzanak az összetéveszthetetlen, francia betűik. Nekik meg nyilván nyíladozó, szép magyar zsinórírásokkal van kipitykézve a '74-es naptárjuk. Micsoda szerelmetes nyár volt, gondoltam elrévedve a késő ősz megszépítő messzeségéből, és iskolába menet igyekeztem olyan flegmán végigmenni a Munkácsy Mihály utcán, mint egy ausgetippelt Francoise Hardy. Bonjour, tristesse, gondoltam, ahogy elhaladtam az Epreskertben félmeztelenre vetkőzött szobrászfiúk mellett. Megamelankóliám hatványozott erővel tombolt, egészen addig, amíg egy este a Filmmúzeumban meg nem néztem Louis Malle Szívzörej (Le souffle au coeur) című filmjét, ami – szokásos couleur locale – hangalámondással ment (máig nem értem, hogy mutathatták be a botrányszagú, rebellis anya-fia filmet; szépséges rést ütött a szocialista erkölcs bástyáján.) Mindazonáltal, Vilma néni szétcigarettázott, repedtfazék hangja sem tudta blokkolni Lea Massari masszív vonzerejét. Be kellett látnom, hogy sokkal jobban tetszik, mint a szakállas Marc, és sokkal jobban tetszik, mint a fürtös Marc, sőt, sokkal jobban tetszik, mint nagyjából bármilyen, tetszőleges Marc (jó, a Brandót leszámítva a Vágy villamosában). És hiába mondta Rosa mama az Előttem az életben (később, úgy is, mint Simone Signoret), hogy "jobb, ha nagyon fiatal korában bizonyos dolgokról nem tud az ember", én ott, a Filmmúzeum sötétjében, mégiscsak rájöttem valamire. Hogy azért nem árt inkább előbb tudni, mint utóbb. De legalább is sejteni.

Lehet, hogy Lea Massari, a római nő az oka mindennek? Aki hallja, adja át! Még csak 85 éves. (Vagy mégis inkább a Monica Vitti volt?...)

U.i. Je ne regerette rien.

Le souffle au coeur:

Simone Signoret:

Francoise Hardy: Tous les garçons

Kovács Kati: Az eső és én – Szabó Gáborral (1974)

Janis Joplin: To Love Somebody

Bán Zsófia

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.