Bán Zsófia

Három kísérlet Bartókra

Ültek a sötétben, a kényelmetlen, összecsukható székeken, a sámlikon, a foszlott, kopott fotelekben, a süppedő, hajószerű díványon, konyhaszéken és puffokon, hokedliken és babzsákon. Várták a beígért produkciót. Mit keres itt, ezt szerette volna tudni, mi a francnak hagyta magát idecipelni, ebbe a zsúfolt, ázott kutyaszőrszagú, levitézlett terézvárosi lakásba. Marcsi kibírhatatlanul erőszakos. Dehát Marcsi ugyan mikor nem volt erőszakos. Amikor elhagyta az országot és a két évvel idősebb nővérét, az erőszakosságát is úgy hagyta itt, mint egy hirtelen ledobott, nehéz pakkot. Nem ezért ment el, de azért ez sem volt utolsó szempont. A jobb szeme hirtelen tikkelt egyet, elnyomott egy mosolyt. Odaát senki sem férkőzött olyan közel hozzá, hogy erőszakos mert volna lenni vele. Többnyire mindenki udvarias volt és kedves, vagy ha nem, hát legalábbis tisztelettudóan távolságtartó. Sim, Dona Catarina, como não, Dona Catarina, como a Senhora deseja. Ahogy óhajtani tetszik. Haza kellett jönnie ahhoz, hogy rájöjjön, hiányzott neki, hogy valaki végre erőszakoskodjon vele. Hogy rángassa, hogy rágja a fülét, hogy ne hagyja élni, hogy a rendes nevén szólítsa. Katica, ne legyél már ilyen fafejű. Persze mikor nem voltál fafejű. De most ide el kell jönnöd, hajtogatta Marcsi már két napja. Hogy mit keresett itt, nem egészen tudta; negyven éve nem volt otthon. De talán éppen ezt kereste. Ezt a rángatást, ezt a csimpaszkodást.
Tudod, hogy nem járok koncertre. Vagy lehet, hogy nem tudod. Hát akkor most tudod; nem járok, és kész.
Katica, ne izélj – ezt se hallotta negyven éve, Katica, ne izélj, gyere le a térre, Katica, ne izélj, gyere szánkózni, gyere móba, gyere táncolni – de ő soha nem ment, nem mehetett, neki gyakorolni kellett, napi négy-öt órákat iskola után, adóznia kellett a tehetségének, ahogy Mimi néni mondta a zongoraórák végeztével, és ő adózott, keményen adózott, mint ahogy a tanárnője is, avval, hogy ingyen tanította ezt a ritka tehetséget, akinek nem tudták volna otthonról kifizetni az óráit, ha ugyan a kitartóan részeg, szerencsétlen apja egyáltalán akarta volna. – Minek az, abból nem lehet sört venni, attól nem lesz elviselhetőbb ez a kurva ország. – De ebben tévedett a Fater, mert ez, a zene, volt az egyetlen, amitől, ha csak pillanatokra is, de elviselhetőbb lett.
Ez nem olyan – hajtogatta Marcsi –, ez nem koncert. Illetve nem olyan koncert, ez más, meglátod. El kell jönnöd. Muszáj.
Muszáj – amióta innen eljött, semmit sem volt muszáj. Se gondolni, se csinálni. Nem kellett zongorázni vagy magas pártfunkcionáriusok számára ünnepi koncertet adni, nem kellett szavakat, mondatokat mondani, értelmüket valami központban határozták meg, nem kellett a mindennapok darócába beleszőtt, és onnan a bőrük alá beszivárgó hazugságokat, mint a kullancsot, elviselni, nem kellett hosszú órákat várni, amíg az, akit várt, el tudott jönni, el tudott otthonról szabadulni, nem kellett belépésekor az előszoba falához préselődni, nem kellett hagyni, hogy szétrántsák a blúzát és türelmetlenül szétfeszítsék a combját, nem kellett vakon keresni egymás száját, nem kellett hagyni hogy beleereszkedjenek és érezni, ahogy betöltik az űrt, amit magában hordott napok óta, nem kellett a még rendes diófából készült előszobaparkettára zuhanva arra gondolni, ha ugyan gondolat volt és nem inkább egy kémiai úton eljuttatott, kódolt üzenet, hogy enélkül szűnjön meg minden más, ami van, ez mind nem volt muszáj, és néhány évre rá, amikor a férfi, aki csak a koncertszínpadokon volt teljesen az övé, karrierje csúcsán, feleségével kart karba öltve, a megnyitott határsávot átlépve elhagyta őt és az országot, nem volt muszáj felgyógyulnia amiért a villamosvezetőnek túl jók voltak a reflexei, és éppen csak annyira csapta el az altatóktól nappal is kábultan mászkáló fiatal nőt, hogy képes volt a saját lábán elhagyni a kórházat és beülni a taxiba, amit Marcsi rendelt és hazamenni hozzá a Bolgárkertész utcába, a macskája, a növényei és a nővére kis lakását egyenletesen beterítő könyvelői papírjai közé, nem kellett avval a tudattal élni tovább, hogy nem lehet többé gyereke, mert ő ugyan nem, de a vasdarabtól, ami a méhébe fúródott, a magzat igen, az meghalt, nem kellett élnie tovább egy városban, amelyik már csak egy szikkadt, üres héj volt, mert ahogy két évre rá ő is elhagyta, 1958 tavaszán, mintha az agyában, mintha az egész testét behálózó, információhordozó molekulákban is leereszkedett volna egy vasfüggöny, és attól kezdve végre megszűnt számára létezni mindaz, ami addig muszáj volt, és amire addig úgy gondolt, hogy az élete. Hirtelen semmit sem volt muszáj, ám egyre csak azon járt az esze, amitől megszabadult. Később, egy reggel, arra ébredt, hogy már nem emlékszik semmire. Hogy a tenger zúgása, a lakása alatti téren nyüzsgő halpiac zsivaja, az idegen, puha nyelv selymes magánhangzói, a parton futballozók és röplabdázók kiáltásai, és az akkor születőben lévő bossa nova bánatos hangjegyei végre minden mást kitakartak, elnyomtak. Aztán eltelt negyven év.

Elhagytam tízmilliós országomat. Láttam a Földet. Éltem az évtizedeken át. Az arcomat négyszögletesre öntötte ki az idő. De nem tudok emlékezni. Behelyettesítette a kölcsönkapott lakásban talált könyv talált mondatait. A szerzőt nem ismerte, már az ő ideje után jöhetett. Próbálgatta milyen, ha magára vonatkoztatja a mondatokat; kölcsönlakásban kölcsönmondatok. Kimondta hangosan, hogy hallja, hamisan csengenek-e. Eljátszott a személyes névmásokkal, az egyes számmal. Régen szerette az ilyen mondatokat, hogy élt évtizedeken át. Meg hogy telt-múlt az idő. Regények sűrű, pépes masszája dagad bennük, amiben jó eltűnni, elmerülni. Most mégis kétségbe ejtette, ha ilyesmit olvasott. Az egész, kölcsönkapott élete volt egy-egy ilyen mondatba gyömöszölve. Ahogy kimondta őket, hallotta, hogy a bennük sorakozó szavak, mint az ő elmúlt negyven éve, csak az idő múlásáról szólnak, semmi egyébről. Minden újabb mondatra megrándult az arca, és egy pillanatra összehúzta a jobb szemét. Negyven éve rángott az arca, s noha már minden más testi fegyelmezetlenség felett úrrá tudott lenni, ez az egy makacs kis arcizom nem hagyta magát. Minden kis tikk emlékeztette arra, aki miatt, negyven éve, elhagyta tízmilliós országát. Aki miatt látta a Földet. Aki miatt élt az évtizedeken át, a déli félteke idegen csillagképei alatt. Crux, Vela, Pyxis, Hydra, Serpens, Canis Maior, Orion, Tucana, Indus. Aki miatt arcát négyszögletesre öntötte ki az idő. Aki miatt nem tudott, nem akart emlékezni.

Visszamész, érted? Visszamész, és megnézed, ott vagy-e még, vagy sikerült-e végre áthurcolkodnod. Lassú vagy, fájdalmasan lassú. Mennyi idő kell még? Nem alkudozunk. Visszamész, és ha kell, beleverem az orrodat a múlt időbe. A látvány nem minden, a látvány hazudik. Úgy csinál, mintha a hely ugyanaz a hely lenne. Mintha a helyen minden a helyén lenne, ha kicsit kopottasan is. Körülnézel, megvan a Duna-parti sétány, megvan a rakodópart, megvan az oroszlános híd, megvan a naplemente, minden megvan. Ugyan már, ne legyél dodó. A dolgokat elsősorban szagolni kell. Érezni kell a rothadó idő szagát. Érezni kell a kukákból kiömlő, és a várost beterítő múlt szemetének jellegzetes rothadásszagát, a naftalinból, szekrények mélyéről előszedett, áporodott díszmagyarok szagát, az antikváriumokban őrzött könyvek, albumok, térképek és képeslapok ódon papírszagát, a családi iratok, a levelezések, életrajzok, anyakönyvi kivonatok, halotti igazolványok és fényképalbumok, a kézzel írt receptek émelyítő, édeskés szagát. Ha mélyet szippantasz a novemberi köd szmoggal terhes levegőjéből, érezheted a kóbor macskák vizeletének aszfaltba ivódott szagát, a város úttestjeit hajdan borító, télen csúszós, sárga keramitkocka szagát, az egykocsis villamosok bőrfogantyúinak szagát meg az egymásnak préselődő télikabátok hótól, esőtől, ködtől nedves kipárolgásának szagát, a városra lehulló első hó meg a fafűtés szagát, a Duna felől fújó Duna-szag szagát, a Római-part csónakházainak nedves faszagát, az iskolai menzák súlyos főzelékszagát, munkába menő férfiak arcvizének hajnalszagát, az újságok vigasztalanul ismétlődő híreinek romlott halra emlékeztető szagát, az üres üzletpultok, és a pult alól kiadott, nemlétező áruk boldogságszagát, a kasszírnők magas kontyának vattapamacsos, tömött szagát, a Hunyadi keserűvíz és a törökfürdők vizének kénes szagát, a kötelező szavak, kifejezések kínos szellentésszagát, továbbá, megfelelő szélirány esetében, érezheted a szekrényekben elhagyottan lógó, kiszolgált lódenkabátok szagát, a börtönökből szabadultak első, mélyen letüdőzött cigarettaslukkjának szagát, és meleg nyári éjszakákon a margitszigeti Nagyszálló ablakain kiáramló, titkos együttlétek pállott, ragacsos romszagát is elkaphatod. Csak oda kell figyelni. Figyelj. Először csak halványan, nyomokban, aztán majd egyre erőteljesebben érzed az impulzusokat. De nem mindig abból az irányból jönnek, ahonnan várod. Legyél nyitott. Nincs más megoldás, végig kell csinálni.

A kölcsönkapott, rokoni lakás nem ott volt, ahol felnőttek. Itt nem volt Sörgyár, voltak viszont divatos kávéházak, vendéglők, egymás mellett, végtelen sorban, fogalma sem volt, melyik mit tudna nyújtani, mi alapján válasszon, a színek, a bútorok formája, és a teraszokon üldögélő emberek idegenek voltak, nem is annyira személy, mint inkább típus szerint. Az Avenida Atlântica teraszain üldögélők saját élőhelyeit már egy szempillantással fel tudta mérni; itt, ezekét már nem. A Százados úti ivókban, csehókban, kocsmákban talán még kiismerte volna magát. Takarodj haza anyádhoz, ne üzengessen. Csillagvizsgáló, így hívta a környék apja kedvenc kocsmáját, amiért a műszak után lerészegedők rendre kint álldogáltak az ajtó előtt, sörösüvegeik alját az ég felé fordítva, mint egy távcsövet. Jó lesz, meglátod, mondta a nővére, akivel iskolai szünetben együtt jártak nyári munkára a gyárba, együtt mosták a sörösüvegeket, azt a régi fajtát, amelyiknek sima, porcelánkapcsos dugóját annyira szerette pattintgatni. Itt van a város szívében, innen mindenhova könnyen eljutsz, nem akartam, hogy annyit kelljen villamosoznod, buszoznod. Meg aztán, Imi kivándorlása óta úgyis itt hever parlagon, kiadatlanul, nem volt még lelkierőm kiüríteni. Igen, gondolta erre ő, de innen meg a temető van kényelmetlenül messze, ahol a család többi része tartózkodik. A Fater, akit rendes melós létére az ő disszidálása miatt leültettek, és aki néhány hónap után, a börtönben felakasztotta magát, és az anyja, aki két évvel később, rákban utánahalt. Na, innen meg oda kell majd sokat villamosozni, buszozni, ha éppen egy kis diskurálásra támadna kedve. Ugyan kivel és miről. Még a nővére férjének temetésére sem jött haza, azt hazudta, nincs pénze. Ha az élők kedvéért nem ment, gondolta akkor, egy halott, ráadásul egy ismeretlen halott kedvéért ugyan miért utazna. Halottnak itt volt ő, egy trópusi városban, ahol nem tudták, ki az a Karády, akire, mint még otthon mondták, annyira hasonlított, és ahol ő sem tudta, hogy hívták az utcákat azelőtt. Ha ugyan nem mindet ugyanúgy hívták kezdettől fogva, mint most.
Abban a fénytől, párától derengő városban minden egy folyamatos jelenben zajlott, amelybe egyszer csak ő is belefolyt, mint a favelák dombjairól lezúduló esővíz a tenger vizébe. Hiszen éppen ez volt benne a jó, ez a folyamatosan hullámzó, szűnni nem akaró jelen, ami minden mást kitörölt, elmosott. Homokba rajzolt betűk, hullám, aztán semmi. Újra és újra így. De egy napon, miután lehúzta az akadozó fémredőnyt, és bezárta a Praça Osório egyik sarkán meghúzódó kis hangszerboltot, hazafelé utazva a Santa Teresa negyed egyik múlt századból ittmaradt, rozoga villamosán, amikor szokása szerint kinyújtotta a karját, hogy a villamos ablakából megérintse a szűk, kanyargós utca málladozó házfalait, hirtelen úgy érezte, hogy a saját életét érinti, ami ugyanilyen névtelen, szűk utcák szűk és málladozó falai között zajlik. Hogy nincs belőle kilátás, nincs távlat, amihez minden mást mérhetne. Hogy vissza kell szereznie a múltját, vagy legalább a múltja egy darabját. S most itt állt egy Liszt Ferenc téri lakás könyvespolca előtt, és meg kellene tudnia, hogy lehetséges volna-e, hogy az életét, mint ennek a találomra leemelt könyvnek egyik mellékszereplője, tényleg csak lépésenként éli, lépésről lépésre, óráról órára. „Él, és minden huszonnégy órája csak huszonnégy óra, nem más,” olvasta elegáns, sokdioptriás szemüvegén át. Ennek kellett a végére járnia. Hogy ez lehetséges-e. Negyven év elteltével csak azt nem tudta elképzelni, hogyan fogjon hozzá.

Bán Zsófia: Amikor még csak az állatok éltek
216 oldal
Magvető Kiadó, Budapest, 2012

Mit mondanak a képek, és mit mondhatunk a képek helyett? Hány képünk van saját magunkról és saját kultúránkról? Bán Zsófia új elbeszéléskönyvében számtalan módon teszi fel és válaszolja meg ezeket a kérdéseket.
A tizenöt elbeszélésből álló kötet már címében is felvillantja a Bán Zsófia-történetek egyik visszatérő motívumát. Bán elbeszéléseiben az ember legintellektuálisabb személyiségjegyei közvetlenül találkoznak a benne, bennünk élő animálissal, a mélyben lakozó érzéki-zsigeri teremtménnyel. A két tartomány közötti közvetítésre az az elbeszélői nyelv és pozíció vállalkozik, amely (ön)ironikus kettős ügynökként hol a tudat absztrakt szerkezetét helyezi előtérbe, hol pedig a testek, a nyelven-inneni diskurzusok cserebomlásait írja le. Egyazon ütemben képes ábrázolni és értelmezni. Így pillantjuk meg a Röntgen-sugár feltalálását családi fénytörésben, az apa fotóját a munkaszolgálatról, a Bartók-darabba belesülő zongoristát, az ismerkedést a kínai vendéglőben, a vallomást a taxiban, Karády Katalint Brazíliában, és egy fényképészt az Antarktiszon. A történetek mögött pedig fokozatosan kirajzolódik egy huszadik századi közép-európai család gyakran traumákkal terhes sorsa, az anya és a lány perspektívájából, az apák hiányával. Így lesznek a kötet írásai folyamatos dialógusok, termékeny párbeszédek. Így lesz az olvasó maga is közvetítő. Tolmács és útitárs.