Bán Zsófia: Három kísérlet Bartókra
"Hirtelen semmit sem volt muszáj, ám egyre csak azon járt az esze,
amitől megszabadult." A Jelenkor decemberi számát Bán Zsófia
elbeszélésének egy részletével és Bertók László versével ajánljuk.
- 2011. december 14.
Bán Zsófia
Három kísérlet Bartókra
Lengyel Péternek
Ültek a sötétben, a kényelmetlen, összecsukható székeken, a sámlikon, a foszlott, kopott fotelekben, a süppedő, hajószerű díványon, konyhaszéken és puffokon, hokedliken és babzsákon. Várták a beígért produkciót. Mit keres itt, ezt szerette volna tudni, mi a francnak hagyta magát idecipelni, ebbe a zsúfolt, ázott kutyaszőrszagú, levitézlett, terézvárosi lakásba. Marcsi kibírhatatlanul erőszakos. Dehát Marcsi ugyan mikor nem volt erőszakos. Amikor elhagyta az országot és a két évvel idősebb nővérét, az erőszakosságát is úgy hagyta itt, mint egy hirtelen ledobott, nehéz pakkot. Nem ezért ment el, de azért ez sem volt utolsó szempont. A jobb szeme hirtelen tikkelt egyet, elnyomott egy mosolyt. Odaát senki sem férkőzött olyan közel hozzá, hogy erőszakos mert volna lenni vele. Többnyire mindenki udvarias volt és kedves, vagy ha nem, hát legalábbis tisztelettudóan távolságtartó. Sim, Dona Catarina, como não, Dona Catarina, como a Senhora deseja. Ahogy óhajtani tetszik. Haza kellett jönnie ahhoz, hogy rájöjjön, hiányzott neki, hogy valaki végre erőszakoskodjon vele. Hogy rángassa, hogy rágja a fülét, hogy ne hagyja élni, hogy a rendes nevén szólítsa. Katica, ne legyél már ilyen fafejű. Persze mikor nem voltál fafejű. De most ide el kell jönnöd, hajtogatta Marcsi már két napja. Hogy mit keresett itt, nem egészen tudta; negyven éve nem volt otthon. De talán éppen ezt kereste. Ezt a rángatást, ezt a csimpaszkodást.
- Tudod, hogy nem járok koncertre. Vagy lehet, hogy nem tudod. Hát akkor most tudod; nem járok és kész.
- Katica, ne izélj - ezt se hallotta negyven éve, Katica, ne izélj, gyere le a térre, Katica ne izélj, gyere szánkózni, gyere móba, gyere táncolni - de ő soha nem ment, nem mehetett, neki gyakorolni kellett, napi négy-öt órákat iskola után, adóznia kellett a tehetségének, ahogy Mimi néni mondta a zongoraórák végeztével, és ő adózott, keményen adózott, mint ahogy a tanárnője is, avval, hogy ingyen tanította ezt a ritka tehetséget, akinek nem tudták volna otthonról kifizetni az óráit, ha ugyan a kitartóan részeg, szerencsétlen apja egyáltalán akarta volna. - Minek az, abból nem lehet sört venni, attól nem lesz elviselhetőbb ez a kurva ország. - De ebben tévedett a Fater, mert ez, a zene, volt az egyetlen, amitől, ha csak pillanatokra is, de elviselhetőbb lett.
- Ez nem olyan - hajtogatta Marcsi - ez nem koncert. Illetve nem olyan koncert, ez más, meglátod. El kell jönnöd. Muszáj.
Muszáj - amióta innen eljött, semmit sem volt muszáj. Se gondolni, se csinálni. Nem kellett zongorázni vagy magas pártfunkcionáriusok számára ünnepi koncertet adni, nem kellett szavakat, mondatokat mondani, értelmüket valami központban határozták meg, nem kellett a mindennapok darócába beleszőtt és onnan a bőrük alá beszivárgó hazugságokat, mint a kullancsot, elviselni, nem kellett hosszú órákat várni, amíg az, akit várt, el tudott jönni, el tudott otthonról szabadulni, nem kellett annak belépésekor az előszoba falához préselődni, nem kellett hagyni, hogy szétrántsák a blúzát és türelmetlenül szétfeszítsék a combját, nem kellett vakon keresni egymás száját, nem kellett hagyni, hogy beleereszkedjenek és érezni, ahogy betöltik az űrt, amit magában hordott napok óta, nem kellett a még rendes diófából készült előszoba-parkettára zuhanva arra gondolni, ha ugyan gondolat volt és nem inkább egy kémiai úton eljuttatott, kódolt üzenet, hogy enélkül szűnjön meg minden más, ami van, ez mind nem volt muszáj, és néhány évre rá, amikor a férfi, aki csak a koncertszínpadokon volt teljesen az övé, karrierje csúcsán, feleségével kart karba öltve, a megnyitott határsávot átlépve elhagyta őt és az országot, nem volt muszáj felgyógyulnia, amiért a villamosvezetőnek túl jók voltak a reflexei, és éppen csak annyira csapta el az altatóktól nappal is kábultan mászkáló fiatal nőt, hogy képes volt a saját lábán elhagyni a kórházat és beülni a taxiba, amit Marcsi rendelt, és hazamenni hozzá a Bolgárkertész utcába, a macskája, a növényei és a nővére kis lakását egyenletesen beterítő könyvelői papírjai közé, nem kellett élni tovább avval a tudattal, hogy nem lehet többé gyereke, mert ő ugyan nem, de a vasdarabtól, ami a méhébe fúródott, a magzat igen, az meghalt, nem kellett élnie tovább egy városban, amely már csak egy szikkadt, üres héj volt, mert ahogy két évre rá ő is elhagyta, 1958 tavaszán, mintha az agyában, mintha az egész testét behálózó, információhordozó molekulákban is leereszkedett volna egy vasfüggyöny, és attól kezdve végre megszűnt számára létezni mindaz, ami addig muszáj volt, és amire addig úgy gondolt, hogy az élete.
Hirtelen semmit sem volt muszáj, ám egyre csak azon járt az esze, amitől megszabadult. Később, egy reggel, arra ébredt, hogy már nem emlékszik semmire. Hogy a tenger zúgása, a lakása alatti téren nyüzsgő halpiac zsivaja, az idegen, puha nyelv selymes magánhangzói, a parton futballozók és röplabdázók kiáltásai és az akkor születőben lévő bossa nova bánatos hangjegyei végre minden mást kitakartak, elnyomtak. Aztán eltelt negyven év.
Elhagytam tízmilliós országomat. Láttam a Földet. Éltem az évtizedeken át. Az arcomat négyszögletesre öntötte ki az idő. De nem tudok emlékezni. Behelyettesítette a kölcsönkapott lakásban talált könyv talált mondatait. A szerzőt nem ismerte, már az ő ideje után jöhetett. Próbálgatta milyen, ha magára vonatkoztatja a mondatokat; kölcsönlakásban kölcsönmondatok. Kimondta hangosan, hogy hallja, hamisan csengenek-e. Eljátszott a személyes névmásokkal, az egyes számmal. Régen szerette az ilyen mondatokat, hogy élt évtizedeken át. Meg hogy telt-múlt az idő. Regények sűrű, pépes masszája dagad bennük, amiben jó eltűnni, elmerülni. Most mégis kétségbeejtette, ha ilyesmit olvasott. Az egész kölcsönkapott élete volt egy-egy ilyen mondatba gyömöszölve. Ahogy kimondta, hallotta, hogy a bennük sorakozó szavak, mint az ő elmúlt negyven éve, csak az idő múlásáról szólnak, semmi egyébről. Minden újabb mondatra megrándult az arca, és egy pillanatra összehúzta a jobb szemét. Negyven éve rángott az arca, s noha már minden más felett úrrá tudott lenni, ez az egy makacs kis arcizom nem hagyta magát. Minden kis tikk emlékeztette arra, aki miatt, negyven éve, elhagyta tízmilliós országát. Aki miatt látta a Földet. Aki miatt élt az évtizedeken át, a déli félteke idegen csillagképei alatt. Crux, Vela, Pyxis, Hydra, Serpens, Canis Maior, Orion, Tucana, Indus. Aki miatt arcát négyszögletesre öntötte ki az idő. Aki miatt nem tudott, nem akart emlékezni.
Bertók László
Vajon csak az öregség, az idő?
Vajon csak az öregség, az idő?
A tetszik, nem tetszik nehézkedés?
Az agyban a felhő, testben a kő?
A szándék és a tett közötti rés?
Csak a habitus? Az én vagy nem én?
Az érzékekben a pillanatok?
A megfeszül néhány ki tudja gén,
s a meghazudtolni a látszatot?
Vagy a józan ész? Az így úgy a vég?
A mindent befedő semmi? A por?
Az, ahogy megpróbálsz repülni még,
s elszáll a perc belőled, amikor?
Jelenkor 2011 december
A lírarovat Bertók László, Vörös István, Schein Gábor, Orcsik Roland, Oravecz Péter, Deák Botond és Beck Tamás verseit adja közre.
A prózarovatban Nádas Péter ír Bán Zsófia novellisztikájáról, majd Bán Zsófia elbeszélése olvasható. A rovat a továbbiakban Tóth Krisztina és Szvoren Edina novelláját közli.
Maribor - Európa Kulturális Fővárosa 2012. 2012-ben a szlovéniai Maribor lesz Európa Kulturális Fővárosa, ez alkalomból a lap válogatást közöl a városhoz kötődő szerzők irodalmi műveiből. Az összeállításban, amelyet Robert Titan Felix, a Dialogi folyóirat szerkesztője jegyez, Mitja Čander és a válogató bevezetője, Orlando Uršič, Tomo Podstenšek és Robert Titan Felix prózája, illetve Lučka Zorko, Petra Kolmančič és Jan Šmarčan versei olvashatók. A műveket Rajsli Emese és Gállos Orsolya fordította. Az összeállítás mellett a Jelenkor részletet közöl Drago Jančar Északi fény című korai Maribor-regényéből is, Gállos Orsolya fordításában.
A kritikarovatban László Emese Egressy Zoltán Szaggatott vonal című regényéről ír. Szénási Zoltán Varga Mátyás parsifal, parsifal című verseskötetét értékeli, Heidl György Cseke Ákos A középkor és az esztétika című monográfiáját recenzálja.
A hely szelleme. A Pécs szellemi-kulturális életének és örökségének szentelt új rovatban Márfi Attila történész az újra megnyitott pécsi Caflisch-cukrászda történetét mutatja be.
A lírarovat Bertók László, Vörös István, Schein Gábor, Orcsik Roland, Oravecz Péter, Deák Botond és Beck Tamás verseit adja közre.
A prózarovatban Nádas Péter ír Bán Zsófia novellisztikájáról, majd Bán Zsófia elbeszélése olvasható. A rovat a továbbiakban Tóth Krisztina és Szvoren Edina novelláját közli.
Maribor - Európa Kulturális Fővárosa 2012. 2012-ben a szlovéniai Maribor lesz Európa Kulturális Fővárosa, ez alkalomból a lap válogatást közöl a városhoz kötődő szerzők irodalmi műveiből. Az összeállításban, amelyet Robert Titan Felix, a Dialogi folyóirat szerkesztője jegyez, Mitja Čander és a válogató bevezetője, Orlando Uršič, Tomo Podstenšek és Robert Titan Felix prózája, illetve Lučka Zorko, Petra Kolmančič és Jan Šmarčan versei olvashatók. A műveket Rajsli Emese és Gállos Orsolya fordította. Az összeállítás mellett a Jelenkor részletet közöl Drago Jančar Északi fény című korai Maribor-regényéből is, Gállos Orsolya fordításában.
A kritikarovatban László Emese Egressy Zoltán Szaggatott vonal című regényéről ír. Szénási Zoltán Varga Mátyás parsifal, parsifal című verseskötetét értékeli, Heidl György Cseke Ákos A középkor és az esztétika című monográfiáját recenzálja.
A hely szelleme. A Pécs szellemi-kulturális életének és örökségének szentelt új rovatban Márfi Attila történész az újra megnyitott pécsi Caflisch-cukrászda történetét mutatja be.
Hozzászólás