Osztálykirándulásnak nagy, Woodstocknak kicsi: ideálisan barátságos, családias hangulatú fesztivál született a Bánki-tó partján. Aki szerint meg a legrosszabb dolog, ami egy fesztivállal történhet, az a kommercializálódás és az ipari méretek öltése, az különösen jól érezhette magát ezen a civil négy napon.

A „Tekerj a tóra” szlogenű fesztivál célkitűzése szerint „nem tömegrendezvény, de nem is egy rétegkultúra beltenyészete, hanem sok karakteres szubkultúra dinamikus találkozási pontja” kíván lenni, és a megvalósulást illetően panaszra nem is nagyon lehet okunk. A zenei programok mellett pedig legalább olyan erősek Az egyéb programok: színházi előadások, beszélgetések és workshopok. Ha meg két program között várja az ember az átállást, már a tájban is elég gyönyörködni, békés tó, szelíd hegyek, kanyargós utak. A táborban a faházakat megszállják a streetartosok, mintha filctollal ráfirkálnának erre az elragadó börzsönyi képeslapra.
/>
A programokban amúgy is a határátlépés a lappangó metafora. Határátlépés a címe Vajdai Vilmos színházi workshopjának is, a Minden rossz varieté szellemében rossz, ciki jeleneteket kell csinálni. A műhely egyik kávészünetében hosszas vita bontakozik ki arról, hogy elég-e, ha valami rossz, vagy kell-e valami, amitől mégis jó lesz, és ha jó, akkor nem lesz-e attól rossz igazán, olyan rossz, ami már nem jó. Jaja, ahogy Besenyő Pista bácsi mondta hajdanán: „Semmi nem nincs, kérem! Valami is, de nem minden!”

A legszebb áttünések mégis akaratlanok: a tó nagyszerűen viszi a hangot, akármilyen rendezvényre ül be az ember, jó eséllyel közben koncertet is hallhat szolid háttérzenének. Grecsó Krisztiánt is így hallgatjuk, aki ellenállhatatlan lendülettel és szorgalommal mesél az életében és szövegeiben egyaránt meghatározó határátlépések, közegváltások természetéről, a gyökerek kereséséről és az új helyek otthonossá tételének termékeny akadályairól. Megkapó, ahogy Móricz kapcsán a mindenhol idegenség állapotának rokonságáról beszél, vagy arról, hogy a paraszti múlt keresésének nem csak a közegből való elkerülhetetlen kiszakadás lehet az akadálya, hanem az is, hogy a parasztságnak nincsen történeti emlékezete – a nagyapát annak dédapjáról faggató kérdésére nem érkezhet válasz más, mint hogy paraszt volt, nincs mit kérdezni. Az idő ebben a világban nyilván nem telt, hanem változás nélkül múlt, múlt, múlttá igazán sohasem válva, körbe, körbe. Ugyanakkor kár, hogy az elhangzott kérdés végül megválaszolatlan marad: vajon miért, hogy az identitáskeresés modelljei Grecsó regényiben épp zsidó (az Isten hozott-ban) és cigány (a Tánciskolában) szereplők? Ha erre lenne válasz, talán arra is lenne, hogy a zsidósággal és a cigánysággal kitüntetetten foglalkozó fesztivál hogyan válhat a multikulturalitás ünnepélyévé. Emlékezetes maradnak azok a képek is, amelyeket Bari Judit a Csííííz kerekasztal-beszélgetésen mutatott be: egy cigány közösség fiataljai, fényképezőgéppel a kezükben hogyan térképezik fel saját környezetüket, s amit elmondanak magukról, hogyan lehet más, mintha mások beszélnének róluk. Bár György Péter joggal emlékeztet arra, nem az a kérdés ebben az esetben, hogy egy cigány közösséget vajon cigány vagy nem cigány fényképez-e, hanem hogy mennyire ismerős a közegekben, amelyekkről beszél. György Péter később egy másik rendezvényre is beugrik résztvevőnek, a Szélsőségek a médiában beszélgetésen feledhetetlen módon szedi szét az indexet szegény Magyari Péteren keresztül; igaz, a szellemes kegyetlenség nem tűnik igazságtalannak… Vajon milyen lenne György Péter rockzenésznek? - kapom el este a mondatot a Tó-színpadon.
(A fényképeket - telefonjával - szerző készítette.)

Ez is egy áttűnés; bár a zene lehetőleg amúgy is crossover: az egyik legnagyobb buli a Zuboly koncertjén is születik meg, ahol újra rádöbbenhetünk arra, hogy a pop a modern kor népzenéje, és a folk sem más mint popzene. Indulj el, egy úton, Chris Isaac, és közben persze pörög, pörög – mi is? Mintha küllőgyöngy a biciklikeréken.

„Alkonyattájt még mielőtt szétmegy minden”, bele lehet ugyanis veszni az éjszakába. Nehéz bármiről úgy írni a napokban, hogy az ember tolla ne szaladjon rá egy Cseh Tamás-dal sorára, mintha elveszett volna valami a múltunkból, egy sokunknak sosemvolt, mégis mindennél ismerősebb része, mintha az ő halála is emlékeztetne arra, hogy egyre nehezebb részesülni az időnek egy lassabb, sűrűbb, a szemlélődéstől meg-megakadó múlásából. Ezért is lehetett szeretni a bánki fesztivált: mert az idejének a múlásában volt valami ebből a régivágásból.