hirdetés

Barguzin akkor és most - Beszélgetés Borzák Tiborral

2014. április 3.

A 2014 egyik ínyenceknek való megjelenése Borzák Tibor újságíró P. S. – Titkok a barguzini csontváz körül című könyve. A kötet annak a kutatásnak a dokumentumait, tényanyagát sorakoztatja fel, amelyet a szerző az 1989-es barguzini expedíciót követő 25 évben végzett. A frissen megjelent könyvről a szerzővel beszélgettünk.

hirdetés

Nincs még egy költőnk, akihez annyi legenda fűződne, mint Petőfi Sándorhoz. A Petőfi-mesék már a segesvári eltűnést követően szárnyra kaptak, s számuk azóta is folyamatosan növekszik. E történetek közül mindmáig a legismertebb és a leginkább ellentmondásos változat a Morvai Ferenc és Kiszely István nevéhez köthető barguzini história.

1989-ben egy Morvai Ferenc által finanszírozott kutatócsoport a szibériai Barguzinba utazott, hogy megkeresse és hazahozza Petőfi Sándor földi maradványait. Feltételezésük szerint Petőfi hadifogolyként került Oroszországba, ahol élete hátralevő részét töltötte. A kutatócsoport által elvégzett ásatást ma már csaknem olyasféle homály övezi, mint a költő segesvári eltűnését, annyi azonban bizonyos, hogy a Kiszelyék által Petőfinek tulajdonított csontvázról több vizsgálat is kimutatta, hogy valójában egy nőhöz tartozik. A csontváz ezt követően igen kalandos utat járt be: előbb az amerikai Clevelandbe került, majd ismeretlen helyre szállították. A kutatócsoport távlati célja egy mindent eldöntő DNS-vizsgálat volt, ehhez azonban ki kellett volna hantolni a Petőfi-családot, amihez a magyar állam nem járult hozzá.

A barguzini ásatás már 1989-ben is megosztotta a közvéleményt, s bár a megcáfolt hipotézis valódi aktualitását hamar elveszítette, időről időre mégis felüti fejét a barguzini legenda. Mivel azonban a szibériai exhumálás az életműre nézve semmilyen következménnyel nem járt, a magyar Petőfi-kutatás szakemberei kezdettől fogva tartózkodnak attól, hogy a Morvai vezette expedíciónak bármilyen irodalomtörténeti jelentőséget tulajdonítsanak. Borzák Tibor P. S. – Titkok a barguzini csontváz körül című könyve az egykori kutatócsoport megállapításait történeti távlatba helyezi, dokumentáló jellegéből adódóan azonban a kötet nem tekinthető irodalomtörténeti szakmunkának – célja inkább a szerző által fontosnak tartott adatok és események bemutatása.



Miért vált ismét időszerűvé Petőfi Sándor földi maradványainak azonosítása?

Idén nyáron lesz huszonöt éve, hogy a szibériai Barguzin temetőjében Morvai Ferenc vállalkozó expedíciója megtalálta nagy költőnk földi maradványait. Újságíróként magam is részt vettem az ásatásokon. Időközben eltelt negyedszázad és még mindig nincs megnyugtatóan lezárva a csontváz fölött zajló vita. Érzelmektől túlfűtött viták, szakmainak vélt primitív vádaskodások váltották egymást. Bár a nemzetközi szakértő bizottság 1989 júliusában a helyszínen megállapította, hogy a leleten huszonöt olyan testi jellegzetesség található, melyek Petőfire jellemzőek voltak, vagy ahogyan ők fogalmaztak: semmi nem zárja ki, hogy azok alapján Petőfi Sándor maradványai kerültek elő, mégsem fogadta el ezt az állítást a hivatalos tudomány. Pedig a kriminalisztika már öt egybeeső jegy alapján kimondja az elhunyt azonosságát. A Magyarok Világszövetsége három éve karolta fel az ügyet, szerintük elegendő bizonyíték áll rendelkezésre Petőfi szibériai utóéletével, testereklyéivel kapcsolatban és el kell végre temetni legnagyobb költőnket hazájában.

Jelenleg hol őrzik a barguzini csontvázat? Elképzelhető, hogy valaha hazakerül Magyarországra?

Egyszer már kísérletet tettünk rá. 2001-ben az volt a feltétele a Fiumei úti temetőben lévő Petőfi család sírja megbontásának – az édesanya csontmintájával kellene összehasonlítani a barguzini maradványokat –, hogy hazakerüljenek a testi ereklyék, melyeket tíz éven át az amerikai Clevelandben őriztek egy klinikán. Csakhogy a csontvázat egy banki trezorban kellett volna elhelyezni, ezzel pedig Kiszely István antropológus és Morvai Ferenc nem értett egyet. A hazaszállítás már folyamatban volt, egy európai ország fogadta be, tudomásom szerint egy kolostorban őrzik méltó körülmények között.

A Petőfi család exhumálását a magyar állam mind a mai napig nem engedélyezte. Ezzel kapcsolatban tesz-e az egykori kutatócsoport bármilyen lépést?

Tíz éven át, 1991 és 2001 között nem sikerült a költő édesanyjának maradványaiból mintát venni, hogy megtörténhessenek a DNS-vizsgálatok, pedig egyszer már engedély is volt a birtokunkban, amit az akkori belügyminiszter, Pintér Sándor visszavont. Nem csak a sírbontás körüli események, hanem az egész Petőfi-ügy tudományos és politikai csatározások áldozatává vált. Nemrég Petrovics István és Hrúz Mária oldalági leszármazottai, ma élő rokonai megadták a szükséges genetikai anyagot az összehasonlításhoz. Remény van arra, hogy belátható időn belül megszületik a végső eredmény.

Fotó: Borzák Tibor


Úgy tudom, Petőfi Sándor leszármazottaival ön vette fel a kapcsolatot.

Igen, éveken át tartó kutatómunka alapján felvázoltam a Petrovicsok és a Hrúzok családfáját. Egy-egy ágon anyakönyvi kivonatokkal támasztottam alá a leszármazást. Kevesen tudják, hogy Andrásfalvy Bertalan Hrúz-, Hankiss Elemér pedig Petrovics-vonalon érintett. Egyébként a rokonok több mint ötvenen vannak, 2008-ban Kecskeméten a helyi múzeummal karöltve a találkozójukat is megszerveztük. Nagyon érdekes és izgalmas sorsok tárultak fel előttem, következő könyvem róluk szól majd, néhány fejezetet már meg is írtam.

Aktuális könyve a P. S. címet viseli. Szerzőként mit kívánt üzenni a név rövidítésével és miféle titkok övezik a barguzini csontvázat?

Ha úgy vesszük, a P. S. a költő nevének kezdőbetűit rejti, ugyanakkor az utóirat rövidítése is, márpedig ez a téma, illetve a leírtak utóiratként is felfoghatók. A szibériai Petőfi-ügyet úgymond oknyomozó újságíróként dolgoztam fel. Senkit nem akarok meggyőzni, csupán egymás mellé sorakoztatom a tényeket, az érveket, a dokumentumokat, és az olvasó majd eldönti, miként értékelje azokat. Én magam sok olyan dolgot láttam, tapasztaltam, átéltem, ami azóta sem hagy nyugodni. Nem csak az exhumáláson és az azonosításon, hanem azt követően is. A barguzini csontvázat, pontosabban annak vizsgálatát számos titok övezi. Némelyikre éppen a három évig tartó könyvírás során jöttem rá. Kiderült például, hogy 1990 januárjában a szovjet-magyar vizsgálóbizottság vezetőit, Alekszejev és Harsányi professzorokat áthívták a moszkvai magyar nagykövetségre, majd visszatérésük után már női csontvázról beszéltek, holott előtte még a szovjet partner azt sem zárta ki, hogy Petőfiről lehet szó. Felkutattam az akkori mintavételi jegyzőkönyvet, melyben nem szerepel felkarcsontból vett anyag, így fölöttébb különös, hogy a későbbi, amerikai nem-meghatározás során az egyik mintát felkarcsontból származónak írták le, és az női származást eredményezett. Csak az a kérdés, honnan vették, mert a barguzini csontváz ezen része sértetlen.

Szibériában találtak Petőfinek tulajdonított orosz nyelvű verseket is. Mivel bizonyítható, hogy azok valóban az ő művei?

Eliaszov és Gurevics néprajztudósok gyűjtöttek Barguzinban régi legendákat, népdalokat, verseket. Gurevicsnek 1928-ban egy Konyevin nevű öreg saját lemásolásában adott át két verset, melyet állítása szerint egy Zander nevű száműzött írt, aki Transzvánban (Transzilvánia = Erdély) harcolt népével együtt. Petőfit a helyiek „titokzatos idegenként", „feltámadottként" és „Petrovics" néven ismerték. Szerelem fűzte szállásadójának lányához, Anna Kuznyecovához, aki fiút is szült neki, majd Petőfi 1856-os halála után hozzáment egy Konyevin nevű férfihez. Az ő leszármazottja adta át a Mecstü (Az álmok) és a Pecsalna moja zsizny büla (Szomorú volt az életem) kezdetű verseket. Ezeket az expedíció egyik tagja, Nehéz Mihály fordította magyarra, majd Szuromi Lajos irodalomtörténész, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem tanszékvezető docense elemzés alá vetette, és nyelvi, formai, ritmikai, esztétikai, alkotáslélektani szempontok alapján megállapította, hogy senki más nem írhatta, csak Petőfi. Megtalálta a két vers közvetlen magyar édestestvérét is. A. V. Tyivanyenko szibériai kutató és Nehéz Mihály későbbi levéltári búvárkodásai során Eliaszov néprajzprofesszor gyűjtésében húsznál is több olyan szájhagyomány útján fennmaradt, népdalként megőrzött verset talált, melyek tele vannak rejtjeles üzenetekkel, magyar kifejezésekkel (például rózsaszirom, szalmatető, csalogány), s hogy valóban Petőfi Sándor írta-e azokat, az további elemzéseket igényelne.

Milyen a könyv fogadtatása? Milyen visszajelzéseket kapott?

Akik már olvasták, azt mondták, mintha egy krimit olvastak volna. Ez nem véletlen, hiszen tényleg vannak a szibériai Petőfi-ügyben krimibe illő fordulatok, gondoljunk csak a csontváz Amerikába való kimenekítésére. Mások az utóbbi idők legszomorúbb és legigazibb történeteként tartják számon. Megkeresett egy dokumentumfilmes stáb, a könyv alapján szeretnének forgatókönyvet írni a történetből. A kötet formailag is különleges, a fiam, Borzák Márton grafikus munkája. Tartozik hozzá egy UV-lámpa, melynek fényére bizonyos fotókon újabb információk válnak olvashatóvá. Így az olvasó is részese a „nyomozásnak", ha már titkokról és krimiről van szó. Hogy mi történik ezután, azt nem tudom. Úgy gondolom, tiszta lappal kell folytatni, nem érdemes újra és újra felemlegetni a múltat. Remélem, nem kell újabb huszonöt évet várni a befejezésre.

Tóth Anikó

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.