hirdetés

Barlog Károly: God Save The Queen

Ad notam Sex Pistols

2018. március 18.

Nincs jövőnk – ennél többre aligha gondolhattatok akkoriban, közvetlenül a kenyér- és benzinjegyek időszaka után. De az egy percre sem jutott eszedbe, hogy Vera mást ért ezen a mondaton, mint te. – A Litera bemutatja rovatban Barlog Károly novelláját olvashatják.

hirdetés

Vannak olyan történetek, amelyeknek sohasem jár le a szavatosságuk, állandó jelenlétükkel természetes akadályt képeznek más, újabb történetek útjában, unos-untalan bennük tapicskolunk. Az ismerőseid még manapság is képesek – a legváratlanabb helyzetekben – megkérdezni tőled, hogy miért, mely tulajdonságáért szeretted Verát. Olyan könnyeden kérdezik, mintha arra lennének kíváncsiak, hogy mit ebédeltél ma, melyik üzletben vetted a kabátod, milyen párttal szimpatizálsz. Próbálod ilyenkor felidézni Vera arcát, gesztusait, beszédszituációkat, amelyekben mondott valami lenyűgözőt, valami olyat, amire képtelen az ember másképp reagálni, csak úgy, hogy halálosan szerelmes lesz. De nem megy. Akkor és ott nem jut eszedbe semmi.

Csak mikor bezárod magad mögött a lakásod ajtaját, akkor kúsznak elő – az ágy alól? a szekrény mögül? – a régi emlékek. Legelőször a szeplős orra jut eszedbe, a piercing a szénfekete, csillogó kővel a bal orrcimpáján, ezüstszínű karikák csilingelése a picinyke fülkagylóin, a vörösre festett haja, ami már önmagában is képes volt téged fickóssá tenni, a kislányos pihék az alkarján, amelyeket a csukló tájékán elrejt a Discharge feliratú, szegekkel kivert érszorító.

Aztán bevillan az este, amikor a falusi diszkó mögötti sikátorban először csókolóztatok a šabaci Goblini zenekar koncertje közben, majd pár órával később frissen sült kenyeret loptatok egy közeli pékségből. Tisztán előtted van az a kép, ahogyan Vera apró ragadozó módjára marcangolja a gőzölgő veknit, érzed a nyelőcsövedben az akkori forróságot. És eszedbe jut egy nem sokkal későbbi eset is, amikor felfeszítettétek egy vegyesbolt előtt álló lelakatolt hűtő ajtaját. A rendőrök az igazoltatás során összesen 17 doboz Coca Colát találtak kettőtöknél. Neked erős hányingered volt az idegtől, Vera pedig – ahogy általában – flegmán válaszolgatott a zsernyákok kérdéseire, majd, amikor megpróbáltak betuszkolni titeket a kék Stojadin hátsó ülésére, egy éles sikítás kíséretében tökön rúgta az egyiküket.

A szüleid próbáltak megértők lenni: a zavaros idők nem kedveznek a kamasz gyerekek egészséges lelki-szellemi fejlődésének.

– Becsapott benneteket ez a velejéig romlott rendszer – mondta apád úton hazafelé a rendőrségről.
– Mi csak annyit akarunk, hogy kurvára hagyjatok békén minket – motyogtad.
Lendült apád keze, és ahogy mondani szokás, a fal adta a másikat. Az a fal, amelyre néhány héttel korábban fújtad fel vörös festékszóróval: Punk's Not Dead!

– Ugye, sose halunk meg? – kérdezted Verától a második szál méregerős fű után, egy félig felépített bevásárlóközpont csupasz téglafalai között.
– Ugye, mihamarabb megdöglünk? – kontrázott ő.
– De, hát, pankok vagyunk... – nevettél.
– Éppen ezért – így ő. – No future for you, ahogy a költő mondaná.

Nincs jövőnk – ennél többre aligha gondolhattatok akkoriban, közvetlenül a kenyér- és benzinjegyek időszaka után. De az egy percre sem jutott eszedbe, hogy Vera mást ért ezen a mondaton, mint te.

Szombaton reggel, hat órakor a telefon csörgésére ébredtél. A szüleid, talán azért, hogy megleckéztessenek az újabb éjszakai kimaradásért, hagyták, hadd csörögjön. A másnaposságtól kábán kikászálódtál a nappaliba, leemelted a kagylót, elhaló hangon üdvözölted a telefonálót. A vonal túlsó végén Vera édesanyja felzokogott. Néhány másodperc múlva az apja rekedtes hangján érkezett az információ: Verát egy órával korábban, gyógyszer-túladagolással kórházba szállították. Tudtad, hogy a lány elalvás előtt rendszeresen zsonglőrködik a Xanaxszal és az altatókkal, keresve az oly ritkán előidézhető egyensúlyt, de nem gondoltad, hogy egyszer majd ilyen csúnyán elvéti az arányokat. Bámultál némán magad elé, az ablakon túl és a gondolataid között furcsa, nehéz köd gomolygott.

Pár nappal később ismét telefonáltak. Be kell jönnöd velünk, látni akar téged – rebegte Vera édesanyja. Inget vettél fel, szolid farmert, és fekete öltönycipőt. Ettől olyan érzésed volt, mint évekkel korábban, amikor a templomba, vasárnapi misére készülődtél. Eszedbe jutottak az egykori hitoktató szavai: minden szentmise találkozás Istennel, éppen ezért oda kell figyelnünk arra, hogyan járulunk az Úr színe elé. Bemenni a kórházba a halál torkából visszatért Verához pont olyan ünnep, mint az Istennel találkozni, gondoltad, meg kell adni a módját.

A halál torkáról ismét az ötvenes évei elején megtért, absztinens alkoholista hitoktató jutott eszedbe, aki alig egy évvel korábban öngyilkosságot követett el. Szándékaira nem derült utólag sem fény, talán az isteni gondviselést akarta tesztelni, tény, hogy mielőtt kirúgta maga alól a széket, a tőle két háztömbnyire lakó papot hívta telefonon. Sietett is a pap, ahogy csak tudott, lebeszélni hívét arról, hogy butaságot tegyen. Nem számolt azzal, hogy az őrült terv megvalósítása előrehaladott állapotban volt már.

Vera megmenekült, tehát minden valószínűség szerint az isteni gondviselés is működik, gondoltad, miközben suhant Veráék piros Opelje a kórház felé. Az elmosódó házakat figyelve azon méláztál, vajon összeegyeztethető-e az anarchizmus az istenhittel.

– Úgy vártalak – mondta elnyújtva a lány, üdvözlésképpen.
– Itt vagyok, Vera, itt vagyok – dadogtad bizonytalanul, miközben a kezében lévő hullámkartont figyelted, amelyről jobbról is, balról is híg ürülék csordogált alá a folyosó zöldes árnyalatú járólapjára.
– Ja, ezzel ne foglalkozz – mondta mosolyogva –, az egyik szobatársamat tegnap este lekötözték, és én segítek neki, ha rájön a szükség. El sem hiszed, milyen jó dolog segíteni.
– Pont ezért vagyok itt, Vera... hogy segítsek – válaszoltad.
Közelebb ment hozzád, a füledhez hajolt, érezted a fos mindent átható, orrfacsaró bűzét.
– Akkor hozzál nekem be füvet! – suttogta.
– Vera, szerintem most nem kéne... Nagyon nem.
– Akkor dögölj meg, te rohadt buzi! – üvöltötte, hozzád vágva a félig már átázott hullámkartont. Hetekkel később is öklendezni kezdtél, ha eszedbe jutott ez az eset.

Végül meglágyultál, ahogy mindig. Persze, füvet nem vittél, azt túl rizikósnak találtad. Kiegyeztetek abban, hogy heti három alkalommal két-két doboz cigarettát csempészel be neki. Két doboz cigarettát könnyen el tudott rejteni a köntöse zsebében, odabenn pedig a fém éjjeliszekrénye belső falához rögzítette őket sebtapaszokkal.

Verának egyébként sohasem kellett különösebben győzködnie téged. Ha neki jó, attól neked is jó, ez volt az elved, amelyet később ilyen formán fogalmaztál újra: nem baj, ha neked nem jó, csak neki jó legyen. Amikor az első cigarettaszállítmánnyal megérkeztél a váróterembe, olyan fehér voltál, hogy az ápolók felajánlották, téged is kivizsgáltatnak. A közeli bádogtrafik mögött bújtatok el, így a kórház kapuján belépők és a neuró személyzete számára egyaránt láthatatlanok voltatok. Egymás után szívtátok ott a niši gyár Nagy Gazdasági Világválság*  névre keresztelt dohányhulladékát, és te titkon arra gondoltál, hogy egyszer majd minden újra rendbe jön.

Rendben lesz minden, suttogtad a párnádba, amikor álomra hajtottad a fejed azon az éjjelen is. Nem sejtetted, hogy eközben a pszichiátria óvatlanságból nyitva felejtett ügyeleti szobájában Vera pontos leltárt készít a lenyelt Trodon, Dormicum és Immovane pirulákról.

* VEK – Velika Ekonomska Kriza

Barlog Károly

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.