hirdetés

Barnás Ferenc: A kilencedik

A Magvető Kiadó ajánlata

2006. március 3.
"Ma álmomban bátor voltam: valahol egy tisztáson álltam és három fiú jött szembe velem."
hirdetés

Éhség. Hideg. Nyomor. Félelem.
A nyomor szereplői általában nincsenek abban a helyzetben, hogy ők maguk beszélhessenek saját körülményeikről. Barnás Ferenc regénye az a kivételes pillanat, amikor egy szöveg folyamatosan erről az egzisztenciális kiszolgáltatottságról tudósít. Az elbeszélő egy kilencéves kisfiú, aki családjának történetét meséli el. A szélsőségesen veszélyeztetett családban 11 gyermek él húsz négyzetméteren. 1968-at írunk. A gyerekeknek nincs mit enniük, nincs saját ágyuk, de még takarójuk sem, nincs meleg ruhájuk, és nincs tüzelőanyag, amivel legalább fűteni lehetne a kis szobában. A kisfiú arról képzeleg, hogy milyen lesz, ha egyszer felépül majd a ház, ahová beköltözhetnek. Egy tragikus vétség miatt azonban kétségessé válik, hogy ezt megtudhatja-e valaha is.
Barnás Ferenc harmadik regénye nyomasztó látlelet egy illúziók nélküli világról.
 
Szerző: Barnás Ferenc
Cím: A kilencedik
Kiadó: Magvető Kiadó
Terjedelem: 216 oldal
Ára: 1990 Ft
 
Részlet a regényből:
 
Ma álmomban bátor voltam: valahol egy tisztáson álltam és három fiú jött szembe velem. Először nem ismertem fel őket, de utána láttam, hogy Perecék azok. A legalacsonyabb fiú kezében balta volt; úgy éreztem, megint azt akarják csinálni. Nem tudom, hogy vettem el a baltát, de elvettem, és azt csináltam, amit a másik álmomban is. Gyorsan történt. Olyan gyorsan, hogy vért most nem is láttam, pedig sok vér jött ki belőlük. Aztán megvártam a rendőröket. Két kocsi érkezett, egyik sem szirénázott. Amikor kiszálltak a rendőrök a kocsikból, oldalra fordultam: tőlem három-négy méterre két test úszott a vizen, hassal lefele; a harmadik fiút éppen kiemelték a vízből. Azt hittem, egy folyó mellett vagyunk. Aztán rájöttem, hogy a tó mellett állok. Nem féltem. Nyugodt voltam. Örültem annak, amit tettem. Az érdekes volt, hogy Perec arca rendesnek látszott; mintha csak megfulladt volna. A másik két fiú arcát nem láttam, ennek ellenére valami miatt azt gondoltam, az övéké is pontosan olyan, mint amikor elkaptak. Pedig biztos, hogy azt csináltam, amit a másik álmomban is, egészen biztos. Amikor az egyik rendőr megérintette a vállam, még kezemben volt a balta. Jó érzés volt fogni.
Fél öt körül, amikor Ésapa munkába indul, felébredek. Ésapa továbbra is a MÁV-nál dolgozik, de most a rákoskeresztúri Állomásfőnökségen, ahol nemrég pluszban elvállalta az ellenőrséget. Kénytelen hamar megtanulni az új szakmákat, mert amíg építjük a Nagyházat, igazából nem kegytárgyazhatunk. Ésanya öt felé kel fel. Ezt onnan tudom, hogy utána mindjárt kimegy az utcára, ahol valakitől megkérdezi a pontos időt. Ha délelőttös, mindig ezt csinálja. Az első gyűjtésen nem kaptunk órát, neki viszont nem szabad elkésnie a szentendrei Tollgyárból. Nemrég vették fel ide, két műszakba. Ésanyának a szülések miatt nincs szakmája, ezért golyóstollakat kell összecsavaroznia. Amíg készülődik, úgy teszek, mintha aludnék, akár a többiek. Fejem a takaró alatt, Tentés lába az arcomnál; eltolom magamtól, mint máskor is. Aztán megpróbálok visszaaludni, de nem sikerül.
Most a pomázi Kisházban lakunk. Ésapa meg a három Nagyfiú építette Miska bácsi vezetésével, mialatt mi, Kicsik a Bombás Villában voltunk; na és a lányok is, illetve Ésanya. A Bombás Villa Debrecenben van. A Második Háborúban égett ki, Ésapa azonban negyvenötben az elengedett lakbér fejében rendbe hozatta, mert akkor még volt pénze a katonaságból. Csak később rúgták ki a néphadseregesek. Mindnyájan itt születtünk, mármint a kórházban. Ésanya mindig egy fakeresztet vitt be a nagyerdei szülészetre, pedig Szilágyi doktor bácsi megmondta neki: „Drága anyuka, nem lesz ez így jó, múltkor is majdnem bajba kerültem.” Ésanya erre széttárta a kezeit, miközben jött a belső sírása, amelyet talán a többiek is láthattak, Szilágyi doktor bácsi biztos, aztán felfeküdt a szülőágyra, a fakeresztet a kezébe szorította, mi meg jöttünk. Én voltam a kilencedik.
A Kisházban van egy szoba és egy konyha. Ésapa alszik a konyhában, mi meg a szobában. Ésapának a sparhert melletti sarokban saját ágya van, amelyen egyedül fekszik. A konyhában még van egy asztal és egy szék. A mi szobánk akkora, hogy elfér benne a három faágy, a vaskályha, illetve a nagyláda. Ebben tartjuk a ruhákat. Az ágyakat egymás mellé toltuk, különben nem férnénk el rajtuk. Így is mindenkinek keresztbe kell feküdnie; még szerencse, hogy mi, Kicsik, engem kivéve, nem vagyunk olyan nagy testűek.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.